Magyarország a 2. világháborúban

2023.01.17.

A két világháború közötti Magyarország fő célkitűzése az 1920-as trianoni békeszerződés revíziója és a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés volt, ennek érdekében olasz, majd német segítséget remélt. A fenti politika 1938–1941 között jelentős területgyarapodással járt (bécsi döntések, Kárpátalja visszacsatolása, a délvidéki bevonulás), azonban Magyarország szembe került a szövetséges hatalmakkal.

1939-ben Imrédy lemondása után Horthy Teleki Pált bízta meg kormányalakítással. Miniszterelnökségének kezdete egybeesett egy újabb európai válság kibontakozásával: februárra biztossá vált, hogy Hitler a müncheni egyezmény felrúgására készül. Teleki célja a fegyveres semlegesség megőrzése, a magyar önálló politizálás lehetőségének fenntartása, valamint a revízió volt. Hitler szabad kezet adott Magyarországnak a Kárpátalján. Március 15-én a magyar hadsereg megkezdte a támadást. Némi ellenállás mutatkozott, de a magyar csapatok rövid idő alatt elfoglalták Kárpátalját. A Magyarországhoz csatolt felvidéki és kárpátaljai területek viszonyai nehezen rendeződtek: nemcsak a nemzetiségiek, hanem a magyar lakosság is elégedetlen volt, életkörülményeik egyre nehezebbé váltak.

Magyarország februárban csatlakozott az Antikomintern-paktumhoz, áprilisban pedig kilépett a Nemzetek Szövetségéből. 1939. május 5-én a parlament elfogadta a második zsidótörvényt. Ebben már faji alapon határozták meg a „zsidó” fogalmát: nem vallás, hanem származás alapján állapította meg, akinek egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt, azt zsidónak minősítették. Számarányukat minden foglalkoztatási területen radikálisan csökkentették: a zsidókat kizárták az állami- és közhivatalokból, más értelmiségi pályákon 20%-ról 6%-ra csökkentették arányukat, és korlátozták választójogukat. Megkezdték a harmadik zsidótörvény előkészítését, amely a zsidó és nem zsidó közti kapcsolatot is tiltotta.

A törvény meghozatala elsősorban politikai kérdés volt, célja a németek megnyugtatása, valamint a hazai szélsőjobboldali elégedetlen hangok megszüntetése volt. A májusi választásokon a kormánypárt a szavazatok elsöprő többségét szerezte meg, míg a baloldali pártok súlyos vereséget szenvedtek. A szavazatok mintegy negyedének megszerzésével a szélsőjobboldal (Nyilas Párt) előretört. A müncheni paktum és az első bécsi döntés után erőteljes német nyomás nehezedett Magyarországra. A hazai németbarát csoportok megerősödtek. Ezt a Teleki-kormány úgy próbálta ellensúlyozni, hogy a tengelyhatalmakon belül erőteljesebben kívánt Olaszországra támaszkodni. Telekiék meggyőződése az volt, hogy Németország küzdelme a nyugati hatalmak ellen hosszú és kimerítő lesz, és nincs kizárva a bukása, ezért hangoztatták, hogy Magyarországnak távol kell maradnia a háborútól (Fegyveres semlegesség). Ez nem azt jelentette, hogy lemond a további revízióról, a kormány 1939-től elsődleges feladatának Erdély revízióját tekintette.

A háború első szakasza

1939. szeptember 1-jén a németek lerohanták Lengyelországot. Teleki visszautasította a német kérést, hogy engedélyezzék a német csapatok átvonulását Lengyelország ellen, hiszen az nyílt kiállást jelentett volna Németország mellett, és magával vonta volna a szövetségesek hadüzenetét, Magyarország belépését a háborúba, viszont Teleki engedélyezte mintegy 130 ezer lengyel menekült befogadását. Erre a németek hadianyag-szállítási zárlatot rendeltek el.

A 2. bécsi döntés

1940. július 31-én Hitler felvázolta a Szovjetunió elleni támadás terveit, de biztosítania kellett a déli szárnyának felvonulását. Ehhez a magyarországi vasútvonalakra volt szüksége, amiket csak úgy vehetett igénybe, ha kielégítette a magyar revíziós követeléseket. A románokkal a kétoldalú tárgyalásokat javasolta, amelyek – ahogy az várható volt – kudarcba fulladtak.

Ekkor a budapesti és bukaresti német követeket hazarendelték, jelentéseik alapján Hitler elkészítette Erdély új térképét. 1940. augusztus 30-án Bécsben aláírták a határozatot. 43 600km2 területet csatoltak Magyarországhoz, 2,5 millió lakost magyar többséggel (51,4%). Ez a magyar revíziós igény teljes kielégítését jelentette. A döntés fejében Németország elvárta, hogy Magyarország határozottan német oldalon álljon ki, illetve nyersanyaggal és élelmiszerrel támogassa.

A második bécsi döntést követően Magyarország csatlakozott az ún. háromhatalmi egyezményhez, továbbá hozzájárult ahhoz, hogy Románia irányába német csapatok haladjanak át az ország területén. Magyarország vasútvonalait egyre inkább német hadicélok szolgálataiba helyezték. A tárgyalásról hazaérve Teleki a felmentését kérte, de Horthynak sikerült maradásra bírnia. Magyarország nemzetközi helyzete gyorsan romlott. Az angolok nem ismerték el azokat a területváltozásokat, amelyek 1939. szeptember 1-je után jöttek létre. Romániával a viszony ellenséges volt, az olaszok mindenben a németekkel azonos álláspontot foglaltak el, a szovjetekkel fennállt a közeledés lehetősége, de ezzel a magyar kormány nem akart élni.

A fegyveres semlegesség vége

Egyedül a viszonylag független Jugoszláviával tudott Magyarország külpolitikai kapcsolatot építeni. Olaszország megtámadta Görögországot, amit sorozatos veresége követett. Hitler számára fontossá vált, hogy a balkánt teljesen ellenőrzése alá vonja a Szovjetunió megtámadása előtt. Mielőtt Görögországot lerohanták volna, Jugoszlávia tengelyorientált állásfoglalására szüksége volt a németeknek.

1940. decemberében Magyarország és Jugoszlávia örökbarátsági szerződést kötött. 1941. március 25-én Jugoszlávia aláírta a csatlakozást a háromhatalmi egyezményhez, 27-én azonban megdöntötték a németbarát kormányt. Hitler arra kérte Horthyt, hogy a Jugoszlávia elleni akcióban Magyarország is vegyen részt: tegye lehetővé a német csapatok felvonulását, cserébe elismeri az ország területi igényeit Jugoszlávia felett. Horthy ezt kész volt teljesíteni. Teleki viszont nem volt hajlandó vállalni, ezért április 3-án öngyilkosságot követett el.

Ezt követően Horthy Bárdossy Lászlót nevezte ki a kormány élére, aki kitartott a Jugoszlávia elleni támadás mellett. Anglia megszakította a diplomácia kapcsolatot Magyarországgal, de Teleki öngyilkosságát látva nem küldött hadüzenetet. Április 11-én a magyar csapatok bevonultak az addigra már felbomlott Jugoszláviába, megszerezve Bácskát, a baranyai háromszöget és a Mura-vidéket, mintegy 40%-os magyar lakossággal. Ezzel az akcióval Magyarország még jobban elkötelezte magát Németország mellett.

Június 26-án ismeretlen, felségjelzés nélküli repülőgépek bombázták Kassát. A szovjetekre fogták a dolgot, Bárdossy elhatározta a hadba lépést a Szovjetunió ellen. 1941. második felében magyar gépek légitámadást intéztek szovjet városok ellen, majd átlépték 45 ezer fős hadsereggel a határt. A magyar hadsereg felszereltsége és kiképzettsége nem felelt meg a kor követelményeinek, a veszteségek súlyosak voltak, ezért az alakulatokat visszavonták. December 7-én Anglia hadat üzent Magyarországnak, majd hadiállapotba került Magyarország az USA-val is (december 12.). Hitler fokozottabb részvételre szólított fel a Szovjetunió elleni háborúban, az egész magyar haderő bevonását kérte. Ebbe Horthyék nem egyeztek bele, de a nyomásnak engedve vállalták, hogy 200 ezer katonát küldjenek a frontra. Feladata egy 200 km-es szakasz ellenőrzése volt a Don folyónál (Voronyezs közelében).

A német vezetőség nem teljesítette azon ígéretét, miszerint a 2. hadsereget ellátja korszerű fegyverekkel: 1943. január 12-én nagy erejű szovjet támadás érte a hadsereget, könnyedén áttörték a vonalat. A 2. magyar hadsereg február 9-ig megsemmisült. 1942. március 9-én Horthy Kállay Miklóst nevezte ki Bárdossy helyére, aki legfontosabb feladatának egy óvatos külpolitikai fordulat előkészítését tekintette, ugyanakkor nyilvános beszédeiben németbarát politikát hirdetett (Hintapolitika). Beindult a magyar hírszerzés, felvették a kapcsolatot az angol diplomáciával. 1943. szeptemberében előzetes fegyverszüneti megállapodást kötött Magyarország Angliával.

Eszerint Magyarország feltétel nélkül leteszi a fegyvert, és szembefordul a németekkel, ha a balkánról érkező angol erők elérik az országot. Ez a terv kudarcba fulladt, mert novemberben a teheráni konferencián kiderült, hogy nem nyílik meg a balkáni front. A német hírszerzés tudomást szerzett a kiugrási kísérletről, ezért Kállay lemondását követelték. 1944-ig a magyar társadalmat nem érintették a háború borzalmai, az első években nőtt a termelés, megszűnt a munkanélküliség, s az életkörülmények nem romlottak. 1943-ban már valamennyi környező országot bombázták a szövetségesek, Magyarországot azonban még nem.

Magyarország német megszállása

A német hírszerzés pontos információkkal rendelkezett Kállay titkos tárgyalásairól, és felkészült a magyarországi helyzet kezelésére. 1943 végén kidolgozták Magyarország katonai megszállásának tervét (Margaréta-terv), amit 1944. március 19-én akadály nélkül megvalósítottak: Horthyt és vezérkari főnökét Hitler Ausztriába csalta, így az országot felkészületlenül érte a német csapatok megszállása. Kállay és Bethlen menekülni kényszerült. Horthy megtiltotta az ellenállást, nem mondott le, s hajlandó volt miniszterelnökké kinevezni a németeket kiszolgáló Sztójay Döme volt berlini követet. A német csapatok kivonultak az országból, de valójában Hitler magyarországi teljhatalmú megbízottja, Veesenmayer irányította az országot.

A megszállással elsősorban Magyarország háborúból való kiválását akarták megakadályozni. Áprilistól a szövetségesek elkezdték bombázni az országot. Ekkor kezdődött meg magyar területeken is a háború. A keleti fronton fordulat történt 1944. augusztus 23-án, a román király Antonescu marsallt letartóztatta, és átállt a szövetségesek oldalára. A németek helyzete megingott a térségben, a szovjetek rövid idő alatt eljutottak a Kárpátokig. Horthy számára is biztossá vált a német vereség, és augusztus 29-én megkezdte a kiugrás előkészítését, s erre a feladatra létrehozták a kiugrási irodát. Sztójayt lemondatta, helyére kinevezte Lakatos Gézát, aki igyekezett a németektől távolodni, és felvenni a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal. Október 11-én Moszkvában megkötötték a titkos, előzetes fegyverszüneti egyezményt a Szovjetunióval, ami alapján Magyarország vállalta, hogy az 1937-es határok mögé visszavonul, és hadat üzen Németországnak. Október 15-én Horthy rádióbeszédében bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból.

A kiugrási kísérlet nem sikerült, a parancsot nem teljesítették a németbarát tábornokok, illetve nem jutott el hozzájuk, hogy tegyék le a fegyvert. Horthyt letartóztatták, és másnap lemondásakor Szálasi Ferencet bízta meg kormányalakítással, aki átvette a hadsereg irányítását is, és november 4-én államfő is lett. A szovjetek egyre törtek előre, Szálasi totális mozgósítást rendelt el. Megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, a katonai ellenállás szervezete, azonban vezetőit letartóztatták és kivégezték. Sztálin Budapest elfoglalására adott ki parancsot, decemberben bezárult a főváros körül az ostromgyűrű, s 1945. február 13-án lezárult a világháború egyik leghevesebb ostroma. Áprilisban az utolsó német csapatok is elhagyták az országot.

A magyar holokauszt

A háború elején Magyarország biztonságos terület volt a zsidók számára, szomszédos országokból rengetegen menekültek át. 1942-43-ig a magyar zsidóság többségének életét nem fenyegette veszély. A férfiak egy részét munkaszolgálatra hívták be, és a keleti frontra küldték. A német megszállás után a helyzetük sokat romlott: Adolf Eichmann Magyarországra érkezett, és megkezdte a vidéki zsidóság deportálását. Egy hónap alatt a teljes vidéki zsidóságot összegyűjtötték, marhavagonokban Auschwitzba szállították, majd többségüket elgázosították.

1944. júliusban kezdték volna meg a budapesti zsidóság deportálását, de Horthy leállította az akciót, figyelmeztették, hogy a háború végén felelősségre vonhatják tetteiért. A nyilas hatalomátvétel után Szálasiék létrehozták a pesti gettót, és 50-70 ezer budapesti zsidót gyalog indítottak el Németországba. Az utcákon és a Duna-parton tömeges kivégzéseket hajtottak végre. A magyarországi zsidóság világháborús vesztesége 550-560 ezer fő, a nem zsidó polgári lakosságé 60-100 ezer ember, míg 340-360 ezer magyar katona halt meg.

Előzmények

A trianoni békeszerződés

Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként, a háborúban vesztes Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és a háborúban győztes antant szövetség hatalmai (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország) között létrejött békeszerződés, amely többek között az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása miatt meghatározta Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait. (Ausztria határairól emellett a Saint Germain-i békeszerződés is rendelkezik.)
A trianoni békét az 1920 tavaszán, a Horthy Miklós által kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának két politikailag súlytalan tagja írta alá.

A szerződés Magyarország (Magyar Királyság) új határainak megállapítása mellett 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is. 1920. június 4-én budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles folyosóján, a Galérie des Cotelle-ben.

A szerződést nem írta alá a szintén az antanthoz tartozó Amerikai Egyesült Államok, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezik a trianonival.

A trianoni békeszerződést gyakran trianoni békediktátumnak is nevezték és nevezik – még aláírói és törvénybe iktatói is –, azt jelezve ezzel, hogy a szerződésben foglaltakat a győztesek által a vesztesek számára diktált kényszer szülte.
A trianoni tragédiára emlékezve június 4-ét a magyar Országgyűlés 2010-ben a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította.

Kisantant

A kisantant 1921 és 1938 között fennálló katonai és politikai szövetség volt Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia között. Nevét a Pesti Hírlap egyik munkatársától kapta, aki 1920 áprilisában írt cikkében „Apró-Antant” néven utalt rá. A szövetség főleg Magyarország és a magyar revíziós törekvések, illetve Habsburg-restauráció ellen jött létre, IV. Károly magyar király második visszatérési kísérlete után. A kisantant motorja Edvard Beneš volt, aki Csehszlovákia állandó külügyminisztereként igen sok energiát fektetett a szövetség létrehozásába és működtetésébe. A kisantant több alkalommal került politikai konfliktusba Magyarországgal, igyekezve minél jobban elszigetelni azt. Ilyen volt a Magyarország népszövetségi felvétele elleni tiltakozóakciójuk 1921-ben, vagy a népszövetségi kölcsön megakadályozására tett kísérletek 1923-ban. A nagy gazdasági világválság idején kísérlet történt a szövetség gazdaságivá történő átalakítására, ám ez teljes kudarcba fulladt. Ekkor kezdődött meg a kisantant felbomlása, ugyanis a katonai-politikai szövetségnek nem voltak gazdasági alapjai, így Adolf Hitler hatalomra jutása után a német tőke könnyedén befolyása alá vonhatta Romániát és Jugoszláviát. Habár Beneš megpróbálta a szövetséget életben tartani, kísérletei rendre kudarcot vallottak, és a müncheni egyezmény után maga a szövetség is megszűnt létezni.

Előzményei

Edvard Beneš, Csehszlovákia külügyminisztere, a kisantant kezdeményezője

A kisantant létrehozásának gondolata egészen az első világháború idejére nyúlik vissza, amikor a cseh, délszláv, román és lengyel emigránsok igyekeztek összehangolni Osztrák–Magyar Monarchia-ellenes politikájukat. Az összefogás gondolatának egyik legfontosabb eseménye a Monarchia Elnyomott Népeinek Kongresszusa volt, amelyet 1918 áprilisában tartottak Romániában. Itt a nemzetiségek a Monarchia feldarabolása mellett foglaltak állást, a kis nemzetek összefogását hirdetve. Ez az elhatározás azonban nem jutott érvényre a világháború befejeződése után: mindegyik nemzetiség a maga államának létrehozásával foglalkozott, és riválisként tekintett a többiekre. Csak a francia csapatok tudták megakadályozni a Bánság miatti háborút Románia és Jugoszlávia között, a két rivalizáló fél szétválasztásával. Lengyelország és Csehszlovákia pedig háborút folytatott Teschen birtoklása miatt 1919 januárjában.

Mikor a magyar követség megjelent Versailles-ban 1920 januárjában, Beneš csehszlovák külügyminiszter megkereste a román és jugoszláv kormányt, hogy hangolják össze fellépésüket Magyarországgal szemben. A javaslat eredménye egy 1920 tavaszán kiadott memorandum lett, amelyben rögzítették követeléseiket, és válaszoltak a magyar kormány békefeltételekkel kapcsolatos beadványára. Ezután Beneš azt javasolta, hogy fűzzék szorosabbra a kapcsolatukat és kössenek egy szerződést, biztosítékként a magyar revíziós fenyegetés ellen. Ám ez a javaslata már nem járt sikerrel, és mind a román, mind a jugoszláv fél elutasította azt, arra hivatkozva, hogy nincs magyar veszély.

Ekkor történt egy éles irányváltás a francia külpolitikában, amely Beneš ötlete számára kedvezett. Az utódállamoknak kedvező Georges Clemenceau miniszterelnök kormánya elvesztette az 1920-as francia nemzetgyűlési választást és a helyére Alexandre Millerand került, aki be kívánta vonni Európa újjáépítésébe Ausztriát és Magyarországot is. Ennek jegyében titkos tárgyalásokat kezdtek a magyarokkal. A lengyel–szovjet háború miatt a franciák egy lengyel–magyar–román szövetséget akartak létrehozni, és gróf Teleki Pál miniszterelnök felajánlotta a franciáknak egy hadsereg felállítását a bolsevikellenes harchoz. Beneš tudott ezekről a tárgyalásokról, és tájékoztatta erről a románokat és a jugoszlávokat is, akik attól rettegtek, a magyar revíziós törekvéseket éppen Franciaország segítségével fogják végrehajtani.

Létrejötte

Beneš kezdeményezésére 1920 júliusától kezdve gyakoriak voltak az üzenetváltások Prága, Belgrád és Bukarest között. A korábban élesen elutasító állásponton lévő Jugoszlávia most siettetni kezdte egy szövetség létrehozását Magyarország ellen. 1920. augusztus 14-én írta alá Belgrádban a jugoszláv külügyminiszter és Beneš a csehszlovák–jugoszláv egyezményt, amelynek első pontja leszögezte, hogy ha bármelyik felet nem provokált támadás éri magyar részről, akkor a másikuk azonnal a segítségére siet. Beneš ezután Bukarestbe utazott, ahová augusztus 17-én érkezett meg, hogy a románokat is rábeszélje egy hasonló szerződés megkötésére. A francia kormány azonban nem nézte jó szemmel a Magyarország elszigetelésére tett törekvéseket, ezért Millerand miniszterelnök Bukarestbe küldte Joseph Joffre marsallt, hogy beszélje le a románokat a szerződés elfogadásáról. Joffre küldetése sikerrel járt, és Take Ionescu román külügyminiszter nem fogadta el a felajánlott szerződést.

1920 őszén azonban gyökeres változás állt be Franciaország külpolitikájában, mivel Millerand miniszterelnökből köztársasági elnökké lépett elő, és a külügyminiszterének helyét Philippe Berthelot, Clemenceau volt külügyminisztere foglalta el. Ő teljes egészében a formálódó kisantant mellé állt, és elhatárolta magát a magyarbarát orientációtól. Berthelot mindent megtett a kisantant megerősítése érdekében, és megpróbálta Lengyelországot is bevonni a szövetségbe, ám ez végül sikertelennek bizonyult a csehszlovákokkal való ellentétek miatt. Románia mindezek ellenére nem módosította külpolitikai elképzeléseit, és továbbra sem kívánt csatlakozni a kisantanthoz. A változást IV. Károly király első visszatérési kísérlete hozta, aki március 26-án Szombathelyre érkezett, hogy visszatérhessen a trónra. A román vezetés megijedt a Habsburg-restauráció gondolatától, így Beneš intenzív diplomáciai tevékenységét követően április 1920. április 23-án aláírt egy egyezményt Csehszlovákiával, majd június 7-én Jugoszláviával is. Ezzel megszületett a kisantant.

