Haditechnika

1910-es mintájú Maxim-géppuska

Készítette: Vitaly V. Kuzmin – http://vitalykuzmin.net/?q=node/211, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=19039622

Az 1910-es mintájú Maxim-géppuska (oroszul: Пулемёт «Ма́ксим» образца 1910 года, magyar átírásban: Pulemjot Makszima obrazca 1910 goda, GAU-kódja: 56–P–421) orosz, később szovjet állványos, 7,62 mm-es géppuska, amely a brit Maxim-géppuska 7,7 mm-es kaliberről orosz lőszerre átalakított változata. 1910–1939, majd 1941–1945 között gyártották a Tulai Fegyvergyárban. Széleskörűen használták az első és a második világháborúban. PM M1910 jelzéssel is ismert.

Története

Előzmények

Oroszországban az 1880-as évek végén jelent meg a Maxim-géppuska. Miután Hiram Maxim sikerrel mutatta be a géppuskát, az orosz hadsereg 1887-től tesztelte a fegyvert, amihez a Berdan-puska füstös lőporral töltött 10,76 mm-es töltényét használták. A géppuskát 1888. március 8-án III. Sándor cár is kipróbálta. A géppuskával szerzett kedvező tapasztalatok alapján később az orosz hadsereg megrendelt 12 darab 1895 mintájú, 10,67 mm-es Maxim-géppuskát. A fegyvereket a brit Vickers, Sons & Maxim cég készítette el, és 1899 májusában adta át őket a megrendelőnek Szentpéterváron. A fegyver iránt a flotta is érdeklődött, így még további két darabot rendeltek.

A II. világháborúban is használták a szovjet alakulatok.

Oroszországi gyártás

Jellemzői

Súly: 65 kg
Űrméret: 7,62 mm
Hatótáv: 2500 m
Hűtés: vízhűtés
Tár: 250 lőszeres vászonheveder
Hossz: 980 mm
Tűzgyorsaság: 500-600 lövés/perc
Változatok
PV–1 repülőgép-fedélzeti géppuska
Maxim-Tokarev golyószóró (MT)

Browning Automatic Rifle

A Browning Automatic Rifle (rövidítve BAR, magyarul Browning önműködő puska) az Amerikai Egyesült Államok hadseregének 7,62 mm-es könnyűgéppuskája volt, amelyet John Moses Browning tervezett 1917-ben, az első világháborús amerikai expedíciós erők részére, a francia gyártmányú Chauchat és Hotchkiss M1909 géppuskák leváltására. Első hadrendi változata, az alapváltozat a .30–06 Springfield töltényt tüzelte, az amerikai haderő M1918 típusjelzéssel állította hadrendbe. Ezt követően számos hadsereg rendszeresítette a huszadik század folyamán.

Használata

Gyakran használták kétlábú állvánnyal a cső elején, amit meneteléskor a súly csökkentése miatt a katonák leszereltek. Tervezésekor a következő módozatot alkották, „tüzelés menetben” elnevezéssel: puskás rajokkal karöltve a BAR-t használó lövész csípőből tüzelve halad előre, ennek elősegítésére egy speciális övet vett fel, amely a visszarúgó fegyver tusát volt hivatott megtartani. A különbség a korábbi változat M1918A1 és az M1918A2 között, hogy a régi választható félautomata vagy automata tüzelésű volt, támaszték nélkül, az új pedig választható tűzgyorsaságú (lassú-auto vagy gyors-auto) leszerelhető támasszal, és egy hordozhatóságot könnyítő fogantyút is kapott a závárzat fölé. Problémái voltak bőven: állva tüzeléshez túlságosan nehéz volt, és hatalmasat rúgott; fekve pontosabb volt, de emiatt az újratöltés is nehézkesebb lett.

Alkalmazók

Amerikai Egyesült Államok
Belgium
Bolívia
Brazília
Chile
Dél-Korea
Egyesült Királyság: a brit nemzetőrségnél (Home Guard) volt szolgálatban a háború alatt
Egyiptom
Etiópia
Haiti
Harmadik Birodalom: a Wehrmacht lengyel gyártmányú wz. 1928 géppuskákat zsákmányolt a legyőzött lengyel hadseregtől a második világháború során, IMG 28(p) jelzéssel állították hadrendbe
Izrael
Kínai Köztársaság
Kolumbia
Kuba
Lengyelország
Németország Nyugat-Németország
El Salvador Salvador
Svédország
Szovjetunió: a lengyel hadseregtől zsákmányoltak wz. 1928 géppuskákat
Thaiföld: thai elnevezésük ปลก.88 or ปืนเล็กกล 88
Törökország
Vietnámi Köztársaság

Fiat-Revelli Modello 1914

A Fiat-Revelli Modello 1914 egy olasz gyártmányú vízhűtéses, késleltetett tömegzáras közepes géppuska volt, melyet 1914 és 1918 között gyártottak. Az első világháborúban ez volt az olasz hadsereg fő géppuskája, de kis számban bevetették még a második világháborúban is. A fegyvert Bethel Abiel Revelli százados tervezte.