Kísérletek Magyarország elszigetelésére

Magyarország csatlakozása a Népszövetséghez

Megalakulása után a kisantant legfőbb célja az volt, hogy minél jobban elszigetelje Magyarországot mind katonai és politikai, mind gazdasági szempontból. Ennek érdekében közösen léptek fel, amikor Magyarország megpróbált az elszigeteltségből kilépni. Az első ilyen akcióra 1921. május 23-a után került sor, amikor Magyarország is kérte felvételét a Népszövetségbe. Magyarország számára ez a külpolitikai elszigeteltségből való kilépést jelentette volna, így minden követ megmozgattak, hogy késleltessék a „háborús bűnös” ország belépését. Ezt csupán 1922. szeptember 28-ig sikerült elhalasztaniuk, ekkor ugyanis a lengyel delegátus indítványára közfelkiáltással szavazták meg Magyarország felvételét a Népszövetség tagjai közé.

Második királypuccs (ami valójában nem is puccs, hiszen előzőekben őt távolították el a hatalomból)

A következő közös fellépésre IV. Károly király második visszatérése kapcsán került sor 1922 októberében. Bár Horthy Miklós kormányzó katonai erővel hiúsította meg a visszatérést, a kisantant követek tudatták vele, hogy bármilyen Habsburg-restaurációt casus belliként kezelnek. Csehszlovákia és Jugoszlávia részleges mozgósítással igyekezett nyomatékot adni ennek, ám Románia nem tette meg ezt a lépést. Beneš igyekezett a legerőteljesebb fellépés felé sarkallni a kisantantot (úgy mint háborús fenyegetések és ultimátumok) és sikerrel járt. A kisantant nyomására a nagyhatalmak arra kényszerítették Magyarországot, hogy törvényben mondják ki a Habsburg-ház trónfosztását.

Népszövetségi kölcsön

A harmadik közös akció 1923 februárjában következett be, amikor Magyarország a Népszövetséghez fordult kölcsönért, hogy helyreállíthassa gazdaságát, valamint a Jóvátételi Bizottságot kérte arra, hogy engedélyezze a háborús jóvátétel fizetésének a felfüggesztését. Bethlen István magyar miniszterelnök 1923 tavaszán diplomáciai körúton vett részt a győztesek fővárosaiban: Londonban, Rómában és Párizsban. Az angol és olasz kormány támogatta a magyar elképzeléseket, míg a franciák és az egész kisantant egységesen visszautasította azt. Beneš mindent megtett a magyar törekvések elutasítása érdekében és ismételten sikerrel járt: 1923. május 4-én a Jóvátételi Bizottság 5:4 arányban leszavazta a magyar kérést a jóvátétel fizetésének felfüggesztéséről, ami pedig a kölcsön alapfeltétele lett volna.

Anglia azonban károsnak érezte a kisantant fellépését és mindhárom tagállamára komoly nyomást gyakorolt, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Beneš 1923. május 10-én Londonba utazott, ahol az angol diplomaták tudtára adták, hogy Csehszlovákia csak az esetben számíthat az angol pénzügyi és politikai körök támogatására, ha a következő konferenciám a kisantant pozitív döntést hoz a magyar kölcsön ügyében. Beneš kénytelen volt engedni, és az 1923. júliusi sinaiai konferencián a kisantant már hozzájárult a magyar kölcsönhöz. 1923 decemberében végül a Népszövetség is megszavazta a kölcsönt Magyarország számára. Bár nem sikerült meghiúsítani a kölcsön főleg Anglia magyarbarát politikája miatt, a kisantant mégis jelentős győzelmet ért el, ugyanis a kölcsönfelvételről szóló jegyzőkönyvbe bekerült a három legfontosabb követelésük: Magyarország elismeri a trianoni békeszerződésben kijelölt határvonalakat, garantálja, hogy egyetlen Habsburg sem tér vissza a magyar trónra, és csökken az ellenségeskedés a kisantant és Magyarország között.

Lord Rothermere cikke

Bár Magyarországnak sikerült az elszigeteltséget részben felszámolnia, a kisantant továbbra is igyekezett azt minél jobban elzárni. Ebben nagy segítségükre volt Franciaország támogatása, amely ország mindhárom kisantant tagországgal barátsági szerződést kötött 1924 és 1927 között. Céljainak megfelelően a kisantant következő akciójára 1927. június 27-e után került sor, amikor Lord Rothermere, a Daily Mail című újság tulajdonosa cikket írt, melyben síkra szállt a magyar határrevízió ügye mellett. Rothermere hosszasan fejtegette a revízió melletti érveket, és megoldási lehetőségként javasolta, hogy azok a bankok, amelyek a kisantant hitelezői, a kölcsönök visszatartásával vegyék rá őket az együttműködésre.

A kisantant válasza nem maradt el, és azonnal ellenpropagandát indítottak, támadások özönét zúdítva Magyarországra, Lord Rothermere-re és az angol külügyminisztériumra. Ez utóbbira azért, mert az angol külügyminisztérium hosszú ideig hallgatásba burkolódzott, így sokan arra következtettek, hogy Lord Rothermere a hivatalos angol álláspontot szivárogtatta ki. A kisantant propagandaakcióját Beneš vezette, aki azzal vádolta meg Rothermere-t, hogy veszélyezteti az európai békét. Ezután Rothermere és Beneš több levelet is váltottak, amelynek köszönhetően a magyar ügy újra és újra publicitást kapott a médiában. Rothermere még Csehszlovákia létjogosultságát is megkérdőjelezte, valamint támadta a kisantant kisebbségpolitikáját, így magyarázkodásra kényszerítette Benešt. Az ügy akkor ült el csupán, amikor az angol külügyminisztérium közölte, hogy Rothermere akciója magánjellegű, és nincs köze a tényleges angol külpolitikai irányvonalhoz.

Gazdasági kisantant

Az 1929-es nagy gazdasági világválság komolyan érintette Közép-Európa államait, mivel azok külföldi kölcsönökből állították talpra gazdaságukat az első világháború után. A válság így előbb elérte a pénzügyi életét ezen országoknak, majd onnan továbbgyűrűzött a termelőszférába is. A kisantant vezetői a szövetségen belül szerettek volna megoldást találni a problémákra, így hozzákezdtek a már korábban is tervezett gazdasági kisantant létrehozásához. Az 1930-as csorba-tavi konferencián elfogadott gazdasági program alapján születtek meg a csehszlovák–jugoszláv és csehszlovák–román kereskedelmi szerződések, valamint Jugoszlávia és Románia megpróbált egy vámuniót létrehozni. Az alapkoncepció az volt, hogy az iparilag fejlett Csehszlovákia felvásárolja a két agrárország, Románia és Jugoszlávia agrártermékeit. A Csehszlovákiában működő agrárpárt azonban sikerrel elérte, hogy a hazai mezőgazdaság védelmében korlátozzák az agrárimportot. Ennek hatására Jugoszlávia és Románia inkább Németország és Olaszország piaca felé fordult.

A gazdasági válság politikai választ is szült: 1933-ig nem volt hivatalos vezető szerve a kisantantnak, hanem a három tagállam külügyminiszterei évente megrendezett konferencián tárgyalták meg az ügyeket. 1932. december 18-án azonban Beneš javaslatára a belgrádi konferencián elfogadták az Állandó Tanács és a Titkárság felállítását tett javaslatot. Az Állandó Tanács működését az 1933. február 14–15-i genfi konferencián szabályozták: ennek alapján a Tanácsnak a három külügyminiszter volt tagja, és évente legalább háromszor ülésezniük kellett, felváltva a három tagállam fővárosaiban, illetve évente legalább egy ülést Genfben. Továbbá a gazdasági érdekek összehangolása érdekében létrehozták a Gazdasági Tanácsot és határozatlan időre megújították a fennálló szerződéseiket.

Hitler hatása

A Hitler általa irányított Németországnak jelentős szerepe volt a kisantant felbomlasztásában.

Adolf Hitlert 1933. január 30-án nevezték ki Németország kancellárjává, és ez a kisantant számára végzetes folyamatot indított el, amely során a szövetség lassan felbomlott. Ez 1934 tavaszán kezdődött el, amikor Jugoszlávia klíringegyezményt kötött Németországgal, hogy agrárfeleslegétől megszabadulhasson. Egy évre rá, 1935. március 23-án Berlinben, március 24-én pedig Bukarestben írták alá a német–román kereskedelmi szerződést. Németország vállalta, hogy az ipari kivitelének növelése ellenében a világpiaci árnál magasabban veszi meg a román és jugoszláv mezőgazdasági termékeket. Ezek a szerződések meghiúsították Beneš azon törekvését, hogy megóvja a kisantantot a német gazdasági törekvésektől. Németország így megnyerte a gazdasági csatát a térségben, és ez alapján kezdett bele a politikai függőség kialakításába. A német gazdasági befolyás növekedésével lett a kisantant egyre szétesettebb.

A német taktika remekül bevált, hiszen Jugoszlávia és Románia gazdasági elkötelezettsége hamarosan politikai síkon is megnyilvánult. A román politikusok a német gazdasági befolyásra hivatkozva azt hangoztatták, hogy jó viszonyt kell kiépíteni Németországgal. Bár kezdetben megosztottság jellemezte a román politikát a kérdésben, lassú eltolódás volt megfigyelhető a németbarát irányzat irányába. A romániai német befolyást mutatja az is, hogy mikor Milan Hodža 1936 januárjában egy közép-európai gazdasági szövetségre tett javaslatot, amelyből a németeket kihagyták volna, a német kormány gazdasági eszközökkel rá tudta venni Romániát, hogy ne fogadja el azt.

Hasonló folyamat játszódott le Jugoszláviában, amelynek Németország vált az elsődleges külkereskedelmi partnerévé 1935-re, míg Csehszlovákia csak a 4. helyet tudta megszerezni. A jugoszláv kereskedelmi politika arra az elvre épült, hogy az ország onnan fedezi importszükségleteit, ahová exportálni tud, ez pedig súlyos csapást jelentett a csehszlovák iparra.

A kisantant erejének csökkenését jól példázza az, hogy nem tudott egységesen fellépni a Rajna-vidék remilitarizálása ellen 1936-ban. Franciaország a be nem avatkozás mellett döntött, és a Népszövetség kivizsgálását, valamint Benešen keresztül a kisantant támogatását kérte az ügyben. A kisantant képviselői azonnal összeültek Genfben 1936. március 11-én, azonban Beneš kénytelen volt szembesülni a német gazdasági függőség okozta külpolitikai változásokkal. Így hamarosan vitába került Milan Stojadinović jugoszláv kormányfővel és Nicolae Titulescu román külügyminiszterrel, akik megakadályozták egy elítélő nyilatkozat kiadását.

Megegyezés Magyarországgal

Miközben a kisantant három tagállamából kettő egyre inkább német befolyás alá került, addig Csehszlovákiára nyomasztóan hatott a németek egyre növekvő ereje. Beneš ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy a szövetségbe új életet leheljen, és ennek része volt a Magyarországgal való viszony normalizálása is. Ezért megpróbálta rábírni a román és jugoszláv vezetést, hogy kezdjenek tárgyalásokba Magyarországgal. 1937 elején folytak is titkos jugoszláv–magyar tárgyalások, ám ez a folyamat megakadt az 1937. március 25-én megkötött olasz–jugoszláv szerződés hatására, amelyben a két ország kölcsönösen elismerte a másik fennálló határait. Ez a kisantant bomlásának egyik szembetűnő jele volt, hiszen az 1933-as szervezeti egyezményben világosan lefektették, hogy a tagok nem köthetnek hasonló szerződéseket a többi tagállam hozzájárulása nélkül. A kisantant felbomlásának lehetősége már a kortárs politikusok számára is elképzelhetőnek tűnt, ezt mutatta az is, hogy Olaszország nem sokkal ezután Romániát is megkereste egy hasonló szerződéssel kapcsolatban.

Az 1937 áprilisában tartott belgrádi konferencián a csehszlovák küldöttség újabb elkeseredett lépéseket tett a szövetség megmentése érdekében: jegyzőkönyvbe vetették, hogy a tagok Magyarországgal kötendő egyezmény előtt kötelesek értesíteni a többieket, mivel Beneš komolyan félt attól a lehetőségtől, hogy Jugoszlávia titokban külön egyezséget köt a magyarokkal. Ennek ellenére a csehszlovák küldöttség fontos célja volt, hogy normalizálódjon a szövetség viszonya Magyarországgal, hiszen a szudétanémetek ügye egyre jobban kiéleződött, és Beneš szerette volna legalább a déli határait biztonságban tudni. A kérdés ezért újra napirendre került az év májusában tartott genfi konferencián, ahol a küldöttek végül arra szavaztak, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz a magyarokkal.

A tárgyalások első fordulójára az 1937. augusztus 30-án megnyitott sinaiai konferencián került sor, ahol Bárdossy László akkori bukaresti nagykövet külön-külön tárgyalt a kisantant küldötteivel. A magyar küldöttség három pontot fogalmazott meg a tárgyalások alatt: Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése, megnemtámadási szerződés a kisantant tagállamaival és a magyar kisebbség kisebb problémáinak megoldása. Ez utóbbi azt mutatja, hogy a magyar kormány nem kívánt a kisantanttal, mint szövetséggel megegyezni, hiszen ez volt a legalkalmasabb kérdés arra, hogy a három tagállamot megosszák.

A magyar stratégia remekül bevált, hiszen 1937. szeptember 20-án kezdődő genfi tárgyalásokon Victor Antonescu, a román külügyminiszter közölte magyar társával, Kánya Kálmánnal, hogy a román kormány egyelőre nem tudja rendezni a magyar kisebbség helyzetét. A románok elutasító politikája így akadályt képezett bármilyen kisantant–magyar megegyezés útjában. A jugoszláv küldöttség már sokkal elfogadóbbnak bizonyult szeptember 21-én, míg szeptember 23-án Kamil Krofta csehszlovák külügyminiszter kijelentette, hogy ha a román fél miatt elakadnak a tárgyalások, akkor Csehszlovákia kész arra, hogy külön szerződésben egyezzen meg Magyarországgal. A bonyolult diplomáciai játékban így mindkét fél csapdába került, hiszen a magyar kormány a kisantant egységét akarta megbontani, ami sikerült is, ám csupán az az ország tett konkrét javaslatot, amellyel nem kívántak szerződést aláírni, így a tárgyalások 1937 őszén megakadtak, és majd csak 1938 tavaszán, az Anschluss után kezdődtek újra.

Igen komoly vita alakult ki nem csak a kisantant és Magyarország között, de a kisantant tagjai között is, akik hol Csehszlovákiával együtt, hol nélküle szerettek volna megegyezni. Végül sikerült megegyezésre jutni, és 1938. augusztus 29-én a felek aláírták a bledi egyezményt, amely biztosította Magyarország számára a fegyverkezési egyenjogúságot. Ezért cserébe a magyar vezetés lemondott az erőszakos határrevízióról.

Felbomlása

A kisantant utolsó konferenciája Bledben volt, ugyanis Hitler hatalmi törekvéseinek részeként 1938 szeptemberétől olyan nyomás nehezedett Csehszlovákiára, hogy az ország területi integritása végveszélybe került. Két kisantant szövetségese, Románia és Jugoszlávia a Neville Chamberlain nevével fémjelzett megbékélési politika álláspontjára helyezkedett, és abban látták a konfliktus megoldását, ha Csehszlovákia területi engedményeket tesz Németország és Magyarország irányába. Így állhatott elő az a paradox helyzet, hogy a jugoszláv külügyminiszter Milan Stojadinović 1938. szeptember 29-én táviratot küldött Budapestre, amelyben támogatásáról biztosította a magyarokat a Csehszlovákiával szembeni területei követeléseikben. Időközben az ugyanezen napon megkötött müncheni egyezmény megpecsételte Csehszlovákia sorsát, amelyet a szövetségesei által cserbenhagyott kormány október 1-jén el is fogadott. Beneš október 5-én emigrációba vonult, és október 7-én megalakult egy autonóm szlovák kormány, amely szövetségi állammá alakítottá át Csehszlovákiát. Románia és Jugoszlávia azon az állásponton volt, hogy ez az állam nem azonos azzal, amely aláírta a kisantant alapszerződéseit, így az 1938. november 4-én tartott bukaresti konferenciára sem hívták meg a csehszlovák diplomatákat. Ezzel végérvényesen felbomlott a kisantant.

Magyar Királyi Levente Mozgalom

A leventék

A trianoni békeszerződés a hazai katonai viszonyok terén is változást hozott. Az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg fenntartása helyett, a katonai előképzés legfontosabb színtere a leventeintézmény lett, ami kettős irányítás alatt működött. Az egyik az Országos Testnevelési Tanács volt, a másikat a tanács tábornoki rangú társelnöke vezette. Egy 1921. évi törvénycikk meghatározta, hogy az iskolát elhagyó férfiaknak 12 éves koruktól 21. életévük betöltéséig kötelezően részt kell venni a leventeképzésben.

A leventeintézmény elsősorban azt a célt szolgálta, hogy – elsősorban a sport terén – megadja azt a fizikai nevelést, ami az ifjúságot egy esetleges háborús szolgálatra is felkészíti és megedzi. Ezen kívül kialakította a tudatos nemzeti érzést is.

A leventeintézmény

Ez intézményekben az oktatók gyakran hivatásos tisztek voltak, akik elvárták az engedelmességet, és a fegyelmet. Az intézményről elterjedt szigorúság híre miatt, a leventemozgalom nem is volt túl népszerű. Ezért a honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. az iskolai ifjúság részére kötelezővé tette a leventeképzést. A kormányzó pedig 1941. július 18-án rendeletileg a „Legfelsőbb Elhatározás” útján „az ifjúság katonás szellemű neveléséről és a testnevelés erőteljesebb végrehajtásáról” címmel szabályozta a kérdést. Felállították a Honvédelmi Minisztérium VIII. Csoportját „a testnevelési és sport vonatkozású ügyek intézésére”.

A leventeképzés a következő feladatokból állt:

Valláserkölcsi alapon nyugvó, katonás, hazafias nevelésből.
Testnevelésből és egészségápolásból.
Katonai előképzésből és légvédelmi oktatásból.
Öntudatos állampolgári életre nevelésből.
Az iskolában szerzett műveltség bővítéséből és emeléséből.

A képzést az ifjú leventék korához, szellemi adottságához és fizikai erőnlétükhöz szabályozták. Így három korcsoportot hoztak létre:

I. korcsoport: a leventeapródok (12-14 évig).
II. korcsoport: az ifjúleventék (15-17 évig).
III. korcsoport: a leventelegények 17 évtől felfelé.

Minden egyes korcsoport végén gyakorlati vizsgát, ún. próbát kellett tennie a leventének. Ez az általános magatartás, testnevelés, egészségápolás, levente tudnivalók, leventeszolgálati szabályzatok gyakorlati ismeretéből állt, valamint a céllövészet, katonai előképzés, térképismeretek, honpolgári, honvédelmi és katonai alapismeretek biztos tudásából. Az életkor emelkedésével a követelmények színvonala is egyre magasabb lett.

Most bemutatunk néhány érdekes részletet a Leventekönyvből:

LEVENTE-KÖSZÖNTÉS: SZEBB JÖVŐT!

LEVENTEFOGADALOM:
Fogadom, hogy teljesítem levente-kötelességeimet, melyekkel Istennek, Hazámnak és honfitársaimnak tartozom!

LEVENTETÖRVÉNYEK

1. A levente Istenfélő és hazájához mindhalálig hűséges.
2. A levente előjáróinak bizalommal és készségesen engedelmeskedik.
3. A levente kötelességét híven teljesíti.
4. A levente mindenkor igazat mond.
5. A levente lovagias.
6. A levente a zászlót és bajtársait sohasem hagyja cserben.
7. A levente legfőbb kincse a becsület.

A levente-kiképzési évet ünnepélyes istentisztelettel kell megkezdeni és befejezni. Ezeken a levente köteles megjelenni.

KÖTELEZŐ ÜNNEPÉLYEK

Március tizenötödike;
Magyarország Kormányzójának születése (június 18) és névnapja (december 6)
Május hó utolsó vasárnapja, a hősi halottak emléknapja.
Augusztus húszadika, Szent István első magyar király emléknapja.
Október hatodika, a tizenhárom aradi vértanú halálának gyászünnepe.

Minden év május havában ünnepélyes leventenapot kell tartani, amelyen a leventapródokat ünnepélyesen felavatják, és amelyen fogadalmat tesznek.

A kiképzési év végén a leventeintézményből kilépő leventelegényeket ünnepély keretében kell elbocsátani. Ezeken az ünnepi napokon a levente a leventecsapattal (zárt rendben) köteles egyházának istentiszteletén megjelenni.

A Magyar Királyi Honvédség

A Magyar Királyi Honvédség (rövidítve m. kir. honvédség) a 20. századi Magyar Királyság szuverenitásáért felelős állami erőszakszervezet volt a trianoni békeszerződés és a második világháború befejezése, lezárása közötti időszakban. Elődje a Tanácsköztársaság bukását megelőzően 1919. június 6-án elrendelt és rá három nappal felállított Nemzeti Hadsereg, melyet a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jei lemondása után megszűnt Vörös Hadsereg mellett, helyett fokozatosan szerveztek át az ország egyedüli haderejévé. A trianoni békeszerződést követő diplomáciai huzavonákkal és a lefegyverzési program halogatása eredményeként 1922. január 4-től felállításra került az ország védelmére hivatott, önkéntesekből álló Magyar Királyi Honvédség, melyről az 1921. évi XLIX. törvénycikk rendelkezett. Tisztképző intézménye a Ludovika Akadémia lett.

Az 1920-as évek gazdasági nehézségei, illetve a kisantant átfogó blokádja jelentősen hozzájárultak a haderő technikai hiányaihoz. A szomszédos országokkal szembeni folyamatos fegyverkezési lépéshátrányt az 1938-as győri program hivatott csökkenteni, melyet a nagyarányú beszerzések ellenére végül a második világháborúba belépésig nem sikerült maradéktalanul ledolgozni. A szellemében és kiképzésében korszerű, de eszközállományában véve elavult haderő a háború során többszöri átszervezés ellenére is csak nehezen tudta az ország külpolitikai igényeit részlegesen kielégíteni a háború középső időszakában. A politikai megosztottság, illetve a német megszállás és a szovjet túlerő végül megpecsételte a haderő sorsát, mely 1945 áprilisára gyakorlatilag megszűnt létezni. Összességében a Magyar Királyi Honvédséget a túlzott mennyiségi fejlesztés és a gyenge technikai felszereltség jellemezte, ami megközelítőleg sem állt arányban a katonapolitikai célkitűzésekkel.

Megmaradt személyi és technikai állományából újraszervezett demokratikus szervezet, a Magyar Honvédség 1948-ban állt fel az 1947-es párizsi békeszerződés ratifikálása után, majd három évvel később, 1951-től nevet változtatva és immár szovjet mintára újjászervezve és -fegyverezve Magyar Néphadseregként látta el a korábbi feladatot. Ez a szervezet többszöri átszervezéssel 1990-ig megmaradt, majd ismét Magyar Honvédség névvel napjainkban is aktív.

Főparancsnokok

Honvéd Vezérkar főnökök (HVKF)

1922–25: Nagy Pál
1930–35: Kárpáthy Kamilló
1938. szeptember–1941. augusztus 31.: Werth Henrik
1941. szeptember 1 vagy 6–1944. március 19., vagy április 19.: Szombathelyi Ferenc
1944. április 20–1944. október 16. (azonnali hatállyal): Vörös János
1944. október 16–1945. április 30.: Beregfy Károly

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia (latinos nevén: Ludoviceum), röviden csak Ludovika vagy Ludovika Akadémia a magyar katonai felsőoktatás legmagasabb képzési szintjét nyújtó intézménye volt az 1945 előtti Magyarországon. Az intézmény 1836-ban elkészült monumentális főépülete Budapest VIII. kerületében, a Ludovika téren áll, Pollack Mihály tervei alapján épült klasszicista stílusban.

Rendeltetése

A Ludovika rendeltetése az volt, hogy a hadköteles kort még el nem ért (14-17 éves) önkéntesen jelentkező ifjakat tényleges állományú tisztekké képezze ki, illetve a ténylegesen szolgáló honvédtiszteknek teremtett lehetőséget a hadtudományok terén felsőfokú tanulmányok végzésére. E kétféle rendeltetésnek megfelelően a Ludovikában kétféle oktatás zajlott: a tisztképzés és a felsőfokú képzés. Az akadémiai címet és annak megfelelő szintű oktatást 1897-ben vezették be báró Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején. A Ludovikán folytatott oktatást ekkor egyenrangúsították a bécsújhelyi Theresianum Katonai Akadémia által nyújtott képzéssel. A Bécsújhelyi Akadémia és a honvéd Ludovika Akadémia egyenértékűségét úgy is biztosították, hogy onnan néhány honvéd tisztet, de főleg a Ludovikából számos közös-tisztet avattak fel. Az utolsó év elején jelentkező ludovikásokat némely tantárgyban és a szolgálati, valamint gyakorlati szabályzatokban az év folyamán németül vizsgáztatták, és így közös-tisztekké képezték ki. Ez különösen a huszárságnál volt fontos, mert az ott szolgáló magyar nemzetiségű huszárokhoz ily módon 2-3 évenként, minden közös-huszár ezredbe, friss honvéd nevelkedésű fiatal tiszt kerülhetett.

A tisztképző oktatásnak 4 évfolyama volt.
Évente 90 növendéket vettek fel, ezek közül 34-et magánalapítványok kamataiból láttak el; 10-et az állam költségén képeztek ki; 23 növendéket egész fizetéses (600 Ft.), 23-at pedig félfizetéses (300 Ft.) helyre vettek fel. Azokat a kadétokat, akik a tanulmányaikat kielégítő eredménnyel végezték el, a magyar királyi honvédséghez hadapródokként sorozták be, a kitűnő eredménnyel végzett növendékek hadnagyi rangot kaptak.

Története

Kezdetek

A Ludovika Akadémia felállítását az 1808. évi országgyűlés mondta ki, a VII. törvénycikkbe cikkelyezte be. Nevét Habsburg–Estei Mária Ludovika magyar királynéról, I. Ferenc király harmadik feleségéről nyerte, aki koronázási tiszteletdíjából 50 000 forintot ajánlott föl építésére. Közadakozás útján és egyes hazafiak alapítványából (ilyen Buttler János gróf 126 000 forintos alapítványa) tekintélyes összeg gyűlt össze, József nádor 1831-ben tette le az épület alapkövét. A kormány mindent elkövetett annak érdekében, hogy létrejöttét megakadályozza, az összegyűlt összeget más célokra fordította. Az 1832-36. országgyűlés nem engedte meg, hogy a tanítás nyelve a magyar legyen; ugyanez ismétlődött a forradalom utáni időkben. Szervezetét az 1872. XVI. törvénycikk szabályozta, és mint magyar királyi honvédségi Ludovika-Akadémia 1872. november 21-én nyílt meg. Híres magyar katonatisztek tanítottak a Hadiakadémián, úgymint Werth Henrik, aki 1926-tól parancsnoka is volt.

A Magyar Természettudományi Múzeum beköltöztetése

A II. világháború után a Ludovika fedett lovardájában az Alfa Mozi üzemelt, amely 1992-ben leégett. A főépületet évtizedeken át az ELTE Természettudományi Karának egyes tanszékei használták, rendkívül lepusztult állapotban. 1994-ben Mádl Ferenc – mint művelődési és közoktatási miniszter – javaslatára kormányhatározat született arról, hogy az 1802-ban alapított, de mindaddig szétszórt telephelyeken működő Magyar Természettudományi Múzeum kiállítását, gyűjteményeit és kutató laboratóriumat a Ludovika épület-együttesében helyezzék el. A felújított fedett lovarda és a főépület részben felújított terei 1996 óta a Múzeumnak adanak otthont. A felújított padlástérben és a földalatti raktárakban ásványok, kőzetek, ősállat kövületek, állatpreparátumok, valamint emberi csontvázak és múmiák olyan kiemelkedően gazdag gyűjteményeit tárolják, melyek nemzeti természettudományos kultúránk alapvető tárgyi kincsei. A főépület talajszint feletti részeinek felújítása azonban a 2000-es évektől gyakorlatilag leállt, ezért a Múzeum jelentős egységei, mint pl. a növénygyűjtemény a mai napig sem költözhettek be. A teljesen felújított déli szárnyban a Múzeumtól függetlenül a Raoul Wallenberg Humán Szakképző Iskola és Gimnázium működik.

A Magyar Természettudományi Múzeum várható kiköltöztetése

2009. május 15-én a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, mint a valamikori Ludovika Akadémia jogutódja, a magyar katonai
felsőoktatás utolsó, számos intézményből összegyúrt felsőoktatási intézménye 100 napos ünnepségét hagyományteremtő célzattal az Orczy-kertben a valamikori Ludovika Akadémia előtt tartotta meg.
A rendezvényen a ZMNE hallgatói századainak menetdal versenye mellett számos programban vehettek részt Józsefváros polgárai.

Nevezetes diákjai

Aggházy Kamill (1882–1954) katonatiszt, hadtörténész
Almásy Pál (1902–1985) katonatiszt, hadmérnök
Berczelly Tibor (1912–1990) tőrvívó, sportlövő
Boldogfai Farkas Endre katonatiszt, politikai elemző
Berkó István (1880–1958) katonatiszt, hadtörténész
Bonczos Miklós (1897–1971) politikus, belügyminiszter (1944)
Csáky Károly (1873–1945) katonatiszt, honvédelmi miniszter (1923–1929)
Dálnoki Miklós Béla (1890–1948) katonatiszt, politikus, az ideiglenes nemzeti kormány miniszterelnöke (1944–1945)
Erdélyi Gyula (1892–1949) katonatiszt, hadtörténész
Erdőss Kamill (1924–1962) néprajzkutató, nyelvész
Faragho Gábor (1890–1953) katonatiszt, politikus, közellátásügyi miniszter (1944–1945)
Fáy Ferenc (1921–1981) költő
Franyó Zoltán (1887–1978) író, műfordító, lapszerkesztő
Fráter Lóránd (1872–1930) dalszerző, aki 1906-ban 32 éves korában, mint huszárkapitány vonult nyugalomba és attól fogva a nótaszerzésnek élt
Győrffy-Bengyel Sándor (1886–1942) katonatiszt, politikus, közellátásügyi miniszter (1941–1942)
Hellebronth Vilmos (1895–1971) katonatiszt, politikus
Horváth Jenő (1852–1915) katonatiszt, hadtörténész, az MTA tagja
Julier Ferenc (1878–1944) katonatiszt, hadsereg vezérkari főnök (1919), hadtörténeti író
Kádár Gyula (1898–1982) katonatiszt
Káplány Géza (1880–1952) könyvtáros
Keviczky Kálmán (1909–1989) katonatiszt, UFO kutató (Amerikai Egyesült Államok)
Képíró Sándor (1914-) csendőrtiszt, jogász, az újvidéki razzia egyik állítólagos résztvevője
Kiss Lajos (1922–2003) nyelvész, szlavista, az MTA tagja
Krleža, Miroslav (1893–1981) horvát író
Kunder Antal (1900–1968) hadmérnök, politikus, kereskedelmi, közlekedési és iparügyi miniszter (1938–1939, 1944)
Lágyi István (1901–1978) térképész
Lajtos Árpád (1910–1986) katonatiszt
Lakatos Géza (1890–1967) katonatiszt, politikus, miniszterelnök (1944)
Maléter Pál (1917–1958) katonatiszt, politikus, honvédelmi miniszter (1956)
Pálinkás-Pallavicini Antal (1922–1957) katonatiszt
Pilch Jenő (1872–1937) hadtörténész, az MTA tagja
Prónay Pál (1874–1946?) katonatiszt, a Prónay-különítmény vezetője
Radványi Imre (1909–1984) hadmérnök
Rodriguez Endre (1899–1975) filmrendező
Rőder Vilmos (1881–1969) katonatiszt, hadügyminiszter (1936–1938)
Sebő Ödön (1920–2004) katonatiszt; a II. világháború idején a Gyimesi-szorosban hősiesen helytálló 32. hegyi határvadász zászlóalj egyik tisztje
Stromfeld Aurél (1878–1927) katonatiszt, hadtest (I. világháború) majd hadsereg vezérkari főnök (1919)
Szurmay Sándor (1860–1945) katonatiszt, honvédelmi miniszter (1917–1918)
Tombor Jenő (1880–1946) katonatiszt, honvédelmi miniszter (1945–1946)
Tóth Zoltán (1888–1958) történész, az MTA tagja
Zsigmondy László (1901-?) katonatiszt, vezérkari ezredes

Nevezetes tanárai

Kápolnai Pauer István (1833–1896) katonatiszt, hadtudós, hadtörténész, az MTA tagja
Grassy József (1894 – 1946) altábornagy.
Vörös Géza vezérkari alezredes
Kozma István (1896 – 1951) altábornagy
Kovács Gyula vezérkari alezredes
Bánfalvy István (1897 – 1975) repülő alezredes
Ujszászy István (1894 – 1948?) vezérőrnagy
Markovich József alezredes
Fábián Lajos alezredes
Schmertzing Egon huszárszázados
Bán Mihály őrnagy
Zákó András (1898 – 1968) vezérőrnagy
Pogány Imre őrnagy
Berkó István százados
Nádas Lajos őrnagy
Porzsezsinszky György őrnagy
Rakolczay Géza őrnagy
Németh János alezredes
Miklós Gyula őrnagy
Szepessy-Schaurek Ottmár huszárőrnagy
Kaas Albert tanár, felsőházi tag
Szász Ferenc alezredes
Szávay Sándor őrnagy
Kudriczy István alezredes
Zsedényi Zoltán alezredes
Deák Ferenc alezredes
Makray Sándor őrnagy
Tömöry Jenő őrnagy
Clenner Imre őrnagy

A győri program

A győri program egy egymilliárd pengős hadseregfejlesztési program volt, amelyet Darányi Kálmán 1938. március 5-én Győrött, a kormányzópárt, a Nemzeti Egység Pártja nagygyűlésén jelentett be. A program kidolgozója Imrédy Béla volt.

Imrédy Béla és Darányi Kálmán

Leírása

A program nem volt más, mint a február 3-i Huba elnevezésű hadfejlesztési terv gazdasági megalapozása. Ebből 600 milliót közvetlenül a fegyverkezésre, 400 milliót közvetett védelmi fejlesztésre szántak. Az ütemezését 5 évben határozták meg, az első lépcsőt 1940 végéig tervezték végrehajtani (ez a legszükségesebb fejlesztéseket foglalta magában). Ez jelentette a katonai célú kutatások megindítását, a magyar ipar egy részének a hadigazdálkodásra való átállítását, a hadsereg legalapvetőbb fegyverekkel való ellátását. A második lépcsőben már egy megalapozott hadsereg minőségi és mennyiségi továbbfejlesztését tűzte ki célul. A változást tükrözte, hogy a bledi konferencián 1938. augusztus 2-3. között a kisantant államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát.

A 400 millióból finanszírozták a mezőgazdaság, közlekedés, infrastruktúra és a bányászat fejlesztését is. A program egyik célja volt, hogy öt év alatt elő is teremtsék az elosztani szánt 1 milliárd pengőt. Ennek finanszírozását hosszú, illetve rövid lejáratú kölcsönök, valamint egyszeri vagyonadó kombinációjaként akarták megoldani. A 400 milliót kölcsönből, a 600 milliót pedig az egyszeri vagyonadóból.

A közvetett kiadásokra szánt 400 millió elosztása az alábbiak szerint alakult: 210 millió pengőt fordítottak az infrastruktúra fejlesztésére, 20 milliót a mezőgazdaság fejlesztésére, 19 milliót a mezőgazdasági értékesítés fejlesztésére, illetve a szolgáltatások fejlesztésére, 75 milliót mezőgazdasági hitelnyújtásra, valamint 30 milliót a népoktatásra, 36 milliót az ivóvíz ellátására és egyéb szociális fejlesztésre, a fennmaradó 10 milliót pedig a bányászat és a nyersanyagkutatás támogatására.

Nemzetközi kontextus

Az 1938-as győri program majdnem megkésettnek mondható, hisz a környező kisantant országok hadseregeit eleve nem sújtották korlátozások, és a korszerűsítés is évekkel korábban megkezdődött. Így például Románia már 1935 áprilisában beindította fegyverkezési programját, igaz új fegyvereinek kb. 70%-át Csehszlovákiából szerezte be.

A bledi egyezmény

A kisantant elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, Magyarország pedig lemondott a trianoni békeszerződésben elveszített területek erőszakos visszafoglalásáról. Aláírására 1938. augusztus 29-én került sor.

A kisantantállamok még 1937 elején javasolták, hogy Magyarország mondjon le a revízióról, és ebben az esetben hajlandóak elismerni az ország katonai egyenjogúságát. A javaslat annak a felismerésnek a hallgatólagos beismerését jelentette, hogy az utódállamok (Románia, Csehszlovákia, Jugoszlávia) nem tudják megakadályozni Magyarország fegyverkezését, ezért legalább valamilyen – bármily kétes értékű – biztosítékot szerettek volna elérni.

Az egyezmény legerősebb támogatója meglepő módon Edvard Beneš volt, akinek égetően fontos volt a Magyarországgal való viszony normalizálása, hiszen Románia és Jugoszlávia egyre inkább német befolyás alá kerültek, és a szudétanémetek ügyében egyre nagyobb német nyomás helyeződött Csehszlovákiára. Beneš legalább déli határait biztonságban szerette volna tudni, hogy teljesen a németekre koncentrálhasson külpolitikai téren.

Bledben (ma Szlovénia) Magyarország az erőszakos revízióról való lemondásáért cserébe eltekintettek a trianoni békeszerződés katonai korlátainak betartásától; annál inkább tehették ezt, mert ekkor már hónapok óta gőzerővel folyt Magyarország újrafelfegyverzése, amelyet az 1938. március 5-én bejelentett győri program indított útjára.

A bécsi döntések

A bécsi döntések Magyarországnak a trianoni békeszerződés felülvizsgálatára irányuló politikájával összhangban, a tengelyhatalmak agresszív terjeszkedő politikájának következményeként született nemzetközi döntőbírósági döntések voltak 1938-ban és 1940-ben, melyek révén az ország a trianoni béke értelmében elvesztett területeinek egyes részeit visszakapta Csehszlovákiától illetve Romániától. A II. világháborút lezáró béketárgyalások során a győztes hatalmak ezeket semmisnek nyilvánították.

Előzmények

A magyar politika nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt trianoni béke rendelkezéseibe, ezért a két világháború között a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított területek visszaszerzése volt.

A revíziós célok megvalósítására azután nyílt lehetőség, hogy a hitleri Németország elkezdte a versailles-i békeszerződés felülvizsgálatát – a Saar-vidék népszavazás általi (több mint 90% szavazott a Németországhoz való visszatérésre) visszaszerzése (1935. január 13.), 1936-ban a Rajna-vidék remilitarizálása –, majd agresszív terjeszkedésbe fogott, kezdetben a többi nagyhatalom háborút kerülő vagy halogató politikája miatt ellenállás nélkül – Ausztria bekebelezése (Anschluss, 1938. március 12.) és a Müncheni egyezmény (1938. szeptember 29.) alapján a Szudéta-vidék megszállása (1938. október 10.). Az így átalakult helyzet lényegében azt jelentett, hogy Franciaország és Nagy-Britannia feladta kelet-európai ambícióit.

Mindkét bécsi döntést Németország és Olaszország (tengelyhatalmak) képviselői hozták a bécsi Belvedere palotában. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, a II. világháború folyamán azonban megváltoztatták álláspontjukat.

Az első bécsi döntés

A Horthy Miklós által vezetett magyar küldöttség Hitler meghívására látogatott Berlinbe, ahol 1938. augusztus 20 – 26 között zajlottak az egyeztetések.)
A visszatért füleki várHorthy 1938. augusztus 20–26. között Imrédy, Kánya Kálmán és Rátz Jenő honvédelmi miniszter kíséretében Hitler meghívására Berlinbe látogatott. A megbeszélésen Hitler szerette volna elérni, hogy Magyarország kezdeményezze Csehszlovákia megtámadását. Ez alapot teremthetett volna Hitler számára egész Csehország bekebelezéséhez. A magyar közreműködés áraként egész Szlovákiát és Kárpátalját (vagyis Csehszlovákia teljes trianoni szerzeményét) ajánlotta fel Horthynak. A magyar küldöttség a nemzetközi viszonyokat alkalmatlannak tartotta erre, s félt, hogy egy ilyen akció európai méretű konfliktust robbantana ki, amelyben Magyarországnak kellene vállalnia az agresszor szerepét.

A szeptember 29-ei müncheni egyezmény záradékába olasz javaslatra bevették, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és Magyarországgal fennálló területi vitáit is rendeznie kell. 1938. október 9-13. között került sor a magyar–csehszlovák tárgyalásokra Észak-Komáromban, ahol Magyarországot Kánya Kálmán külügy- és Teleki Pál oktatásügyi miniszter képviselte. Kölcsönös megállapodás híján a tárgyalások végeztével a két ország (1938. október 29-én) a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak döntőbíráskodását kérte. Mivel Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségre hivatkozva kivonta magát a döntéshozatalból, a döntőbírók Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek voltak.

Az első bécsi döntés 1938. november 2-án született Magyarország és Csehszlovákia vitájában, és lényegében az etnikai revíziót valósította meg.

Magyarország a trianoni békeszerződéssel elvett területeiből visszakapott mintegy 12 ezer km²-t, az akkor már autonóm Szlovákia déli és Kárpátalja délnyugati sávját a magyar határ mentén, Érsekújvárral, Kassával, Ungvárral és Munkáccsal. Nem szerezte meg Magyarország az általa követelt Pozsonyt és Nyitrát. Az átadott területen az 1941-es magyar népszámlálás 1 millió 62 ezer lakost talált, közülük 84%-a volt a magyarok aránya és mintegy 10% a szlovákoké. Az 1930-as – vitatott hitelességű – csehszlovák népszámlás szerint a magyarok aránya itt 57% volt, a két adat eltérését azonban nem csupán az adatfelvételek és az adatközlések módszertani különbsége magyarázza, mivel a határváltozást népességmozgás is követte.

85 ezer szlovák került át a magyar oldalra és mintegy 67 ezer magyar maradt a szlovák oldalon. Emellett a Szlovákiánál maradt 89 000 főnyi zsidók többsége is magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, csak a II. világháború folyamán változtatták meg álláspontjukat.