Leírás

Megjelenésében hasonlított a Maxim géppuskához (valójában ugyanazt a csőburkolatot és háromlábú állványt használták hozzá), de a belső részei teljesen különböztek. A fegyver töltését egy 50 töltényt magába foglaló tárral oldották meg, amely tíz részegységből épült fel. A részegységek puskákhoz használt öt töltényt befogadó töltőlécek voltak, amely megoldást azért választották, hogy a logisztikát könnyítsék, habár a fegyver újra töltését lassúvá tették, ezen felül hajlamos volt az elakadásra és a folyamatos tüzelés is nehézkes feladat volt. A géppuskához a 6,5×52 mm Mannlicher-Carcano lőszert használták, a fegyver súlya 17 kg (az állványé 21,5 kg) volt, tűzgyorsasága pedig 400-500 lövés/perc, amely géppuskához mérten igen lassúnak számított.

A fegyver továbbfejlesztése a Fiat-Revelli Modello 1935 lett.

Hotchkiss modèle 1914

A Hotchkiss M1914 géppuska (francia megnevezése mitrailleuse Hotchkiss Modèle 1914) a francia hadsereg első világháború során rendszeresített géppuskája volt. A géppuskát a Hotchkiss et Cie francia hadiipari vállalat tervezte és gyártotta (a vállalatot 1860-as években az amerikai nagyiparos, Benjamin B. Hotchkiss alapította).

A géppuskában használt Hotchkiss-rendszer 1895-ben Odkolek von Augeza tervezte meg, majd Laurence Benet és Henri Mercie véglegesítették. Az M1914 szinte teljesen azonos volt a korábbi Hotchkiss fegyverekkel: a Mle 1897, a Mle 1900 és az Mle 1908 géppuskákkal.

Az első világháború kitörésekor a St. Étienne Mle 1907 típusú géppuskát rendszeresítették a francia hadsereg egységeinél, azonban a háború első éveiben a fronton mutatott gyenge teljesítménye miatt fokozatosan az M1914 vette át a helyét és 1917-ben már kizárólag ezt alkalmazták. A nyugati fronton bevetett Amerikai Expedíciós Erők (American Expeditionary Forces, A.E.F.) szintén az M1914 géppuskát használta 1917-18 folyamán. Emellett a géppuskát Japán, Chile, Mexikó, Spanyolország, Belgium, Brazília és Lengyelország fegyveres erői is átvették.

A Hotchkiss sikereit annak köszönhette, hogy egyszerű, megbízható és robusztus szerkezet volt, a francia hadsereg egészen az 1940-es évekig használta. 1918-ig csak a franciák 47 000 darabot vásároltak belőle.

Története és fejlesztése

A géppuska első terveit a bécsi báró Adolf Odkolek von Újezd százados készítette el, tőle vásárolta meg a Benjamin B. Hotchkiss vállalata, a Párizs környéki Saint-Denis-ben települt Hotchkiss et Cie számára. Benjamin Hotchkiss ekkor már nem élt, de a szintén amerikai Laurence Vincent Benet, Henri Mercie segítségével, további módosításokat hajtott végre a géppuskán. Az 1895-ben megkezdődött tesztek során sikerült megoldani a kezdeti problémákat és 1897-ben a francia hadsereg beleegyezett a géppuska megvásárlásába. 1898-ban elkészült egy exportváltozat is. Néhány kisebb módosítástól, mint pl. a cső köré tervezett hűtőbordák kivételével ez lett az alapja az M1900, majd később az M1914 géppuskának. Azonban különféle politikai manőverek miatt 1908-ban mégis a francia hadsereg fegyverzeti központja által tervezett St. Étienne Mle 1907 géppuskát rendszeresítették a francia csapatoknál. A Hotchkiss M1914-ből szintén vásárolt a francia hadsereg, de elsősorban a gyarmati csapatokat, illetve a hegyivadászokat szerelték fel ezzel.

Az első világháború kitörése után a frontvonalbeli francia csapatok számára hamarosan világossá vált, hogy a St. Étienne 1907 nem alkalmas a lövészárok-hadviselésre (a sáros környezetben a mechanikailag komplex szerkezet rendszeresen meghibásodott) és azt kérték Pétain tábornoktól, hogy lássa el a csapatokat az M1914-gyel. A francia csapatoknál 1917-re vette át a St. Étienne 1907 helyét.