Az első bécsi döntést követően a nagyhatalmak és a két kormány kiküldötteiből álló határmegállapító bizottság véglegesítette az országhatárt, aminek következtében mintegy két tucat falu cserélt gazdát a döntőbíróság által megállapítottakhoz képest.

4 hónappal a döntés után, miután 1939. március 14-én a Tiso vezette Szlovákia önállóvá vált és másnap Hitler bevonult Prágába létrehozva a Cseh-Morva Protektorátust, Magyarország március 15-18 között megszállta Kárpátalja fennmaradó, saját önállóságát március 14–15-én kikiáltó részét is, majd háborút kezdett Szlovákiával szemben, hogy annak keleti határvonalát a magyar érdekek szempontjából kedvezőbb vonalon véglegesítse.

Adatok forrása	Visszakapott országrész	Terület (km²)	Népesség (fő)	Magyarok		Szlovákok
Adatok forrása	Visszakapott országrész	Terület (km²)	Népesség (fő)	száma (fő)	aránya (%)	száma (fő)	aránya (%)
Csehszlovák népszámlálás (1930)	Felvidék déli része	11 927	852 332	506 208	59	290 107	34
Magyar népszámlálás (1941)	Felvidék déli része	11 927	869 299	751 944	84,1	85 392	9,8

A második bécsi döntés

Miután a romániai Szörényváron (Turnu Severin) 1940. augusztus 16-24. között folytatott román–magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, és mivel a tengelyhatalmak mindenképp el akarták kerülni a fegyveres konfliktus kirobbanását, a német és az olasz kormány a magyar és román kormányok képviselőit Bécsbe rendelte, és a közöttük folyó vitát döntőbíráskodás révén rendezte.

A második bécsi döntés 1940. augusztus 30-án délután 3 órakor született.

A magyar kormány (gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hory András, a románokkal folytatott tárgyalásokon a magyar küldöttség vezetője – mindannyian erdélyi származásúak voltak), és a román kormány a döntőbíráskodást elfogadta.

Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter naplója szerint – de ezt maga Mihail Manoilescu is elismeri visszaemlékezéseiben – a román külügyminiszter elájult a döntés kihirdetésekor. Fontos megjegyezni, hogy a Szovjetunió 1940 júniusában megszállta az akkor Romániához tartozó Besszarábiát, a mai Moldova Köztársaság területét, és a második bécsi döntés kihirdetésekor javában folytak a krajovai tárgyalások, amelyek lezárultával szeptember 7-én Bulgária visszakapott Romániától 2 dél-dobrudzsai megyét, az ún. Kvadrilátert.
A második bécsi döntéssel Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, benne a Székelyfölddel.

Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.

Adatok forrása	Visszakapott országrész	Terület (km²)	Népesség (fő)	Magyarok		Románok		Németek
Adatok forrása	Visszakapott országrész	Terület (km²)	Népesség (fő)	száma (fő)	aránya (%)	száma (fő)	aránya (%)	száma (fő)	aránya (%)
Román népszámlálás (1930)	Észak-Erdély	43 492	2 393 300	1 007 200	42	1 165 800	48,7	59 700	2,5
Magyar népszámlálás (1941)	Észak-Erdély	43 492	2 460 000	1 344 000	54,6	1 068 700	43,5	47 300	1,9

További magyar területi revíziók

Magyarország 1941 és 1944 közöttA második bécsi döntés után kb. fél évvel, a Jugoszlávia elleni német támadás után – 1941. áprilisban – a magyar csapatok, német hozzájárulással, megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát (a Bánátot a németek szállták meg). Fontos tény, hogy a magyar csapatok itt már fegyveres cselekményekbe is bonyolódtak – egyébként kisebb-nagyobb atrocitások az erdélyi bevonulás kapcsán is adódtak. A Délvidéki visszafoglalt terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, mintegy 1 030 000 lakossal, melyből 401 000 vallotta magát magyarnak (39%). Így a magyar revizionizmus céljai lényegében teljesültek, Csonka-Magyarország, ha nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikum többségét.

Társadalmi fogadtatás

A revíziós sikereket mámoros öröm kísérte. A visszatérő területek magyarságának maradéktalan boldogságában a hazai közvélemény egy emberként osztozott.

Megrendítően és hitelesen tudósít az első bécsi döntés után a Pesti Napló:

„Alig ért véget Jacques Duval darabjának, a Francia szobalánynak első felvonása – a közönség már indult kifelé a foyerba –, amikor egyszerre újra szétcsapódott a függöny, mindenki sarkonfordult és a színpadra pillantott. A rivalda fényében Somlay Artúr jelent meg. Templomi csend lett s a művész megindult hangon jelentette be a közönségnek, hogy a magyar Felvidék újra egyesült az anyaországgal. Mint az imádságot, sorolta el Somlay Artúr a Magyarországhoz visszatérő városok neveit, s leírhatatlan jelenetek következtek. A közönség percekig tombolva ünnepelt, ismeretlen zsöllye- és páholyszomszédok szorongatták egymás kezét.”
(Pesti Napló 1938. november 3., 8. o.)

Hasonló élményben volt része másnap a Zeneakadémia nagyterme közönségénk:

„Imrédy Andrea a Felvidék angyala: ő veszi kezébe a leszakított részt és illeszti vissza a csonka országhoz. {…} Ennél a jelenetnél kirobban a taps. Megszakad az előadás, a közönség tombol és hangzik az ütemes kiáltás: Min-dent visz-sza! Az emberek állva hallgatják végig a befejező szakaszt, amikor a kórus a Magyar hiszekegyet imádkozza.”
(Pesti Napló 1938. november 4. 7. o.).

A visszacsatolt területeken maradt nemzetiségek természetesen nem örültek a fejleményeknek, és a bevonuláskor – főleg Erdélyben – volt néhány kisebb összetűzés is (például Ippen és Ördögkúton), de a magyar kormány a továbbiakban – az olasz és német kormányok fokozott figyelme miatt is – kényesen ügyelt arra, hogy a nemzetiségek polgári jogai ne sérüljenek. A háborús helyzet egyébként is beszűkített mindenféle mozgolódási lehetőséget, és a nemzetiségek többsége gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, és a hivatalokra a korábbi állami zászlók helyébe gyorsan magyar zászlókat tűztek.

Viták a bécsi döntések megítéléséről

A maga korában

A maga korában a bécsi döntéseket a magyar közvélemény jelentős része a trianoni békeszerződés igazságos felülvizsgálatának tekintette. Mivel a két bécsi döntés által visszaadott területeket többségében a magyar etnikum lakta, így a magyar szempontból igazságtalan trianoni béke következményeinek – ideiglenesnek bizonyult – enyhítése volt a két döntés.

A II. világháború után

A II. világháború utáni békeszerződésekben a győztes hatalmak a két bécsi döntésben foglaltakat nem ismerték el, sőt, a pozsonyi hídfő területével Magyarország területét még csökkentették is. Mindez összefüggésben állt a nemzetiszocialista Németország által vagy közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodás semmissé nyilvánításával (egy kivétellel: az 1940-es craiovai megállapodás Románia és Bulgária között nem lett semmissé nyilvánítva a háború után sem). A térséget akkor katonailag ellenőrzése alatt tartó, (így a leendő határok kijelölésében meghatározó szerepet játszó) Szovjetunió érdekeinek a trianoni határok visszaállítása jobban megfelelt, ezért Magyarországgal szemben a béketárgyalásokon a hozzá etnikailag és kulturálisan közelebb álló országoknak kedvezett.

A párizsi békeszerződés óta a bécsi döntések többé nemzetközi politikai kérdésként nem merültek fel és azokra egyetlen magyar kormányzat sem hivatkozott.

A közvéleményben egyesek azt róják fel, hogy a visszacsatolt területeken nem tartottak népszavazást.

Magyar Szlovák kis háború

A magyar–szlovák kis háború 1939. március 23-ától április 4-éig tartott, az első bécsi döntést követően a Felvidék keleti részén, a Jozef Tiso vezette első Szlovák Köztársaság és a Horthy Miklós vezette Magyar Királyság között a Magyarországhoz visszakerült Kárpátalja és a Szlovákia között húzódó határ nyugatabbra tolásáért.

Előzmények

1938 szeptember végén Magyarország támogatást nyújtott Hitlernek, mozgósítva 200 000 – 350 000 fős gyengén kiképzett és felszerelt embert a Szlovákia és Kárpátalja között húzódó határai mentén, Csehszlovákia német megszállásához. A müncheni egyezmény követően, a határra felvonult magyar higgadt magatartást tanúsítottak. A tüzérségi lőszerüket csak 36 órás készenlétben tartották, valamint azt a dezinformációt (blöff) terjesztették, hogy a németeket kötelezve lennének hadseregükkel támogatni, ha a sokkal nagyobb, jobban felszerelt és jobban kiképzett csehszlovák hadsereg a harcot választaná. A csehszlovák hadsereg 2000 kisebb méretű beton ágyúállást épített a határ mentén, ahol nem volt fontosabb folyami akadály.
Eközben Kozma Miklós magyar belügyminiszter felfegyvereztette a rongyos gárdát, amelynek egységei elkezdtek beszivárogni Dél-Felvidékre, és Kárpátaljára.
Ez a háborús helyzet a II. világháború nyitányaként egész Európát is lángba boríthatta volna. Német és olasz szemszögből nézve ez idő előtti lett volna, ezért ők nyomást gyakoroltak a magyar és a csehszlovák kormányra, hogy vitájukban tárgyalóasztal mellett rendezzék. Ennek folyományaként egy nemzetközi döntőbíróság ült össze Bécsben.

Az ítélet értelmében 1938. november 2-án Csehszlovákia kénytelen volt átengedni területéből 11 927 km2-t, zömében Csehszlovákia (pontosabban az akkor már autonóm Szlovákia) déli részét Komárommal, Érsekújvárral, Galántával, Losonccal, Rimaszombattal, Rozsnyóval, és Kassával együtt, benne Kárpátalja déli részével, Ungvárral, Munkáccsal, valamint Beregszásszal.

Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84%-a volt magyar és kb. 10%-a szlovák. (Az 1930-as – vitatott hitelességű – csehszlovák népszámlás szerint a magyarok aránya itt 57% volt.) 85 391 szlovák került át a magyar oldalra és kb. 67 000 magyar maradt a szlovák oldalon. (Emellett, a Szlovákiánál maradt 89 000 főnyi zsidók többsége is magyar anyanyelvűnek vallotta magát.)
Az első bécsi döntés ítéletével teljesen nem volt megelégedve senki. A döntést 22 határincidens követette 1938. november 2. – 1939. január 12. között, melynek folyamán 5 csehszlovák vesztette életét, 6 pedig megsebesült.
Szlovákia miniszterelnöke, Jozef Tiso Berlinben, 1939. március 13-án találkozott Adolf Hitlerel, Joachim von Ribbentropal, Walther von Brauchitschal és Wilhelm Keitelel. Hitler teljesen világosan értésére adta a szlovák vezetésnek, hogy ha nem nyilvánítják ki azonnal a Szlovákia függetlenségét a Harmadik birodalommal szövetségben, ő szabadkezet ad a magyaroknak az ország bekebelezéséhez. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta a függetlenségét, amelyre válaszul Hitler deklarálta, hogy a nyugtalanság Csehszlovákiában veszélyt jelent a németek biztonságára nézve, ezért csapatokat küldött Cseh-Morvaországba, melyek ellenállás nélkül megszállták az országot. A szlovákokat meglepte, hogy a magyarok már 1939. március 15-én elismerték új országukat, ez azonban nem jelentette azt, hogy a magyarok elégedettek voltak a Magyarország és Szlovákia között húzódó határral. Ennek eredményeként a magyar hadsereg március 15-18 között visszafoglalta Kárpátalja fennmaradó részét.
A szlovákoknak az alapjában véve hatástalan 20. gyalogsági regiment és határőrző egységével kellett visszavernie egy magyarországi betörési kísérletet, elfoglalva az Ungvárral szemben fekvő 212,9 m magas hegyet.

A Kárpátaljával szomszédos szlovák területen lévő Felsőnémeti és Alsónémeti községeket magyar részről lövések és bombatámadások érték, amelyek szlovák részről 13 halálos áldozatot követeltek. Ezt követően a szlovák fél panaszt tett a németeknél, hivatkozva a Hitler Szlovákiának tett homályos védelmi ajánlatára. 1939. március 14-én a Magyar Külügyminisztérium közölte Németországal, hogy a magyarok azért akarták átlépni a határt, mert ez csak egy csehszlovák belföldi adminisztratív felosztás. Mivel ez nem egy nemzetközileg elismert határ, ezért szükséges lenne azt pontosan meghatározni, most, hogy Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz. A magyarok mellékeltek egy térképet, javasolva, hogy az új határvonal húzódjon néhány 10 km-re Ungvártól Szobránc felett, aztán fusson északon majdnem a lengyel határig.
A magyar igény részben arra számított, hogy a rutének nem voltak szlovákok, és létezett egy jól körül határolható rutének lakta terület Északkelet-Szlovákiában. Azonban annak a feltételezésnek, hogy a rutének talán előnyben részesítik a magyarokat a szlovákokkal szemben, nem volt bizonyítható alapja és ellentmondott neki, hogy létrejött egy rövid életű független Kárpát-Ukrajna. Igaz, a magyaroknak sokkal gyakorlatiasabb indítékaik is voltak: Ungvár a határhoz való közelsége miatt, és a kulcsfontosságú Lengyelország felé vezető vasútvonalak szintén a határhoz való közelségük miatt nehezen védhetőek.
Ezért a magyarok eltökélten ki akarták terjeszteni a hátországot, biztonságos távolságra nyugati irányban az Ung folyó völgyének a vízgyűjtő területétől. Berlin hozzájárulását adta ahhoz, hogy magyarok a szlovákokkal állapodjanak meg a határmódosításban.
1939. március 18-án a szlovák vezetők Bécsben vonakodva aláírták a szlovák – magyar határkijelölő bizottság megállapodását. A csaták abbamaradtak, mind a két oldal megbarátkozott a helyzettel, és 1939. március 22-én a határkijelölő bizottság befejezte a munkáját.

A háború

1939. március 23-án hajnalban, Magyarország váratlanul lerohanta Szlovákiát Kárpátalja felől nyugati irányban előrehaladva, olyan messze, amennyire csak lehetséges.
A csekély cseh támogatással megerősített szlovák hadsereget váratlanul érte a háború. Északon Takcsányal szemben Matjka őrnagy egybegyűjtött két gyalogsági zászlóaljat és két tüzérségi egységet, délen pedig Štefan Haššik (tartalékos tiszt és helyi Hlinka Szlovák Néppárti titkára) összegyűjtött egy hozzávetőlegesen négy gyalogsági zászlóaljnak megfelelő tüzérekkel kiegészített csapatot. Nyugatabbra Kassa és Eperjes között, a magyarok egy gyalogsági dandárával, Šivica őrnagy csapata állt szemben. A szlovák hátország védelmében egy lovassági csapatot és néhány tankot mozgósítottak Turócszentmártonnál és tüzérségi különítmények álltak készültségben Trencsénben, Besztercebányán és Pozsonyban. Azonban a német beavatkozás szétzüllesztette vagy megbénította az ő lendületüket, különösen érintve az V. hadtestet.

A szlovákokat lekötötte a védekezés, miután a magyarok elfoglalták a Homonnába és Nagymihályba vezető vasútvonalat, ezáltal késleltetve az ő utánpótlásukat. A magyar csapatok gyors kelet-felvidéki előre nyomulása meglepte mind a szlovákokat, mind a németeket. A szörnyű zűrzavarban sietve mozgósított szlovák erők, a képzett katonatisztek hiányának ellenére Nagymihálynál gyülekezve ellentámadást kíséreltek meg a következő nap. A helyzetet jobban átlátó hivatásos katonatiszt Kubícek őrnagy átvette a parancsnokságot Haššiktól. Az utánpótlás (széleskörűen elérhető polgári szállításon alapuló tartalékai miatt, 30 eperjesi páncélozott harckocsi segítségével) hamarosan helyreállt és március 24-én reggel elérte Nagymihályt.
A cseh legénység ellátta a rögtönzött szlovákiai rádiós csapatot egyéb műszaki felszereléssel, és azonnal felderítőket küldtek a Nagymihálytól majdnem 15 km-re délre levő Butkára, de ott nem találták magyarok nyomát.
A szlovákok ezek után keleti irányú ellentámadást határoztak el, ott, ahol a magyarok előre nyomulása a legelőrehaladottabb volt (előőrseik néhány kilométerre Závadka irányában voltak). Szlovák páncélozott harckocsik elfoglalták a magyar katonai katlant szemből, mialatt a szlovák gyalogság körben megdolgozta a magyar oldalszárnyakat. A szlovákok nemsokára visszavonulásra kényszerítették a jelentős számbeli hátrányban lévő magyarokat Závadkából egyenesen az Okna patak vonalán pont Felsőhalasal szemben.

A szlovák harckocsik folytatták az előrenyomulást, mialatt a szlovák gyalogság szétterjedt és kezdett felvonulni a magyarok két oldalán Ubrezs és Felsőrőcse között. Este 11 órakor általános támadás indult a magyarok fővonalán Felsőhalasnál. A magyarok válasza heves és hatásos volt. A szlovákok előrenyomultak a nyílt terepen keresztül 1 km-re az Okna patak irányába, mire a magyar tankok tüzet nyitottak rájuk.
Egyik szlovák harckocsi motorját találat érte, így vissza kellett vonulnia, másikét pedig egy 37 mm-es magyar páncéltörő löveg ütötte ki az út közepén. A tapasztalatlan szlovák gyalogság ismeretlen új katonatiszteivel először vett részt bevetésen, vissza kellett vonulnia, majd a visszavonulás hamarosan pánikká alakult át. Néhányan csak Nagymihály előtt tudtak megállni. A harckocsik géppuskáikkal fedezték a gyalogság visszavonulását rendben, megelőzve lehetőleg a magyarok üldözését.
Március 24-én későn több mint 4 OA vz., 30 harckocsi, 3 LT vz. könnyű páncélos tank és egy 37 mm-es páncéltörő löveg érkezett meg Nagymihályba Turócszentmártonból, a teljes zűrzavarban. Március 25-én reggel a szlovákok keleti irányban szembeszálltak, néha a rendületlenül visszavonuló szlovák gyalogság tüzelése mellett, ezen felül közeledett a magyarok harcvonala a régi Ubrezs és Felsőrőcse vonalhoz, amelyet a magyarok nem birtokoltak. Azonban a páncéltörő szakasz helytelenül túlhajtotta a lerobbant harckocsijait és belefutott a magyarok harcvonalába, ahol elfogták őket.

Háború a levegőben

A leghevesebb tűzharcok a levegőben voltak, miután a magyar előre nyomulás megállt. A csehek és a szlovákok közötti kapcsolat jobb volt a légierőben, mint a fegyveres alakulatokban, mert ott nem voltak szabotázsok. Amikor a magyar légierő március 25-én váratlanul megtámadta a szlovák légvédelem iglói bázisát, 13 személy az életét vesztette, amely heves magyarellenes megmozdulásokat váltott ki a helyi lakosok körében. Ez idő tájt azonban egy fegyverszünet köttetett március 24-én, bár a harcok folytatódtak március 31-éig.

Következmények

A tűzszünetet követően meginduló tárgyalások során a németek, bár védelmi szerződést kötöttek szlovákokkal, nem támogatták utóbbiak álláspontját. Ennek eredményeként az 1939. április 4-én Budapesten aláírt szerződés értelmében Magyarország területe 1697 km2-el, 78 várossal, valamint 69.930 fő lakossal gyarapodott Szobránc és Takcsány központokkal (kékkel jelölt terület az első térképen).

Kárpátalja visszafoglalása

Kárpátalja 1939-es visszafoglalása egy, a Magyar Királyi Honvédség által végrehajtott katonai akció volt 1939. március 15–18. között, a függetlenségét március 15-én kikiáltó Kárpát-Ukrajna ellen. Ennek során a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalja teljes területét, amely ezt követően egészen 1944 októberéig a Magyar Királysághoz tartozott.

A konfliktus előzményei

Kárpátalja 1920-ig a magyar állam része volt, az ekkor aláírt trianoni békeszerződésben azonban Magyarország – többek között – ezt is elvesztette, s az újonnan létrejött Csehszlovákiához csatolták. A Magyar Királyságban azonban mind az ország közvéleménye, mind a politikai elit a békeszerződés revíziójára törekedett, így ez lett a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett, két világháború közti Magyarország külpolitikájának legmeghatározóbb célkitűzése.

A revízióra kiváló alkalom mutatkozott, amikor az első világháborúból szintén vesztesként kikerülő Németország megkezdte az 1919-es versailles-i békeszerződés pontjainak fokozatos felszámolását. Ennek a német külpolitikának az egyik sarkalatos pontja volt a Harmadik Birodalom vezetőjének, Adolf Hitlernek az elhatározása Csehszlovákia felszámolására, amihez indokul az elnyomott szudétanémetek által lakott területeknek a Németországhoz való csatolásának szándékát használta fel. Ennek érdekében 1938. szeptember 29-én a náci Németország, Olaszország, Franciaország és az Egyesült Királyság megkötötték a müncheni egyezményt, melyben elismerték Németország fennhatóságát a Szudétavidékre, valamint Hitler követelésére egy függelékben kikötötték, hogy Csehszlovákia köteles tárgyalásokat folytatni Lengyelországgal és Magyarországgal, azok területi igényeinek kielégítése végett.

A csehszlovák kormánynak rövid idő alatt sikerült megállapodnia Lengyelországgal, s ennek értelmében Cieszyn és környéke lengyel fennhatóság alá került. A Magyarországgal Komáromban kezdett tárgyalások azonban lassan haladtak, majd megfeneklettek, mire megkezdődött magyar részről a Rongyos Gárda alakulatainak átdobása a határon túlra, amelyek partizántámadásokat hajtottak végre csehszlovák célpontok ellen (lásd: A Rongyos Gárda tevékenysége Kárpátalján). Végül a helyzet elmérgesedését megelőzendő, mindkét fél a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmakhoz fordult a helyzet rendezéséért. Anglia és Franciaország érdektelensége folytán egy német–olasz döntőbíróság ült össze Bécsben, amely 1938. november 2-án kihirdette az első bécsi döntést, aminek folytán Magyarország visszakapott egy 12 000 km²-nyi területet Csehszlovákiától, ui. lakosságának 84%-a magyar volt. Ekkor került vissza Kárpátalja déli, többségében magyarlakta sávja is, Ungvárral, Munkáccsal és Beregszásszal, ez Kárpátalja több mint 1/5 részét jelentette. A terület továbbra is Csehszlovákiához tartozó részén maradt azonban a magyar többségű Nagyszőlős és vegyes lakosságú környéke, valamint olyan, szigetszerűen elhelyezkedő magyar települések, mint Técső, Visk és Aknaszlatina.

Még a bécsi döntés kihirdetése előtt, a csehszlovák kormány autonómiát adott Kárpátaljának, október 9-én felállítva a terület első autonóm kormányát, melynek vezetőjéül Andrej Bródy ruszin politikust tették meg. 1939 februárjában azonban leváltották és bebörtönözték, mert jogot követelt a ruszin nép számára a saját sorsa felett való döntésre. Utódául Avgusztin Volosint nevezték ki, aki azonban még nyíltabban agitált a terület függetlenségéért. November 9-én Dmitro Klimpus vezetésével megalakult a Kárpáti Szics-gárda, főként galíciai önkéntesekből, amit Volosin a tartomány fő védelmi szervévé nyilvánított. Ezt követően olyan intézkedéseket vezetett be, amelyek sértették mind a ruszin, mind a magyar lakosság jogait: betiltotta a ruszin és magyar nyelvű lapokat, valamint feloszlatta a ruszin és a magyar egyesületeket, mivel nem volt célja Kárpátalja ruszin nemzeti jellegének erősítése, sokkal inkább az ukránosítása. A kárpátaljai német lakosság jogait azonban nem korlátozta, mivel – mint később kiderült – országát német védnökség alá kívánta helyezni.

Az első incidensek

1939. január 6-án csehszlovák csapatok Lev Prchala tábornok vezetésével meglepetésszerű támadást intéztek Munkács ellen, melyben rész vettek a Szics-gárda alakulatai is. A támadást azonban a Rongyos Gárda a polgári lakosság és a helybéli rendőri alakulatok segítségével visszaverte. A magyar kormány már a bécsi döntést követően diplomáciai kísérleteket tett Kárpátalja egészének megszerzésére, mely próbálkozás azonban Hitler ellenállása miatt meghiúsult. A támadást követően azonban a kormány Sztójay Döme berlini követ révén üzenetet küldött Berlinbe, kijelentve, hogy amennyiben a német hadsereg megszállja Csehországot és Szlovákia kikiáltja függetlenségét, a Magyar Honvédség megszállja Kárpátalját, akár Németország ellenkezése mellett is. Március 11-én azonban a budapesti német követ, feltételezve „bizonyos, Kárpátalján történő magyar katonai akciókat,” átnyújtott egy jegyzéket, mely tartalmazta a német követeléseket a terület megszállása esetére. Ebben a német kormány kijelentette, hogy amennyiben a magyar kormány tiszteletben tartja a kárpátaljai kormány Németországgal korábban kötött gazdasági szerződéseit, a helybeli németek jogait és nem fogja üldözni a Volosin-kormány tagjait, az önálló Kárpát-Ukrajna kikiáltása esetén Németország beleegyezik a terület megszállásába.

Miután március elején Szics-gárdisták atrocitásokat követtek el magyar civilek ellen, a magyar kormány utasítására március 14-én az ungvári és munkácsi magyar helyőrségek reggel 6 órakor benyomultak Kárpátalja területére. A munkácsi határvadászok heves ellenséges tűz mellett a nap folyamán elfoglalták Klastromalját, Kölcsényt, Kendereskét, Felsőkerepecet, Gorondot és Mezőterebest. Az Ungvár térségéből támadó 5. gépkocsizó zászlóalj megszállta Cigányost és rövid tűzharcot vívott a cseh alakulatokkal Alsódomonya térségében. A magyar alakulatoknak ezzel az akciójukkal sikerült biztosítaniuk maguk számára az Ungvár és Munkács körüli magaslatokat, aminek stratégiai fontossága volt a másnap meginduló magyar offenzívában.

Kárpátalja visszafoglalása

1939. március 14-én a Jozef Tiso vezette szlovák kormány kikiáltotta Szlovákia függetlenségét. Erre válaszul Volosin is kikiáltotta a független Kárpát-Ukrán Köztársaságot és országának német védnökség alá helyezését kérte. A magyar katonai vezérkar azonban már kidolgozta a hadműveleti terveket a terület megszállására: három hadseregcsoportot hoztak létre, egyet Munkácson, egyet Ungváron, a harmadikat pedig Beregszászban. A munkácsi csoport Szolyva, az ungvári Perecseny, a beregszászi pedig Nagyszőlős irányába kellett megindítsa a támadást. A hadművelet vezetésével vitéz Szombathelyi Ferenc vezérőrnagyot bízták meg.

Március 15-én hajnalban a honvédalakulatok megkezdték a Kárpátalja elleni offenzívát. A 14. kerékpáros zászlóalj és az alárendelt 24. határvadász zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy foglalja el Nagyszőlőst. A zászlóalj Tiszaújlaknál átlépte a magyar határt és Fancsika, Tiszasásvár és Tiszaszirma érintésével Királyháza felé nyomult előre. A cseh harckocsikkal is támogatott Szics-gárdisták nem vállalkoztak Nagyszőlős védelmére, azt harc nélkül feladva visszavonultak a Királyháza–Tiszaveresmart vonalra. A munkácsi csoport a cseh csapatokkal folyamatosan harcolva Kölcsény területéről kiindulva a Latorca mentén Szolyva irányába nyomult, melyet este 22 órára vett be. Az ungvári csoport támadása azonban megfeneklett, ugyanis Alsódomonyáról nem sikerült kiverniük a cseh–ukrán csapatokat.

Másnap, március 16-án folytatódtak a hadműveletek. A beregszászi-csoport részét képező 14. kerékpáros zászlóalj Királyházát, míg a 24. határvadász zászlóalj Tiszaveresmartot támadta meg, sikeresen elfoglalva a kijelölt célpontokat. Innen a rövid életű Kárpát-Ukrajna fővárosa, Huszt felé nyomultak tovább, aminek határában, Kraszne poljén sor került a konfliktus legnagyobb csatájára a magyar csapatok és a Szics-gárdisták között, amely magyar győzelemmel ért véget, így a város magyar kézbe került. A 14. zászlóalj innen megállás nélkül előretört Técső irányába, melyet estére el is foglalt. A munkácsi-csoport időközben előretört a Vereckei-hágóig, így elérve az ezeréves magyar határt.

Az ungvári csoporthoz 16-án erősítés érkezett, ennek segítségével sikerült kiverni az ellenséget Alsódomonyáról, mely Nevickére vonult vissza. A nap folyamán az ungvári csoport Kapuszögig vonult előre.

Szintén a nap folyamán Ungár Károly alezredes csapataival egy nap alatt 115 km-t tett meg, elfoglalva Aknaszlatinát és Trebusát, majd Kőrösmezőn keresztül előrenyomult a lengyel határig. A munkácsi csoporthoz tartozó 12. kerékpáros zászlóaljat Volócon keresztül Dolha környékére irányították, ahol megtisztították a területet az oda visszahúzódó Szics-gárdistáktól.

Az ungvári-csoport március 17-én elérte Perecsenyt, elfoglalta Turjaremetét és Poroskőt, majd harc nélkül, Nagybereznán áthaladva elérte az Uzsoki-hágót.

Március 18-án egy kisebb Szics-gárdista alakulat rátámadt az Aknaszlatinán állomásozó 4. huszárezredre, de azok teljesen szétverték őket, megsemmisítve ezzel az utolsó ellenállási kísérletet is. A gárdisták többsége eddigre már letette a fegyvert, míg egy részük a Vereckei-hágón keresztül benyomult Lengyelországba, ahol tűzharcba keveredtek a lengyel határőrséggel, amely teljesen szétverte őket.

Következmények

Március 18-án a magyar katonai vezérkar befejezettnek nyilvánította a Kárpátalja elleni magyar hadműveletet, majd néhány nap múlva a honvéd alakulatokat a szlovák határ mellé csoportosították át, március 23. – április 4. között részt véve a magyar–szlovák kis háborúban, melynek során a magyar csapatok megkísérelték Kelet-Szlovákia (jelentős ruszin kisebbség által lakott) területeinek elfoglalását egészen Poprádig. A támadást végül a magyar kormány német nyomásra leállította, de a megkötött magyar–szlovák békeszerződésben Szlovákia kénytelen volt lemondani egy keleti sávról Magyarország javára (nagyjából Szobránc és Takcsány vidékéről).

Kárpátalja megszállását követően ismét a Magyar Királyság része lett, amit azonban különleges közigazgatású területként tartottak számon, melyet 1944-ig kormányzói biztos vezetett. A terület Magyarországhoz való tartozásának haszna Lengyelország Németország és a Szovjetunió általi lerohanásakor mutatkozott meg, mikor a közös lengyel–magyar határon keresztül lengyel menekültek ezrei érkeztek az országba és kaptak menedékjogot.

A magyar közigazgatás bevezetése súlyosan negatív következményekkel járt Kárpátalja jelentős arányú zsidó lakossága számára. Ezekre az emberekre azonnal érvényesek lettek a Magyarországon addigra már bevezetett, a zsidók jogait korlátozó törvények, és persze sújtották őket a később érvénybe lépő jogfosztó törvények, rendeletek és egyéb intézkedések is. Szemben a Csehszlovákiában élvezett jogegyenlőséggel, a kárpátaljai zsidó értelmiség foglalkoztatását korlátozta a két hónappal később bevezetett második zsidótörvény. A régióban élő, magyar uralom alá került zsidók jelentős részét tették ki az 1941 nyarán kitoloncolt, és augusztusban Kamenyec-Podolszkijnál lemészárolt 26 ezer embernek. A Magyarországon maradt kárpátaljai zsidókat sújtotta a szintén 1941 augusztusában bevezetett harmadik zsidótörvény, és végül 1944 tavaszán a térség izraelitái a deportálások első hullámában kerültek koncentrációs táborba.

A térség feletti magyar fennhatóság azonban nem tartott sokáig. A második világháború végén, a nyugat felé folyamatosan előrenyomuló szovjet hadsereg 1944 októberére elérte Kárpátalját, majd a Tatár-hágónál vívott súlyos harcok után benyomult a területre, melyet a magyar kormány kiürített. A háború után megkezdődött a magyar és német lakosság Gulagra hurcolása, majd 1945-ben a Szovjetunió Csehszlovákiával megállapodva annektálta a területet, mely az Ukrán SZSZK része lett, ezzel egy új fejezetet nyitva a térség történelmében. A térség ruszin lakosságát Sztálin ukránná nyilvánította és a következő évtizedekben folytatódott az erőszakos ukránosítás, eltiltották őket egyebek mellett nyelvüktől, mondván, hogy ez csak egy nyelvjárása az ukrán nyelvnek.

1940 - 1943

Ördögkúti mészárlás

Az ördögkúti mészárlás egy 1940. szeptember 9-én történt incidens volt, amelynek során a második bécsi döntést követően, a visszakapott Észak-Erdélybe bevonuló magyar honvédek lemészárolták a Szilágy megyei Ördögkút 93 lakosát.

By Roamata – A feltöltő saját munkája, Közkincs

A mészárlás

A II. bécsi döntést követően Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. A románok azonban természetesen nem lelkesedtek ezért, a szélsőjobboldali Vasgárda pedig egyenesen kijelentette, hogy nem engedi át Észak-Erdélyt a magyaroknak, hanem meg fogja támadni a bevonuló honvédeket. Emiatt a honvédek harci készültségben vonultak be a visszakapott területekre, készen állva egy bármikori támadásra.

A magyar lakosság kitörő örömmel fogadta a honvédeket, azonban a román lakosság nagy része tüntetőleg a házaiban maradt. Néhány községben a kiélezett helyzet vagy félreértések következtében mészárlásokra is sor került. Ezek közül a legtöbb ilyen Szilágy megye területén történt.

A legelső ilyen incidensre Szilágynagyfalu területén került sor szeptember 8-án, amikor magyar katonák a falu főterén legyilkoltak 11 helybéli lakost. Másnap került sor az Ipp és az Ördögkút község területén elkövetett mészárlásokra.

A 6. Hadtest elővédjeként, a 22. határvadász zászlóalj haladt, Ákosi Károly ezredes vezetésével. A sereg Zsibó irányába tartott, útközben át kellett vonulnia Ördögkút községen is. Szeptember 8-án este a zászlóalj egyik kézigránátokat szállító szekere felrobbant és a katonák között elterjedt az az – alaptalan – hír, miszerint a szekeret a Vasgárdisták robbantották fel. Emiatt a zászlóalj feszült hangulatban vonult tovább, arra számítva, hogy valószínűleg a Meszes-hegységben támadás éri őket.

Másnap a sereg megérkezett Ördögkút határához. Az ezt követő események oka máig tisztázatlan. Ákosi Károly ezredes verziója szerint, a falu templomából a helybéli ortodox pópa lánya tüzet nyitott a bevonuló honvédekre, ezzel kiprovokálva a honvédség erőszakos fellépését. A helyszínre kiküldött vizsgálóbizottság igazat adott Ákosinak, mivel a helyszínen elrejtett fegyverek és lőszer került elő a földből.

Ezzel szemben viszont Kádár Gyula vezérkari ezredes visszaemlékezései szerint másként történtek a dolgok. Amikor a zászlóalj megérkezett a faluba, néma csend fogadta őket, az utcák üresek voltak. Ekkor megszólalt a falu harangja, amit Ákosi Károly jeladásnak vélt és felszólította egyik altisztjét, hogy vessen véget a harangozásnak. A tiszt odament a templomhoz és kiabálni kezdett, eredménytelenül, ezért néhányszor a levegőbe lőtt. Erre a falu szélén várakozó magyar katonák azt hitték, hogy a románok lőnek, és tüzet nyitottak, mire az L alakú község felső részében álló katonák viszonozták a lentről jövő lövéseket. Az össze-vissza lövöldözéstől megijedt lakosság menekülésbe kezdett az erdők felé, de a katonák a nyomukban voltak és lőttek rájuk. Ezt követően benyomultak az ortodox parókiába, és meggyilkolták a papot családjával együtt. Végül Bakay Szilárd ezredes a helyszínre érkezett, és véget vetett a lövöldözésnek.

A mészárlásnak 93 áldozata volt, ebből 87 román, 6 zsidó.

Háromhatalmi egyezmény

A háromhatalmi egyezményt 1940. szeptember 27-én kötötte Berlinben tíz évre a három tengely-nagyhatalom, Japán, Németország és Olaszország, garantálva egymás kölcsönös politikai, gazdasági és katonai támogatását „a nagy kelet-ázsiai térre és az európai területekre vonatkozó törekvéseiket illetően”.

Japán részéről Kuruszu Szaburó berlini nagykövet, német részről Adolf Hitler kancellár, Olaszország részéről Galeazzo Ciano külügyminiszter írta alá.

Az egyezményt 1941-ben kiegészítették azzal a ponttal, hogy háború esetén bármely szerződő fél csak a másik kettő beleegyezésével köthet fegyverszünetet.

A szerződéshez később csatlakozott Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária és Jugoszlávia, majd az utóbbi szétesése után Horvátország is.

A HÁROMHATALMI EGYEZMÉNY

1940. szeptember 27.

Japán, Németország és Olaszország kormányai a tartós béke előfeltételének tekintik, hogy a világ minden nemzete hozzájusson a neki járó térhez. Ezért elhatározták, hogy a nagy kelet-ázsiai térre és az európai területekre vonatkozó törekvéseiket illetően vállvetve együtt fognak működni, legfőbb céljuk az lévén, hogy a dolgoknak olyan rendjét teremtsék meg és tartsák fenn, amely alkalmas az ottani népek fejlődésének és jólétének előmozdítására.

Óhaja továbbá a három kormánynak, hogy az együttműködést a világ más részeiben olyan államokra is kiterjesszék, amelyek készek arra, hogy fáradozásaiknak az övékhez hasonló irányt adjanak, hogy ezáltal a világbékére, mint végső célra irányuló törekvéseik megvalósíthatók legyenek. Ennek megfelelően Japán, Németország és Olaszország kormányai a következőkben állapodtak meg:

I. cikk

Japán elismeri és tiszteletben tartja Németország és Olaszország vezetését Európában az új rend megteremtésénél.

II. cikk

Németország és Olaszország elismerik és tiszteletben tartják Japán vezetését a nagy kelet-ázsiai térben az új rend megteremtésénél.

III. cikk

Japán, Németország és Olaszország megegyeznek abban, hogy fáradozásaik során a megelőzőkben megjelölt alapon együtt fognak működni. Kötelezettséget vállalnak továbbá arra, hogy egymást minden politikai, gazdasági és katonai eszközzel kölcsönösen támogatják abban az esetben, ha a három szerződő fél egyikét olyan hatalom támadja meg, amely jelenleg nem vesz részt az európai háborúban vagy a kínai-japán konfliktusban.

IV. cikk

A jelen egyezmény végrehajtása céljából haladéktalanul közös szakbizottságok fognak összeülni, amelynek tagjai Japán, Németország és Olaszország kormányai által nevezendők ki.

V. cikk

Japán, Németország és Olaszország kijelentik, hogy a fenti megállapodások semmiképpen sem érintik azt a politikai állapotot, mely jelenleg a három szerződő fél mindegyike és Szovjet-Oroszország között fennáll.

VI. cikk

A jelen egyezmény az aláírással azonnal életbe lép, és életbelépésének napjától számított 10 éven át érvényben marad.

Megújítása felől a magas szerződő felek, amennyiben valamelyikük úgy kívánja, az említett határidő lejárta előtt kellő időben tárgyalásokba fognak bocsátkozni.

Ennek hiteléül az alulírottak, kormányaik által kellően meghatalmazva, a jelen egyezményt aláírták, és pecsétjeikkel ellátták.

Kelt három eredeti példányban, Berlinben 1940. év – a fasiszta korszak XVIII. éve – szeptember havának 27-én, ami megfelel a Syowa 15. éve 9. hónapja 27. napjának.

——————————————————————————–

(1) A fasiszta Olaszországban az időszámítást 1922. október 28-ától, az ún. „római menetelés”-től, Mussolini hatalomra jutásától számították.

(2) A Syowa-korszakot Hirohito japán császár trónra lépésétől, 1925. december 28-ától számították. Syowa, azaz „világító béke”, Hirohito császár kormányzási jelszava volt.

JEGYZŐKÖNYV MAGYARORSZÁGNAK A HÁROMHATALMI EGYEZMÉNYHEZ VALÓ CSATLAKOZÁSÁRÓL

1940. november 20.

Japán, Németország és Olaszország kormányai egyrészről és Magyarország kormánya másrészről alulírott meghatalmazottjaik útján a következőket állapítják meg:

I. cikk

Magyarország csatlakozik a Japán, Németország és Olaszország között Berlinben, 1940. évi szeptember 27. napján aláírt Háromhatalmi Egyezményhez.

II. cikk

Amennyiben a Háromhatalmi Egyezmény IV. cikkében említett közös szakbizottságok oly kérdéseket tárgyalnak, amelyek Magyarország érdekeit érintik, a bizottságok tanácskozásaiba Magyarország képviselőit is be kell vonni.

III. cikk

A Háromhatalmi Egyezmény szó szerinti szövege, mint melléklet e jegyzőkönyvhöz van csatolva.

A jelen jegyzőkönyv magyar, valamint japán, német és olasz nyelven van kiállítva, mindegyik szöveg eredeti szövegnek tekintendő. E jegyzőkönyv aláírásának napján lép életbe.

Ennek hiteléül alulírottak, kormányaiktól jó és kellő alakban meghatalmazva, ezt a jegyzőkönyvet aláírták, és pecsétjükkel ellátták.

Készült négy eredeti példányban Bécsben, 1940. évi november hó 20. napján, a fasiszta időszámítás XIX. évében, illetőleg a Syowa-korszak 15. évi 11. hónapjának20. napján.