Szerkezete

A Hotchkiss léghűtéses, gázelvételes szerkezetű volt, ellentétben a brit hadseregnél is elterjedt Maxim típusú géppuskákkal, amelyek léghűtésesek és csőhátrasiklásosak voltak. A csövön öt nagy borda volt, amely segített a tüzelés közben keletkező hő elvezetésében. A cső alatt van a gázdugattyú. A géppuska elméleti tűzgyorsasága 450 lövés/perc volt.

A géppuskának összesen 32 mozgó alkatrésze volt, beleértve négy rugót, ami a fegyver karbantartását és javítását nagymértékben megkönnyítette. A géppuska alkatrészeit úgy tervezték, hogy lényegében lehetetlen volt rosszul összerakni. A Hotchkiss nyitott töltényűrű (open bolt) zárszerkezetet alkalmazott, ami nagymértékben segítette a fegyver hűtését. Manapság ez a megoldás széles körben elterjedt, de 1897-ben ez volt az első géppuska, amely ilyen zárszerkezettel készült.

Az M1914 kezelőszemélyzete 3 fő volt és egy jól képzett csapat folyamatos tüzet tudott biztosítani annak ellenére, hogy a töltényövek csak 24 lőszert tartalmazta. A tüzelés végén a géppuska automatikus kivetette az üres töltényövet és nyitva hagyta a zárszerkezetet. Az újabb töltényöv beillesztése után a tüzelés automatikusan folytatódott. Ez a rendszer jól megfelelt a gyalogság számára, de több gondot okozott a harckocsikon vagy bunkerekben elhelyezett géppuskások számára, ahol nem fért el a kezelőszemélyzet másik két tagja. Éppen ezért 1917-re kifejlesztettek egy 250 lőszert tartalmazó töltényfüzért.

Az 1900-as évektől kezdve két állványt fejlesztettek ki az M1914-hez, de az első világháborúra csak a harmadik változat (M1916) maradt szolgálatban. 1915-ben bevezettek egy olyan állványt, amely a Hotchkiss M1914-hez és a St Étienne 1907-hez is használható volt.

Az M1914 elméleti tűzgyorsasága 450 lövés/perc volt, 8 mm-es Lebel lőszert tüzelt. Legnagyobb hatótávolsága kb. 3800 méter vol. Harc közben általában rövid, 10-15 lövés hosszú sorozatokat tüzeltek. Kb. 120 lövés/perc tárgyorsaság mellett a fegyver lényegében addig tudott tüzelni, amíg lőszer állt rendelkezésre. Kb. 1000 lövésenként volt szükség a cső cseréjére, amit egy gyakorlott kezelő néhány másodperc alatt végre tudott hajtani. Tüzelés közben a cső esetenként 400 °C-ra is felmelegedett, ilyenkor sötétvörösen izzott, de erre csak különleges helyzetben, gyors és folyamatos tüzelés esetén került sor.

A Hotchkiss M1914 legnagyobb hátránya súlya volt: a fegyver és az állvány kb. 50 kg-ot nyomott.

Változatai

A Hotchkiss M1914 alapváltozatát a francia fegyveres erők használták az első világháború alatt és 1939-1940-ben. A Hotchkiss vállalat 1918-ra 47000 M1914-et szállított a franciáknak, a legtöbbet 8 mm-es csővel, de több százat 11 mm-es csővel szereltek, ezeket a német léghajók ellen alkalmazták (11 mm űrméretű volt a legkisebb gyújtólövedék).

Az M1914 második legnagyobb felhasználója az Európában harcoló Amerikai Expedíciós Erők volt, 1917-1918-ban. Az USA kormánya összesen 7000 db M1914-et vásárolt és állított szolgálatba.

Japán változat

Az M1914 6,5 mm-es változatát a japán fegyveres erőknél állították szolgálatba, miután a japánok megvásárolták a géppuska előállításának jogát. A Type 3 névre keresztelt géppuskához az eredeti 8 mm-es lőszer helyett a Japánban elterjedt 6,5×50 mm-es Arisaka lőszert alkalmazták, majd később a szintén M1914-en alapuló Type 92 géppuska már 7,7 mm-es lőszert használt.

Más hadseregekben

Pancho Villa felkelése (1910 – 1920) során mind a lázadók, mind a mexikói kormánycsapatok alkalmaztak 7 mm-es Mauser lőszert tüzelő Hotchkiss M1914 típusú géppuskát. Ugyanezt a fegyvert licenc alapján Spanyolországban is gyártották és a spanyol polgárháború során mindkét oldal alkalmazta.

Az M1914-et az alábbi országok fegyveres erőinél rendszeresítették vagy alkalmazták:

Belgium
Chile
Görögország
Brazília
Franciaország
Japán (mint Type 3 géppuska)
Mexikó
Norvégia
Peru
Lengyelország
Spanyolország
Törökország
Egyesült Államok