Ciano s. k.

Kuruszu s. k.

gr. Csáky s. k.

Magyar Jugoszláv örök barátsági egyezmény

A magyar–jugoszláv örökbarátsági egyezményt 1940. december 12-én írták alá Belgrádban. Ratifikálására 1941. február 27-én került sor.

Előzmények

A szerződés megkötése előtt időszakban Teleki kormánya arra készült, hogy háború törhet ki Románia és az első világháború után Erdélyt elvesztő, de azt visszaszerezni szándékozó Magyarország között. A fegyveres semlegesség koncepcióját valló kormány, hogy az egyre erősödő német hatalomhoz ne köteleződjön el teljes mértékben, más irányú kapcsolatokat is szeretett volna fenntartani. Jugoszlávia németbarátsága ellenére nagyon jó kapcsolatokat tartott fenn Angliával.

Jugoszlávia számára szintén az volt fontos, hogy magyar segítséggel enyhíthesse az erősödő balkáni német befolyást és növekvő nemzetközi elszigeteltségét, amit az okozott, hogy korábbi barátai közül Csehszlovákia és Franciaország német uralom alá került, Románia németbarát lett, miközben Jugoszláviával szemben ellenséges volt a szomszédos Bulgária és Olaszország is.

A közeledés magyar külpolitikai prioritása annyira a levegőben volt, hogy 1939 vége felé a magyar sajtóban és közéleti fórumokon egyre gyakrabban bukkant fel az az óhaj, hogy baráti alapon rendezni kell Magyarország és Jugoszlávia kapcsolatát. Ezt az elképzelést támogatta másokkal együtt Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Bajcsy-Zsilinszky barátja, Németh Imre, aki december 9-én egy Balkán-konferenciára érkezett Belgrádba, erről a hangulatról tájékoztatta a jugoszláv miniszterelnököt, Dragiša Cvetkovićot és más jugoszláv politikusokat. Budapestre visszatérve beszámolt a kedvező fogadtatásról Telekinek. A Magyarország című napilapban Magyar szó, magyar dal, magyar hangulat Belgrádban címmel jelent meg beszámoló. Ezt követően Teleki biztatására Bajcsy-Zsilinszky ment Belgrádba a tapogatózás folytatására. A közeledést Vladko Maček, a szerb-horvát kiegyezés tető alá hozója is támogatta. Bajcsy-Zsilinszky a tárgyalások során érvei közt utalt Kossuth Lajos elképzeléseire a Dunavölgyi konföderációról.

A későbbi fejlemények tükrében paradox, hogy a szerződés aláírását Németország is támogatta, mivel Hitler megbízott Jugoszlávia németbarátságában, ugyanakkor már a Szovjetunió elleni későbbi támadásra készülve biztosítani akarta a Balkán stabilitását.

A szerződés aláírása

Az 1940. december 12-én megkötött szerződés csak három pontból állt. Első két pontja:

1. A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örök barátság fog fennállni.
2. A Magas Szerződő felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik.

Magyarország ugyanakkor a szerződésben nem mondott le a korábban Jugoszlávia által annektált magyar területekről. E kikerült pont körül diplomáciai súrlódás keletkezett Németország és Magyarország közt. Ugyanis Németország ugyancsak szerződést készült aláírni Jugoszláviával és híre ment, hogy a szövegben garantálni kívánták Jugoszlávia területi épségét. A magyar külügyminiszter Bárdossy László erre botránnyal, küszöbönálló berlini látogatása lemondásával fenyegette meg a német külügyminiszter Ribbentropot, aki erre megígérte, hogy a németek csak azt ígérik majd Jugoszláviának, hogy „tisztelni” fogják területi integritását.

Az első pont, amely a nemzetközi szerződésekben szokatlan módon morális magasságokba emelte a két ország viszonyát, a későbbi értékelők szemében sok bírálatot kapott, mivel 1941 áprilisában a végletekig fokozta a helyzet kínosságát Magyarország számára.

Az egyezmény megszegése

Jugoszlávia belpolitikai zűrzavara és a német hatalmi igények hónapok alatt ellentétes pályára állították a közeledést megkísérlő két országot. 1941. március 26-án Jugoszlávia csatlakozott Németország, Olaszország és Japán háromhatalmi egyezményéhez, de másnap egy németellenes puccs eltávolította Cvetković kormányát.

Németország elérkezettnek érezte az időt Jugoszlávia megszállásához, amihez Magyarországra, mint felvonulási területre volt szüksége és ebben kihasználhatta azt az erősödő magyar igényt, hogy az országnak vissza kell szereznie elvesztett területeit, köztük a Jugoszláviához került Délvidéket is. Jugoszlávia megszállása egyben elhárította a kisantant kialakulásának veszélyét, de szószegést jelentett.

Ebben a kutyaszorítóban Teleki először lemondott, de visszavonta lemondását és megpróbálta megállítani a hadba lepéshez vezető folyamatot. A Legfelső Honvédelmi Tanács 1941. április 1-jei ülése elfogadta javaslatát arról, hogy magyar támadásra csak akkor kerülhessen sor, ha a Magyarországgal az örökbarátsági szerződést aláíró Jugoszlávia megszűnik, mint állam. A következő nap Horthy Miklós kormányzó és a hadsereg főparancsnoka azonban azt közölte Telekivel, nem veszi figyelembe teljes mértékben a határozatot.

Az őrlődő miniszterelnök gyötrelmeit tovább súlyosbította, hogy az Egyesült Királyság jelezte neki, semmilyen körülmények között és formában nem hajlandó elnézni, hogy Magyarország részt vegyen egy Jugoszlávia elleni támadásban.

Teleki április 3-án hajnali fél kettő és fél három között a Sándor-palotában lévő lakosztályában főbe lőtte magát. „Szószegők lettünk. A gazemberek oldalára álltunk. Nem tartottalak vissza, bűnös vagyok” – írta búcsúlevelében Horthyhoz.

A miniszterelnök tette olyan mély benyomást gyakorolt Winston Churchill brit miniszterelnökre, hogy azt nyilatkozta: a háborút majdan lezáró békekonferencián egy széket üresen kell majd hagyni Teleki Pál számára.

BARÁTSÁGI SZERZŐDÉS A MAGYAR KIRÁLYSÁG ÉS A JUGOSZLÁV KIRÁLYSÁG KÖZÖTT

Ő Főméltósága a Magyar Királyság Kormányzója és

Ő Felsége Jugoszlávia Királyának nevében a Királyi Régensek

Figyelembe véve a nemzeteik között örvendetesen fennálló jószomszédságon, őszinte megbecsülésen és kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatokat;

Óhajtva, hogy kapcsolataiknak szilárd és tartós alapot adjanak;

Abban a meggyőződésben, hogy a politikai, gazdasági és kulturális téren fennálló kölcsönös kötelékeknek megszilárdítása és szorosabbá tétele a két szomszédos ország érdekeit, valamint a Duna vidékének békéjét és jólétét fogják szolgálni;

Elhatározták, hogy Barátsági Szerződést kötnek és ebből a célból meghatalmazottjaikká kijelölték:

Ő főméltósága a Magyar Királyság Kormányzója:
gróf Csáky István magyar királyi titkos tanácsos, magyar királyi külügyminiszter úr Őnagyméltóságát,

Ő Felsége Jugoszlávia Királyának nevében a Királyi Régensek:
Alexandre Cincar-Markovic jugoszláv királyi külügyminiszter úr Őnagyméltóságát;

Akik jó és kellő alakban talált meghatalmazásaik kicserélése után a következőkben állapodtak meg:

1. cikk. A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között álandó béke és örökös barátság fog fennállani.

2. cikk. A Magas Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik.

3. cikk. A jelen Szerződés meg fog erősíttetni és a megerősítő okiratok, mihelyt lehetséges, Budapesten ki fognak cseréltetni.

A Szerződés a megerősítő okiratok kicserélésének napján lép életbe.

Aminek hiteléül fent nevezett meghatalmazottak ezt a Szerződést pecsétjeikkel ellátva aláírták.

Kelt két eredeti példányban, Belgrádban, ezerkilencszáznegyven évi december hó 12. napján.

Kassa bombázása

A kassai bombatámadás az akkor Magyarországhoz tartozó Kassát ért, máig nem tisztázott légi támadás volt 1941. június 26-án, amely jelentős károkat okozott mind a város épületeiben, mint a lakosság körében. Az esemény okot adott Magyarország Szovjetunióval szembeni hadviselésére.

Az incidensről értesülve Horthy Miklós kormányzó, Bárdossy László magyar miniszterelnök és egyes németbarátnak vélt politikusok rábeszélésének hatására még aznap, alaposabb vizsgálat és parlamenti jóváhagyás nélkül, bejelentette a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval. Ezzel a magyar csapatok a Harmadik Birodalom oldalán bekapcsolódtak a hódító Barbarossa hadműveletbe.

A kassai bombázás a modern kori történelem egyik jelentős rejtélye, mivel a támadó repülőgépek típusát és hovatartozását mind a mai napig nem sikerült kétséget kizárólag megállapítani. A lehetséges felelősökkel kapcsolatban azonban az eset óta számos, többé-kevésbé megalapozott elmélet látott napvilágot (lásd lejjebb).

Események

A kassai bombázás napján, 12:40-kor Rahónál repülőgépről géppuskatámadás ért egy gyorsvonatot. A támadás eltérő források szerint két vagy három embert ölt meg, három súlyos és hat könnyebb sebesülést okozott. A gépeket ekkor a jól látható felségjelek alapján szovjetként azonosították.

13 órakor a Heringes község szélén települt magyar légvédelmi figyelőpont észlelt három nagyméretű, gyors kétmotoros bombázógépből álló köteléket, de a repülőgépek típusát kézi távcsövön át nem tudták felismerni – a gépeken csak a sárga festésű szárny- és törzsjelzéseket figyeltek meg. Az esetről riasztást sem tudtak leadni, mivel tábori telefonvonaluk esőzés miatt beázott, elnémult.

A bombázókötelék alacsony magasságban egyenesen átrepült Kassa városa felett és 13:07 órakor teljes bombaterhét ledobva, éles bal fordulóval távozott. A várost védő gépágyúk a támadás teljes váratlansága miatt csak néhány lövést tudtak leadni, a gépeken találatot nem figyeltek meg – az egyik bombázó azonban feltehetően műszaki probléma miatt rendszertelenül szórta le terhét, az egyik bomba egy szomszédos falu (Enyicke) szélén csapódott be.

Kassára összesen 29 db (+1 a szomszéd falura) légibomba hullott, amelyek a 100 kg-os méretkategóriába tartoztak. A támadás a városban 32 halottat követelt, az áldozatok között 7 postás és 8 katona is volt, a súlyos sérültek számát a források 60 főre teszik. A 30 db légibomba közül kettő nem robbant fel. Mindkettő szovjet típusú, 105 kg-os, légcsavar biztosítású, pillanatgyújtós rombolóbomba volt.

A Kárpátok felett két magyar vadászrepülőgép megkísérelte elfogni a távozó köteléket, azonban a bombázók ekkor felgyorsítottak és a felhőrétegbe emelkedtek, ahol a lassú, kétfedelű, nyitott kabinos Fiat CR-42 típusú magyar vadászgépek nem tudták követni őket. A legkisebb megközelítési távolság mintegy 1000 méter volt, a bombázók típusát ekkor sem sikerült azonosítani.

Lehetséges magyarázatok

Szándékos szovjet provokáció

A hadüzenet utólag közzétett indoklásában a Bárdossy-kormány tényként állította, hogy a támadást szovjet gépek hajtották végre. Ennek bizonyítékaként bemutattak két darab fel nem robbant, 105 kg tömegű szovjet légibombát, amelyeket a bombázás után a helyszínen találtak a tűzszerészek.

A szándékos szovjet támadás elméletével kapcsolatban 1945 óta számos kétség merült fel. A szovjet gyártmányú légibombák a harmincas évek
végén elterjedtnek számítottak Európában, mind a csehszlovák, mind a román légierő rendelkezett ilyenekkel, illetve a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldal részére a Szovjetunió jelentős mennyiségben szállított légifegyverzetet – amelyet Francisco Franco tábornok erőinek győzelme után zsákmányanyagként értékesítettek. A támadást tehát más országból érkezett, de szovjet fegyverzettel feltöltött gépek is végrehajthatták. Ennek ugyan ellentmond az, hogy a bombák a bombavetőt is meghatározzák, provokatív bombázás esetén a gép jelentős átépítése lett volna szükséges.

A szovjet provokáció kapcsán az indíték kérdése sem tisztázott. A Szovjetunió a harmincas évek végétől enyhülési politikát folytatott Magyarország irányában, hogy a németekhez való túlzott közeledést megakadályozza. Bebörtönzött kommunista vezetők (köztük Rákosi Mátyás) moszkvai emigrációba kiengedéséért cserébe 1940-ben sor került a cári orosz seregek által zsákmányolt mintegy negyven darab 1848-as honvédzászló visszaadására, amelyet a Horthy-rendszer jelentős gesztusként értékelt.

A Szovjetunió elleni német támadás másnapján (június 23-án, a kassai bombázás előtt 3 nappal) Molotov szovjet külügyminiszter tájékoztatta a fejleményekről a moszkvai magyar követet és közölte vele, hogy: „a szovjet kormánynak, mint, azt már több ízben kijelentette, nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben”. Az erről szóló tájékoztatás Bárdossynál elakadt, és nem került el a kormányzóhoz. A német villámháborús stratégiával meglepett Szovjetuniónak az 1941. június 26-ára már teljes egészében kialakult súlyos hadihelyzetben nyilvánvalóan nem volt érdeke, hogy egy további – mégoly csekély katonai erőt képviselő – országgal is hadban álljon. Kivéve persze, ha a Szovjetunió is eleve támadóháborúra lett volna felkészülve, és területi igényeinek érvényesítésében ellenére lett volna, ha Magyarország ismét (Lengyelország esete) semleges marad.

Kun Miklós szerint a kassai bombatámadást szándékosan, az NKVD utasítására hajtották végre. A szovjet elméletet támogató hadtörténészek többsége azonban jelenleg a támadást téves célazonosításnak (véletlen bombázásnak) tulajdonítja.

Szovjet bombázás tévedésből

Fennáll a lehetősége, hogy a bombázást téves célpontot támadó szovjet gépek hajtották végre. A Kassától északra, az akkor a német hadsereg által ellenőrzött szlovák területen található Eperjes városa a levegőből mind fekvése, mind körvonala alapján meglehetősen hasonlít Kassára, ráadásul a támadás idején a városban működött a Wehrmacht egyik fontos híradó központja, amely számos géptávíró vonalat és egy nagyteljesítményű katonai rádióadót kezelt.

Feltételezhető, hogy a szovjet légierő tervezte ennek a fontos német információs csomópontnak a megsemmisítését, azonban a ledobott bombamennyiség hordozására képes szovjet Iljusin Il-4 (DB-3Bisz) bombázógépek legközelebbi lehetséges támaszpontja is mintegy 1000 kilométerre volt a Felvidéktől. Ilyen repülési távolságon háborús körülmények között akár 50 kilométeres navigációs hiba is előfordulhat, az USAAF Liberatorai például 1943 és 1945 között több alkalommal is bombázták tévedésből a semleges Svájcot.

Egyes szakértők a három közepes bombázóval végrehajtott támadást is a szovjet elmélet bizonyítékának tekintik, mivel az orosz légierő csak az
1943-as kubáni légicsaták után tért át a világszerte megszokott, két géppárból álló raj alakzatra, korábban a háromgépes trojka formációt repülték.

Román bombatámadás

Ez az elmélet elsősorban a támadó repülőgépeket megfigyelő szemtanúk beszámolóira támaszkodik. A román légierő rendelkezett egy igen ritka, kevéssé ismert, azonban a formai leírásoknak megfelelő bombázótípussal, amellyel a támadást kivitelezhették. A hárommotoros olasz Savoya-Marchetti SM-79 Sparviero (Karvaly) nehéz torpedóvető sikeres, elterjedt repülőgéptípusnak számított, azonban a Román Királyi Légierő részére épített megerősített, két csillagmotoros, üvegezett orrú nehézbombázó változatából mindössze 12 db készült.

Harci terhelése és nagy sebessége alapján ez a típusváltozat képes lehetett a Kassán tapasztalt pusztításnak megfelelő bombamennyiség célba juttatására és az üldöző vadászrepülőgépek elöli elmenekülésre, a szemtanúk által említett sárga alakzatok vagy törzsre festett csíkok pedig megfeleltethetők
az akkori, sárga vaskeresztet formázó román felségjelzésének. (Említést érdemel azonban, hogy a szemtanúk egyike sem látta a támadó gépeket egy kilométernél közelebbről).

A román támadás elméletét támogató repüléstörténészek indítékként Bukarest hátbatámadástól való félelmét vetik fel. A román csapatok a németek oldalán harcolva az első naptól kezdve nagy erőkkel vettek részt a Szovjetunió elleni támadásban, mivel céljuk a besszarábiai területek visszafoglalása volt. A román csapatok távolléte felvetette annak a lehetőségét, hogy a Szovjetunió elleni hadjáratban akkor nem érintett Magyarország a második bécsi döntésen túllépve, katonai erővel foglalja el Dél-Erdélyt. Ennek megakadályozására alkalmas lehetett egy olyan provokatív támadás, amely a Szovjetunió elleni hadbalépésre kényszerítette a Magyar Királyságot.

Német bombatámadás

Egyike annak a két elméletnek, amelyet az állampárti rendszer 40 éve alatt kutatni lehetett. A felvetés szerint Hitler rendelte el a provokatív bombázást, azért, hogy Magyarországot is bevonja a keleti hadjáratba. Az elmélet azonban igen gyenge lábakon áll.

A támadó repülőgépeket a szemtanúk (köztük képzett pilóták és légvédelmi tüzérek) nem tudták azonosítani, ami kizárja a német típusok alkalmazását. A magyar légierő kiképző akadémiája 1938 óta Kassán működött, a város repülőterén a német légierő géptípusai megszokott vendégnek számítottak, így azok hangját, sziluettjét nemcsak a katonák, hanem a helyi civil lakosság is jól ismerte.

Egyes felvetések szerint a támadást a németek az 1939-es lengyel hadjáratban zsákmányolt PZL.37 Łoś típusú bombázógépek korai és ritka, egyvezérsíkos változatával hajtották végre – ezek azonban gyenge motorjaik miatt valószínűleg nem lehettek képesek olyan mennyiségű bombaterhet szállítani, amennyit a Kassát ért károkról készült felmérések alapján a szakértők feltételeznek.

A német elmélet másik fő hiányosságát az indíték gyengesége jelenti. A Barbarossa hadművelet negyedik-ötödik napján a németeknek még nem volt szükségük a magyar hadbalépésre, mivel saját gépesített csapataik minimális ellenállás mellett, nagy tempóban nyomultak a Szovjetunió belseje felé.

A magyar honvédek, jó motiváltságuk és harckészségük dacára akkoriban igen gyengén voltak felszerelve, elsősorban a harckocsik és szállító gépjárművek hiányoztak – a gyors hadrafoghatóságú magyar alakulatok is csak kerékpárral voltak ellátva, amellyel képtelenek lettek volna követni a német támadás ütemét. Ekkoriban Hitlernek még megszálló, rendfenntartó alakulatokra sem volt szüksége, mivel a szovjet partizánmozgalom csak a Wehrmacht moszkvai vereségét követően, 1942-től vált szervezetté.

Magyar önbombázás

A másik, az állam-szocialista rendszerben emlegetett elmélet a kassai bombatámadásról, miszerint a Horthy-rendszer ukrajnai területhódítások reményében önbombázással kívánta önmagát belevonni a keleti hadjáratba, napjainkban már kevés támogatást élvez. A magyar légierő két közepes méretű bombázótípusa közül ugyanis a régebbi Junkers Ju 86 sem sebessége, sem teherbíró képessége alapján nem lehetett alkalmas a támadásra, a nagyobbik, olasz gyártmányú Caproni Ca-135 viszont jól ismert repülőgépnek számított és jellegzetes formája miatt a civilek is felismerték volna.

A másik kifogás a támadás rossz helyszínválasztását érinti. A magyar katonai repülés a trianoni tiltások miatt mindössze 1936 óta működhetett nyíltan, ezért a légierő még 1941-ben is komoly pilótahiánnyal küzdött. Mivel a repülőakadémia bázisa és laktanyája is Kassán működött, a város elleni provokatív bombatámadásba becsúszó legkisebb hiba megtizedelhette volna a légierő utánpótlását és oktatói állományát, ezért a kassai célpont kiválasztása önbombázás esetén teljesen értelmetlennek tekinthető.

Cseh vagy jugoszláv támadás

Egyes kevéssé hihető feltevések szerint a német megszállás alatt álló két ország valamelyikének bábkormánya rendelte el a kassai támadást, azért, hogy a Felvidék, illetve a Délvidék visszafoglalását megtorolja Magyarországon. Tekintettel a Jugoszlávia rendelkezésre álló brit Bristol Blenheim típus és a cseheknél szolgáló, szovjet Tupoljev licenc alapján gyártott Avia B-71 (SB-2) bombázógépek csekély teherbíró képességére, egy háromgépes kötelék nem lett volna képes a Kassán tapasztalt bombamennyiséget célba juttatni, ezért ezek az elméletek alaptalannak tekinthetők.

A britek által végrehajtott bombázás lehetőségét a hatalmas repülési távolság (Angliából oda-vissza közel 4000 km) miatt egyértelműen kizárhatjuk.

Következtetés

A fentiek alapján a legvalószínűbbnek a Szovjetunió által tévedésből elkövetett bombázás látszik.

Délvidék visszacsatolása

Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg a Délvidék visszacsatolását, azt követően, hogy Németország április 6-án megtámadta Jugoszláviát, majd április 10-én Horvátország proklamálta önállóságát. Így az akkori magyar politikai elit és a mai történészek egy részének értelmezése szerint Magyarország nem szegte meg az 1940. december 12-én kötött örökbarátsági egyezményt, mivel a támadás azután történt, hogy az a Jugoszlávia, amellyel Magyarország az egyezményt kötötte, már megszűnt létezni. A kérdés viszont nem volt egyértelmű, Teleki Pál miniszterelnök számára megoldhatatlan dilemmát jelentett, és minden bizonnyal ez vezetett április 3-i öngyilkosságához. A jugoszláv légierő még jóval a magyar csapatok előtt, 1941. április 6-án és 7-én több támadást intézett Pécs, Szeged és más magyar városok ellen. A magyar légvédelem több gépet lelőtt, a Pécset támadó 14 jugoszláv bombázóból csupán 1 tért vissza támaszpontjára.

Az Adolf Hitler által április 12-én aláírt „ideiglenes” felosztási dokumentum szerint a németeken és a magyarokon kívül Olaszország és Bulgária is jugoszláv területekhez jutott. Magyarország előzetes követelése ellenére sem kapta vissza teljes korábbi délvidéki területeit: Magyarországhoz került vissza a Bácska, a Baranyai háromszög, a Muravidék és a Muraköz, a Nyugat-Bánát azonban német ellenőrzés alatt maradt.

Werth Henrik

Horthy Miklós kormányzó parancsára a délvidéki területek közigazgatásának feje Werth Henrik honvéd vezérkari főnök lett 1941 szeptemberéig. Werth Henrik tábornok felmentése után Boldogfai Farkas Endre 1942 végéig a visszacsatolt területek katonai közigazgatását irányította. Utóda Szombathelyi Ferenc lett.

A Magyarország által visszafoglalt 11 601 km² területnek 1,145 millió lakosa volt, ebből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovén, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó.

A magyar bevonulás idejére ezekről a területekről a jugoszláv hadsereg már kivonult, a lakosság azonban gyakran tanúsított ellenállást. Az ellenálló és nem ellenálló polgári lakosok közt a bevonulás több ezer áldozatot szedett. A magyar hatóságok azonnal megkezdték az I. világháború után betelepített dobrovoljácok internálását, azzal a céllal, hogy Szerbiába telepítik ki őket. Öt internálótábort hoztak létre (Szabadka, Zombor, Topolya, Becse és Újvidék).

A dobrovoljác csetnik és partizánellenállás, valamint a Jugoszláv Kommunista Párt tevékenysége, a helyi és anyaországi magyar sajtó túlhevített csetnikellenes propagandája, illetve a Szovjetunió megtámadását követő katonapolitikai megfontolások vezettek az 1941/1942 telén végrehajtott délvidéki tisztogató akciókhoz és razziákhoz, amelyek az újvidéki vérengzéssé fajultak. Az újvidéki eseményekre hivatkozva Tito jóváhagyásával több mint 40000 ártatlan magyart (csecsemőktől az idősekig válogatás nélkül) gyilkoltak le a szerbek 1944 és 1945 között, amit a történészek délvidéki vérengzésekként emlegetnek.

A Kárpát csoport

A Kárpát-csoport egy magyar katonai alakulat volt, melyet Magyarország II. világháborúba való belépése után állítottak fel és küldtek ki a keleti frontra.

Története

A Kárpát-csoportot még a hadba lépés előtt, 1941. június 30-án állították fel, a VIII. Hadtestből, a Gyorshadtestből, a VIII. Határvadász dandárból és az 1. hegyidandárból. Parancsnokává vitéz Szombathelyi Ferenc altábornagyot nevezték ki. A csoport feladata volt a Kárpátokon átkelve, a visszavonuló szovjet csapatok üldözése, a Dnyeszter hídjainak birtokba vétele, és a német-román csapatok oldalának fedezése volt. A Kárpát-csoport június 28-án lépte át a határt, július 7-én pedig átkeltek a Dnyeszteren. Két nappal később a Gyorshadtest kilépett a Kárpát-csoportból a német Déli Hadseregcsoport alárendeltségébe lépve és folytatta a hadműveleteket november 6.-ig, amikor is kivonták az arcvonalból. A Kárpát-csoport parancsnoksága megszálló feladatokra rendezkedett be, míg november elején a Magyar Megszálló Erők fel nem váltotta.

Az újvidéki vérengzés

1942 januárjában egy eredetileg a partizánok ellen indított razzia kiterjesztése során magyar katonai alakulatok az 1941 tavasza óta visszafoglalt Bácskában (Újvidéken és környékén) etnikai alapú tömeggyilkosságot követtek el, amelynek körülbelül 3300-3800 főként szerb és zsidó nemzetiségű polgári személy esett áldozatul.

A vérengzés előzménye és lefolyása

1942 elején az előző év tavaszán Magyarországhoz csatolt Bácskában felerősödött a jugoszláv (szerb) partizánok tevékenysége. Az ún. Sajkásvidéken a magyar csendőrség katonai alakulatokkal együttműködve felszámolt egy partizáncsoportot. Az elszenvedett néhány fős veszteség megtorlásaként 1942. január 12. és 15 között a Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérkari ezredes, Deák László ezredes és Zöldy Márton csendőrszázados vezette katonai és csendőri alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő partizánok felkutatására. A razziát ezután az altábornagy és társai önhatalmú akciójaként kiterjesztették a környező községek szerb és zsidó lakosságára, majd Újvidék (Novi Sad) városára is. A vérengzés során január 20. és 23. között több ezer bűnözőt, partizánt és főként ártatlan polgári, többségében szerb illetve zsidó személyt lőttek agyon a nyílt utcán vagy géppuskáztak a jeges Dunába Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), de ugyanúgy megtorolták a magyar kommunisták szervezkedéseit is (például Óbecsén).

A kivégzések közvetlen oka a razzia alatt bevezetett kijárási és helyváltoztatási tilalom volt. Azokat végezték ki, akiket az egyes településeken a helybeliekből összeállított igazoló bizottság nem tudott igazolni, következésképp nem ismerték őket, nem helybeliek voltak. Szombathelyi Ferenc vezérezredes január 22-én táviratilag utasította Feketehalmy-Czeydner altábornagyot, hogy a törvénytelenségeket személyes felelősség mellett szüntesse meg. A következő napon (január 23.) a razziázó járőrök között rumot osztottak, és az ittas katonák követték el az első igazolhatatlan atrocitásokat. (A korábbi kivégzések ugyanis rögtönítélő bíróságok ítéletein alapult, ami háborús körülmények között, felfegyverzett terroristák – akiket a történelem ma partizánoknak nevez – között bevett szokás volt minden hadviselő félnél.)

Feketehalmy-Czeydner csak 23-án este rendelte el a razzia befejezését, de 26-ig még folytak tisztogatások. Január 30-án Szombathelyi Ferenc a karhatalmi működést beszüntette.

Az áldozatok száma

Az újvidéki razzia során a későbbi hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3309 (más források szerint 3340[1]), zömében szerb polgári lakost gyilkoltak le, köztük 792 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 740 zsidó származású személy is. Mai szerb történészek adatai alapján a vérengzésnek összesen 3808 áldozata volt, ezek közül 2578 szerb, 1068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségű személy volt.

Az áldozatok megoszlása települések szerint:

Boldogasszonyfa – 74 fő;
Csurog – 887 fő;
Dunagárdony – 32 fő;
Mozsor – 195 fő;
Óbecse – 168 fő;
Sajkásgyörgye – 210 fő;
Sajkásszentiván – 26 fő;
Szenttamás – 2 fő;
Temerin – 47 fő;
Titel – 51 fő;
Újvidék – 879 fő;
Zsablya – 653 fő;
Egyéb települések: 116 fő.

A tettesek felelősségre vonása

Az újvidéki események már a II. világháború idején botrányt kavartak. A tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták, és 15 felelősnek tartott honvéd- és csendőrtiszt ellen bírósági eljárás indult. Az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Szombathelyi már 1942. február 4-én elrendelte a vizgálatot, amelyet azonban Feketehalmy-Czeydner vezetett, így nemhogy felelősségre vonás nem történt, de Deák László ezredest még ki is tüntették a Magyar Érdemrend Középkeresztjével, hadiszalagon, kardokkal.

Szombathelyi megismételtette a vizsgálatot, ahol azonban csak 12 csendőrtiszt ügyében jártak el, mivel Feketehalmy-Czeydner altábornagy és Deák László ezredes ügyében maga a Kormányzó szüntette meg az eljárást 1942. augusztus 13-án, azonban mindkettőt ezzel egyidejűleg, azonnali hatállyal nyugdíjazták. Grassy József vezérőrnagy ellen azért nem volt eljárás, mert a keleti fronton tartózkodott.

1943-ban az ügyet újra elővették. Az 1943. decemberi Vkf. bírósági tárgyalás vádlottjai:

Honvédtisztek:

Vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc nyugállományú altábornagy, vitéz Grassy József magyar királyi vezérőrnagy, vitéz Deák László nyugállományú ezredes.

Csendőrtisztek:

Horkay József és vitéz Gaál Lajos magyar királyi csendőr ezredesek, vitéz Báthory Géza és Fóthy Ferenc nyugállományú csendőr alezredesek, Stepán László, dr. Kun Imre, dr. Csáky József, Bandur Károly, dr. Kacskovics Balázs, dr. Képíró Sándor, dr. Zöldy Márton magyar királyi csendőr századosok és Gerencsér Mihály magyar királyi csendőr főhadnagy.

A fő felelősöket a tárgyalás során halálra ítélték. A halálos ítéleteket azonban nem tudták végrehajtani, mivel az elítéltek egy része Németországba menekült. Mások, mint a hűtlenségért elítélt Képíró Sándor, rövid börtönbüntetés után újra szolgálati állományba kerültek.

A fő felelősöket a háború után kiadták a Tito-féle Jugoszláviának, ahol népbírósági ítélettel, egyes tudósítások szerint igen kegyetlen módon háborús bűnösökként kivégezték őket. Ezek az ítéletek (főképp Szombathelyi Ferenc volt honvéd vezérkari főnök jugoszláviai kivégzése) ma már vitatottak.

Az 1944–45-ös megtorlás

Bővebben: Délvidéki vérengzések

Az újvidéki vérengzés Magyarországon és más országokban is a magyar megszállás alatti területeken a háború során elkövetett háborús bűnök jelképévé vált. A magyar lakosság ellen elkövetett 1944–45-ös jóval nagyobb véres megtorlás ugyanakkor nemzetközileg sokkal kevésbé ismert, bár legfontosabb tényeit a magyar kutatók már feltárták.

A megtorlások magyar áldozatainak számát 30 000 és 45 000 közé teszik.

Emlékezete

Az eseményekről szól Kovács András Hideg napok című 1966-os játékfilmje.

A doni katasztrófa

„Hova tűnt a sok vitéz, ki oly büszkén lépdelt, Hova tűnt a sok vitéz, velük mi lett?
Hova tűnt a sok vitéz, minden ház egy sírra néz… Ó, mondd, ki érti ezt, ó, mondd ki érti ezt?”

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943. januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben. A Főparancsnokság és az ország vezetésének mozgástere a katasztrófa elkerülésére teljesen beszűkült.

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés következtében Magyarország katonai alakulatait, egységeit, létszámát a szerződés határozta meg. A szerződésben foglaltak betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte. A gazdasági helyzet és Bizottság jelenléte (1927. március 31-éig) nem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését. 1927. december 23-án viszont határozat született a hadsereg három lépcsős fejlesztéséről. Az 1930-as évek gazdasági válsága a fejlesztések megtorpanását okozta.

1938-ra a tengelyhatalmak európai politikai előtérbe helyeződése Magyarország számára lehetőséget biztosított a fegyverkezési egyenjogúságra (1938. augusztus 23-i bledi egyezmény). A lehetőséget a gazdaság növekedése is biztosította. Ezek alapján életbe lépett a Huba hadrend, melyet (1943-ig, a Szabolcs hadrend kialakításáig) többször változtattak.

1940. március 1-jén a hadrendben 3 hadsereg-parancsnokság került felállításra:

1. Szolnok (később Kolozsvár): a debreceni VI., a kassai VIII. és a kolozsvári IX. hadtestből,
2. Budapest: a budapesti I., a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtestből,
3. Pécs: a szombathelyi III., a pécsi IV. és a szegedi V. hadtestből.

A megalakult három hadsereg egyike sem került eredeti szervezetében bevetésre. A megalakult hadtestekben a rövid idő alatt nem sikerült jelentős mennyiségi fejlesztést végrehajtani, ezért megmaradt a két gyalogezredes kialakítás. Ezt a formációt 1942.február 12.-től kis átalakítással könnyű hadosztálynak (rövidítve: k.ho) keresztelték. Állományukba olyan ezredközvetlen alosztályok is bekerültek, amelyek eddig a gyalogdandárok hadrendjében nem szerepeltek, nevezetesen: egy-egy kerékpáros- és huszárszakasz, illetve egy kísérő könnyűágyús üteg.

1942 januárban Magyarország német követelésre (mely 15 harcoló és 8 megszálló hadosztály vezetésének német részre történő átengedését tűzte ki célul) megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták. A hadsereg a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került.

A hadsereg létrehozása, felszerelése, kivonulása, ellátása

Szervezet

A mozgósításra a III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtestet jelölték ki. Saját hadrendi alakulatából csak kettőt vehett igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapták.

A hadsereg kialakításánál a következő elveket alkalmazták:

-Az ország egész területéről egyenletesen hívtak be katonákat, az egyébként szokásos területi kiegészítés helyett. (egyenletes terhelés)
-A mozgósítottak a honvédség sorállományának 20%-t nem haladhatták meg.
-A mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét igényelhették.
-A hiányzó hányadot a 35-40 éves póttartalékosokkal egészítették ki.

A kivonuló csapatok kb. 20%-volt nem magyar nemzetiségű (elsősorban erdélyi román és ruszinok a munkaszolgálatra kötelezett zsidók és a baloldali mozgalmakban résztvevők aránya 10% volt, őket igyekeztek nem harcoló beosztásban alkalmazni, például fogatosok), ami nagyjából megfelelt a lakosság etnikai összetételének.

Az összeállításnál az elveket nem lehetett teljes egészében végrehajtani, mert figyelembe kellett venni, hogy 1941. októberétől 5 megszálló gyalogdandár (10 gyalogezred 30 zászlóalj) működött.

A kivonuló alakulatokat több alkalommal átszervezték (néha új is alakult) a hadi helyzet vagy a feltöltések következtében.

A hadsereg kivonuló alakulatai és parancsnokai

III. szombathelyi hadtest

A doni 2.hds. III.hadtestének a parancsnoka 1942. július 15-től 1943.február 1-ig vitéz Dömötör János altábornagy volt. Betegsége miatt utódja, gr. Stomm Marcell altábornagy 1942.december 5-én átvette a parancsnokságot.

forrás:
http://genealogiakolthay.hupont.hu/18/vitez-domotor-janos-tabornok#ixzz3yGmbDyLw

(Köszönet, Kolthay István úrnak!)

IV. pécsi hadtest

Csatay Lajos altábornagy (-1942. november 15.),
Heszlényi József altábornagy (1942. november 15. – 1943.06)

VII. miskolci hadtest

Gyimessy Ernő altábornagy Legeza János vezérőrnagy (1943. január 2. – 1943. január 18.)
Gyimessy Ernő altábornagy

I. Magyar páncéloshadosztály

A hadsereghez tartozott még az 1. magyar páncéloshadosztály (parancsnoka Dálnoki Veress Lajos altábornagy), és az 1. repülőcsoport (parancsnoka András Sándor vezérkari alezredes).

A páncéloshadosztály alakulatai (közvetlenek nélkül):

1. gépkocsizó lövészdandár (parancsnoka Sáska Elemér vezérkari ezredes)
1. gépkocsizó lövészzászlóalj (pk. Vastagh György alezredes)
2. gépkocsizó lövészzászlóalj (pk. Bodolay Lóránt alezredes)
3. gépkocsizó lövészzászlóalj (pk. Lovay Ferenc alezredes)
30. harckocsiezred (parancsnoka Zádor Endre alezredes)
30/I. harckocsizászlóalj (pk. Resch Rudolf alezredes)
30/II. harckocsizászlóalj (pk. Bokor Árpád alezredes)

1. repülőcsoport

A hadsereghez vezényelt 1. repülőcsoport feltöltését nem sikerült teljes mértékben megoldani, ezért többszöri átszervezésen esett át. Az 1942. július 3-i állapot szerint (zárójelben az akkor rendelkezésre álló gépállomány):

-1. Távolfederítő-osztály (TF.o.), parancsnoka Keksz Edgár rep. alezredes
-1/1 TF. század, (3db Heinkel He-111)
-3/2 KF. (közelfelderítő) szd., pk. Trón Zoltán rep. szds. (12db He-46)
-1. Vadászrepülő-osztály (V.o.)
-1/1 V. szd., pk. Csukás Kálmán rep. vk. őrnagy (11db Re-2000 Héja)
-4. Bombázóosztály(B.o.), pk. Mocsáry István rep. őrnagy
-4/1 B. szd. (12 Ca-135bis)

A repülőcsoportnál szolgált vadászpilótaként Horthy István kormányzóhelyettes, Horthy Miklós kormányzó fia valamint parancsnoka Csukás Kálmán vezérkari alezredes.

A hadsereg kivonuló létszáma 207 000 fő. Ebből 17 000 munkaszolgálatos.

Kiegészítés, felszerelés

A hadsereg összlétszáma kb. 200 000 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes voltA hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében viszont arra törekedtek, hogy a „rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni”. Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a már ismertetett történelmi előzményeknek megfelelően – ez a „legjobb” így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól.

A hadsereg kiegészítésénél és felszerelésénél a Főparancsnokságot valószínűleg az az elgondolás vezérelte, hogy (a korábban német alárendeltségben harcolt Gyorshadtesthez hasonlóan) a csapatok hadműveleti alkalmazása rövid ideig fog tartani, és közben a korszerű német fegyverzet szállítása Magyarországnak folytatódni fog. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel.

Ez alól kivételt a páncélos- és repülőerők jelentettek: itt nem volt lehetőség szelektálásra, a legjobb erők kerültek kiszállításra a hadsereggel.

Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverzet terén:

-244 db teljesen elavult 37 mm-es páncéltörő ágyú
-kb. 245-300 db belga zsákmányból származó, a németek által átadott, szintén korszerűtlen 47mm-es páncéltörő ágyú
kivonulás után, a fronton kapott a hadsereg a németektől 77 db 50 mm-es „PaK 38” típusú páncéltörő ágyút
-szintén a fronton kapott még a hadsereg a németektől 50 db 75 mm-es francia konstrukciójú pct. löveget

Ezek közül csak a kivonulás után kapott 50 és 75 mm-es lövegek voltak alkalmazhatók a szovjet T-34-esek ellen, de 1942-ben már ezek sem számítottak korszerűnek. További probléma volt – és az uralkodó állapotokat jól jellemezte – hogy például az 50 mm-es ágyúkat kezelő tüzérek kiképzése hiányos volt, sokuk még életében nem adott le éles lövést a gondjaira bízott fegyverrel.

Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva:

-12 db 10 cm-es ágyú
-8 db 10 cm-es, 4 db 10,5 cm-es és 8 db 15 cm-es tarack

Ezeken felül hadtestenként még be volt osztva egy közvetlen tüzérosztály, 16 db 15 cm-es tarackkal. A tüzérségi eszközök közül csak a 10,5 cm-es tarackok számítottak modernnek. Az ütegek túlnyomó része fogatolt vontatású volt, ami súlyosan korlátozta a mozgékonyságot. A téli, takarmányhiányos időszakban a tüzérség teljesen mozgásképtelenné vált.

1943 január elején (5-én) beérkezett az erősítésül küldött 153. és 154. mozsárágyús üteg, az ekkor már muzeálisnak számító 30,5 cm-es Skoda mozsarakkal. Az erődök ostromára kifejlesztett, az I. világháború során jobb napokat látott mozsarakat anélkül ejtették zsákmányul a szovjetek, hogy azok egyetlen lövést le tudtak volna adni.

A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult. A repülőterek légvédelmét a repülőalakulatok saját légv. gépágyús egységei alkották.

A magyar hadsereg elitjének számító páncéloshadosztály jórészt a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikkal volt ellátva, amelyek jó része nem vehette fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel:

-108 db csehszlovák zsákmányból származó, korszerűsített T-38-as,
-18 Csaba páncélgépkocsi
-19 Nimród páncélvadász
-17 Toldi könnyű harckocsi
-22 modern német Pz-IV páncélos

A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. A kiszállítás lezárultával az 1. repülőcsoport hadrendje a következő képet mutatta:

*Távolfelderítő: 4 He-111P (tervezett: 12 gép)
*Közelfelderítő: 12 He-46 (tervezett állomány)
*Vadászrepülő: 22 MÁVAG Héja, 4 Bü-131 (tervezett: 24 Héja)
*Bombázórepülő: 14 Ca-135bis, 3 Bü-131, 1 FW-58 (tervezett: 24 Ca-135bis)
*Szállítórepülő: 3 Ju-86, 3 Ca-101 (tervezett állomány)
Futárrepülő: 2 FW-58 (tervezett: 10 gép)

Műszakilag itt is hasonló volt a helyzet, mint a páncélosoknál: kevés volt a modern eszköz, és a sok különféle típus karbantartása nehézségeket okozott.

A közelfelderítő He-46-osok ekkorra már reménytelenül elavultak voltak, hasonlóan a kétfedeles Bü-131-esekhez. A modern, de nehezen kezelhető Héják nem bizonyultak igazán megbízhatónak, sok volt a meghibásodás. A típusra sebtében képezték át a pilótákat (akik előtte teljesen más konstrukciójú gépeket repültek), így nagyon sok volt a kisebb-nagyobb baleset.

A Caproni bombázógépek repülési tulajdonságai (terhelhetőség, sebesség, hatótávolság) elmaradtak a nemzetközi színvonaltól, azonban a jól kiképzett bombázócsapatok a rájuk bízott feladatokat megbízhatóan ellátták, és hatékonyan támogatták a harccselekményeket. A későbbi hídfőcsaták során gyakran lett volna szükség precíziós bombázásra (pl. hidak ellen), ezt a feladatot azonban a magyar repülőcsapatok (zuhanóbombázók híján) nem tudták ellátni. Ilyenkor a németektől kértek támogatást, amit gyakran nem kaptak meg.

Szállítórepülő-kapacitásból mindig hiány volt, a folyamatosan igénybe vett gépek gyakran meghibásodtak.

A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30-cal). Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.

A hadsereg összlétszáma kb. 200 000 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes.

Ellátás

A hadsereg élelmezését (mivel német alárendeltségben, az országtól távol harcolt) a német központi parancsnokság látta el, cserébe a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert. Bár a honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kapták, mint a német frontcsapatok, a katonák olyannyira elégedetlenek voltak a „nem magyar gyomornak való” ételekkel, hogy a hadsereg-parancsnokság kénytelen volt Magyarországról kiküldeni elsősorban bort, pálinkát, szalonnát és hagymát tartalmazó élelmiszer-szállítmányokat. Ezek azonban a csekély szállító-kapacitás és a partizánok támadásai miatt ritkán és sok esetben romlottan érkeztek meg.

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.

További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg „lehető legjobb” felszerelését a kivonulás előtt, annyira „megfeledkezett” a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.

Kivonulás, az első harcok

A hadsereg 1942. április 17. és június 27. között került kiszállításra a keleti arcvonalra, a művelethez 822 száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. A kivonulás során partizántámadások következtében 19 szerelvény sérült meg, 27 honvéd esett el és 83 sebesült meg, ami – hasonló német műveletekhez képest – csekély veszteség volt.

Elsőként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg Orjol körzetébe, amelynek két könnyű hadosztálya a Tyim előtti védőállásokat vette át a németektől, a harmadik, a komáromi 6. k.ho. a brjanszki erdőségekben harcolt a partizánok ellen. Jány Gusztáv és a hadseregtörzs május 20-án érkezett meg Kurszkba. A csapatok többségének kirakása szintén Kurszk körzetében történt.

A hadsereg a 2. és 6. német, valamint a 8. olasz és 3. román hadseregekkel és a 4. német páncéloshadsereggel együtt a Maximilian von Weichs vezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került, amely a „Dél” hadseregcsoport átszervezésével alakult meg.

Tyimtől a Donig

A III. hadtest 7. és 9. könnyű hadosztályai kezdettől fogva bekapcsolódtak a június 28-án meginduló 1942-es nyári nagy német offenzívába (Fall Blau). Július 2-án, 4 napos kemény harc után, 20%-os saját veszteség mellett a 9. k.ho. elfoglalta Tyim városát. Július 6-án a honvédek megérkeztek a Don folyóhoz, sőt át is keltek rajta és a túlparton ideiglenes hídfőt építettek ki.

A kezdeti harcok során a szembenálló csekély szovjet erők komoly ellenállást nem fejtettek ki (kivétel ez alól Tyim védelme). A Vörös Hadsereg fegyelmezett visszavonuló, elszakadó hadműveleteket hajtott végre, kerülve a nagyobb csatákat. Már a korai harcok során kiütköztek a magyar hadsereg korszerűtlenségből fakadó hátrányok. A megfelelő páncéloserők hiánya és az elavult (lassú) tüzérség miatt minden jelentősebb ellenállási gócpontot gyalogsági támadással kellett bevenni, ami indokolatlan emberveszteségeket eredményezett. Az is problémát okozott, hogy Tyim elfoglalása után a magyar gyalogoscsapatok nem voltak képesek lépést tartani a szovjet visszavonulás ütemével. Ennek orvoslására egy 6 (gépkocsizó, kerékpáros és lovas) századból álló „gyors lépcsőt” hoztak létre, amelyet több nap lemaradással tudott csak követni a gyalogság.

A hadsereg másik két hadteste (IV. és VII.) május-június során érkezett ki a hadműveleti területre (Kurszk és Gomel körzetébe). A folyamatban lévő támadás olyannyira leterhelte a szállítási vonalakat, hogy sok alakulatot csak a front mögött több száz, sőt 1000 km-re sikerült kirakodni. Így a honvédek hosszú, kimerítő gyalogmenetben voltak kénytelenek felzárkózni a júliusi hőségben. Az I. páncéloshadosztály július 10-ére érkezett ki Kurszk és Sztarij Oszkol körzetébe, és kezdte meg a felzárkózást.

Hídfőcsaták

A nyári visszavonulás után három jelentős hídfő maradt szovjet kézen a Don nyugati partján (Scsucsje, Korotjak és Uriv falvak körül). Ezeket a német-magyar hadvezetés értelemszerűen felszámolni igyekezett, hogy a Don folyó mint természetes védővonal előnyeit maradéktalanul ki tudják használni, és megnehezítsék esetleges szovjet ellentámadás indítását. A hadvezetést különösen a korotjaki hídfő aggasztotta, mert kb. 20 km-re volt Osztrogrozsg várostól, melyben több (magyar és német) alakulat ellátóbázisa került elhelyezésre.

Az urivi és a korotjaki hídfők között található a Potudany folyó torkolata, mely a csapatmozgásokat nehezítette, mocsaras és horhosokkal tagolt jellege a védelem kiépíthetőségét ellehetetlenítette.

Első urivi csata

Az urivi hídfő elleni első nagyobb támadásra már július 18-án sor került, amit a 7. k.ho. hajtott végre a rendelkezésre álló legjobban felszerelt egységek támogatásával (30. harckocsiezred, 51. páncélvadász-zászlóalj, 1. gépkocsizó lövészzászlóalj és 1. gépvontatású tüzérosztály, az ún. Zádor-csoport). A támadás kezdetben sikerrel járt, a hídfőt jelentős szovjet veszteségek mellett sikerült csaknem teljesen felszámolni. Az éjszaka folyamán a szovjet fél azonban erősítéseket kapott, és a 7. k.ho. további térnyerése elakadt, a hídfő szovjet kézen maradt.

A korotjaki hídfő felszámolása

Augusztus 5-én a szovjetek támadást indítottak a korotjaki hídfőből az itt védekező 10. k.ho ellen, amelyet vissza is szorítottak. Az ellentámadásra sietve bevetették az éppen beérkezett 12. k.ho-t, amely 1000 km-es gyalogmenet után aug. 6-án éjjel egykor ért a térségbe. A támadást ilyen körülmények között nem vállaló hadosztályparancsnokot (Illésházy Gábor vezérőrnagy) a helyszínen tartózkodó Jány leváltotta, és támadásra küldte a hadosztályt. A tolnai honvédek kiszorították a szovjeteket az égő faluból, de a teljes hídfőt itt sem sikerült elfoglalni. A 12. k.ho. két nap alatt több, mint 30%-os veszteséget szenvedett, a további harcokból ki kellett vonni.

A német hadvezetés a támadás folytatását szorgalmazta, és a 10. és 13. k.ho, és az erősítésként bevetett a 386. német gyalogezred az 1. páncéloshadosztály egy különítményének támogatásával végül szeptember 3-ra felszámolta a korotjaki szovjet hídfőt.

Második és harmadik urivi csata

Augusztus 10-én az Urivnál lévő 7. és 20. k.ho. az 1. pc.ho. támogatásával újabb támadást indított, amely súlyos, több ezer fős magyar veszteség árán kudarcot vallott.

Mivel a német hadvezetés mindenképpen fel akarta számolni ezt a hídfőt is, az itt lévő magyar alakulatokat (7., 13. 20. k.ho. és 1. pc. ho. zöme) jelentős német kötelékekkel (elsősorban tüzérség, valamint a 168. német hadosztály és egy rohamlövegosztály) erősítették meg. Szeptember 9-én megindult a támadás, és a következő 2 nap során sikerült a hídfő felét elfoglalni. A támadásban részt vevő magyar egységek itt is jelentős veszteségeket szenvedtek (pl. a 13. k.ho. minden századparancsnoka elesett már az első nap).

Német részről kritikák is érkeztek: elsősorban a honvédek elégtelen kiképzését és a fegyvernemek közti összhang hiányát kifogásolták, dicsérték viszont a csapatok harci szellemét.

Szeptember 15-én helyi szovjet ellentámadás bontakozott ki, a német és magyar csapatokat kiindulási vonalaik mögé szorították vissza, a támadás folytatására gondolni sem lehetett. A hadműveletek 6 napja alatt a német-magyar veszteségek nagysága megközelítette a 10 ezer főt.

A nyári hadműveletek vége, veszteségek

2. hadsereg. veszteségei összesen:

júl. 28-aug. 31:
637(tiszt)
14332(legénység)

szept. 1-szept. 15:
229(tiszt)
5208(legénység)

A teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-ére fejeződött be. A hídfőcsatákban részt nem vevő egységek a Sztálingrádba irányított német egységek helyét vették át. A hadsereg feladata – a többi szövetséges hadsereggel együtt – a Don vonalának védelme és a Sztálingrádi csatát vívó német egységek szárnyának biztosítása lett.

A hadsereg már a nyári csaták során súlyos veszteségeket szenvedett (különösen az elsőnként harcba vetett III. hadtest), a hídfőcsaták pedig további súlyos áldozatokat követeltek

1942. augusztus 20-án, a scsucsje-i hídfő térségébe küldött közelfelderítő géppár kísérése közben vadászgépével lezuhant és hősi halált halt Horthy István kormányzóhelyettes.

Az 1942-es év folyamán a hadsereg összvesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben 33 763 fő volt

A Don partján

1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. Lajtos Árpádnak, a hadsereg vezérkari tisztjének szavaival:

1942 szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már „leírták”. A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.

Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a hadsereg ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.

A védővonal

A hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, ami az anyagi erőforrások hiánya miatt vontatottan haladt. A felszerelés, ruházat elhasználódott, a legénységet demoralizálta az arcvonalban felváltás nélkül töltött hosszú idő.

A védendő arcvonal hossza jóval meghaladta a hadsereg létszáma által indokoltat: az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek (kb. 80-90e harcoló létszám) kb. 200 km-nyi frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is volt. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek. A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre.

Ellátási problémák

A németek minden meglévő szállítási kapacitást Sztálingrád ellátására vetettek be, a magyar hadsereghez szinte semmi nem érkezett. A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért a hadsereg már szeptember végén kénytelen volt a lóállomány nagy részét ún. „lóteleltető állomásokra” visszavonni a front mögé 150–200 km-re. Ennek következtében gyakorlatilag megbénult a hadsereg belső ellátóhálózata. Az arcvonalban lévő csapatok alig-alig kaptak fűtő- és építőanyagot, szakadozott az utánpótlás.

Ezzel egyidőben a szembenálló szovjet csapatok minőségében és felszereltségében jelentős javulás volt megfigyelhető: a fogságba esett szovjet katonáknál amerikai húskonzervet, vadonatúj fegyvereket és egyenruhát találtak. Egyre aktívabbá vált a szovjet tüzérség is.

Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.

Mint már említettük, az ellátási problémák oka kettős volt: egyrészt nem kapott a hadsereg a németektől elegendő harceszközt és bizonyos, az anyaországból kiszállítandó készletek (pl. téli ruházat) kijuttatása a túlterhelt vasútvonalak miatt lassan történt. Ugyanakkor például élelmiszer, fűtő- és építőanyag bőségesen volt a hadsereg ellátó körzetében, de a belső ellátóhálózat problémái miatt (ló- és takarmányhiány, rossz utak) nem tudták azt a harcoló csapatoknak kijuttatni. Sok katona, aki a front mögött járt (pl. szabadságból átutazóban vagy orvosi kezelésen), és látta a teli raktárakat, de nem ismerte az ellátóhálózat problémáit, nagyon felháborodott. Gyorsan terjedtek a pletykák a vezetés alkalmatlanságáról, szervezetlenségről, korrupcióról, ami hozzájárult a morál további romlásához.

Felváltó csapatok

A Főparancsnokság törekedett arra, hogy minél több aktív tiszt szerezzen harci tapasztalatot, ezért – főképpen a magasabb beosztású tiszteket – gyakran cserélték. Így az ezred- és hadosztályparancsnokok jó része mindig „friss” volt, akik egyrészt nem voltak tisztában az orosz viszonyokkal, másrészt a szomszédos alakulatok parancsnokságai nem „szoktak össze”.

A veszteségek pótlására és a harcoló legénység egy részének felváltására a magyar hadvezetés 1942 végén új egységek kiküldését határozta el. November végén és december elején már kb. 35 ezer főnyi felváltó alakulat állomásozott a frontvonal mögött 100–200 km-es távolságra. A felváltásra 1943. január 13. és 20. között került volna sor. A honi csapatok készleteit kímélendő, a felváltó csapatok kiküldése csökkentett fegyverzettel és felszereléssel történt. A terv szerint a felváltandó csapatok adták volna át fegyverzetüket (beleértve az egyes katonák puskáit is!) a helyükre érkezőknek.

Kísérletek a védelem megerősítésére

1942 végén a sztálingrádi helyzettel összhangban várható volt egy szovjet támadás. Ennek veszélyét a hadsereg vezetése helyesen mérte fel, és intézkedéseket sürgetett először a szövetséges német parancsnokság részéről, majd mivel semmi nem történt, a magyar főparancsnokságtól. Végül Horthy Miklóshoz fordultak, eredménytelenül. Horthy ez ügyben személyesen Hitlerrel is felvette a kapcsolatot, de nem ért el gyakorlatilag semmit.

Jánynak mindössze annyit sikerült kijárnia, hogy az 1. páncéloshadosztályból és további német páncélosegységekből erős köteléket szerveztek. Ez az ún. Cramer-csoport az esetleges szovjet támadás ellen gyorsan bevethető hadseregtartalékot képezett.

Az összeomlás

A szovjet hadsereg hosszas előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogrozsg-Roszos hadműveletet. A hadművelet a sztorozsevói (urivi) hídfőből indította el a 40-edik szovjet hadsereg. A túlerő mértéke: zászlóaljak 2,7:1, tüzérség 5:1, páncélosok 1,3:1. A hadművelet célja az Osztrogrozsg–Roszos-vasútvonal fennhatóságának megszerzése volt.

A IV. hadtest arcvonalának átszakadása

1943. január 12-én, −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsitámogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban). A kezdeti eseményekről a források eltérően számolnak be. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett. A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök harc nélkül kerültek szovjet kézre. (Ismét más, szovjet forrásokra hivatkozó beszámolók szerint a szovjet fél a támadás során 5 halott és 42 sebesült saját veszteség mellett 1000 hadifoglyot ejtett.)

A hadseregparancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését.

A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon.

Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek.

A scsucsjei kitörés

Január 14-én a scsucsjei hídfőből is kitörtek a szovjet csapatok, ezzel egyidejűleg a hadsereg déli szomszédja, a 8. olasz hds. ellen is megindult a támadás, amely gyorsan tért nyert, és az áttörő szovjet csapatok észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé.

Ekkor került sor a támadó szovjet T-34-esek és a 700. pc. csoport T-38-as harckocsijai közötti ütközetre, amely a német páncélosok súlyos vereségével végződött, a 36-ból 3 harckocsi és 3 rohamlöveg tudott visszavonulni.

Súlyos veszteségeket szenvedtek a támadók is: január 15-ig az urivi hídfőből támadó 132 páncélos közül 83-t vesztettek el a szovjetek, tehát – ekkor még – a magyar csapatok és a sebtében bevetett német erősítések minden hiányosság ellenére képesek voltak a kemény ellenállásra.

A német felső hadvezetés megtiltotta a Cramer-csoport bevetését (az egész sztálingrádi arcvonalon ez volt a német hadsereg egyetlen tartaléka), ugyanakkor ismételten megtiltották a magyar hadsereg számára a visszavonulást („az utolsó emberig kitartani a Donon”).

Január 15-re az arcvonal több darabra szakadt, több alakulatot teljesen bekerítettek (köztük a teljes III. hadtestet). A súlyos helyzet kialakulásában kulcsszerepe volt annak is, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága betű szerint ragaszkodott a visszavonulást megtiltó hitleri parancshoz. Tették ezt még akkor is, amikor a német összekötő törzs vezetője (von Witzleben tábornok) egyértelműen célzott arra, hogy ő a visszavonulásra engedélyt parancs szerint nem adhat, de Jány ezt megteheti, mert ő nem a német hadsereg tisztje.

Több helyen (pl. Scsucsjétól délre,a 19. és 23. k.ho. körzetében) a támadás felváltás közben lévő csapatokat ért . Pánik tört ki, a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal. Az arcvonal órák alatt felbomlott, a katonák rendezetlen tömegben menekültek hátra.

Máshol a védekezést irányító parancsnokok rendelték el, hogy a fegyvertelen felváltó csapatok azonnal vonuljanak hátra. Ennek hatására sok reményvesztett honvéd eldobta fegyverét, és csatlakozott a visszavonulókhoz.

Felbomlás

Január 17-ére a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. A német összekötő törzs továbbra is a visszavonulást megtiltó parancsokat adott át, de szóban jelezték, hogy a
„parancsokat a helyzetnek megfelelően kell kezelni”.

Ekkorra azonban már nem volt kinek továbbítani a parancsokat: aki még nem esett el vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott.

Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.

A gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsik és sígyalogság) mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket, és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé.

A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni.

A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.

Utóvédharcok

A késve bevetett Cramer-hadtest a szovjet előrenyomulást megakadályozni már nem tudta és maga is felmorzsolódott. A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak 10 nap után 500 katonája, 1 páncélosa és 1 rohamlövege maradt.

A repülőcsapatokat az ilovszkojei reptéren bekerítették, ezek eszközeik felrobbantása után január 20-án gyalogharcban, súlyos veszteségek árán törtek ki nyugat felé. Csukás Kálmán rep. őrnagy, a repülők parancsnoka hősi halált halt, a kitörést helyettese, Heppes Aladár százados vezette. Visszavonulás közben kb. 1000 lemaradt sebesültet mentettek meg a fagyhaláltól.

A III. hadtest sorsa

A hadseregtől elvágott és bekerített III. hadtestet az északról szomszédos 2. német hadsereg kötelékébe rendelték. A hadtestet a német csapatok visszavonulásának fedezésére utasították, ugyanakkor felszerelést, ellátást nem kapott. A németek minősíthetetlenül, megalázó módon bántak a honvédekkel, megtiltották, hogy azok az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba.

A visszavonuló német csapatok inkább felrobbantották készleteiket, mintsem átadják azt az utóvédet tartó honvédeknek. Február 1-jén gróf Stomm Marcel vezérőrnagy hadtestparancsnok utasítást kapott, hogy a hadtest törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt.

Ilyen körülmények között – meglehetősen szokatlan módon – a parancsnok a hadtestet feloszlatta: „Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. A február eleji létszámból (kb. 10-12000 fő) nagyjából 7000 honvéd jutott ki a gyűrűből. Stomm tábornok és törzse szovjet fogságba esett.

Veszteségek, hazaszállítás

A hadsereg maradékát kb. 100 km-re a Dontól nyugatra próbálták összeszedni. Január 22-ig kb. 17.000 olyan katona érkezett be, akinek fegyvere volt, a többiek fegyvertelenül, a legtöbben sebesülten, fagysérülten. Századnál nagyobb szervezett egység nem érkezett vissza. Az egész hadseregnek 6 db lövege maradt meg.

A zöm február elején érkezett meg, de még márciusban is érkeztek katonák, voltak akik majd’ 300 km-t gyalogoltak. Március 3-ig 2913 tiszt és 61 116 fő legénység érkezett be.

Elveszett mintegy 100-120 ezer ember. Az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet, azonban a szovjet csapatok fent említett harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és ezek nagy részének sorsáról sem sokat tudunk.

Január 24-én Jány vezérezredes kiadta hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett. Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt.

Az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik:

„Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

A hadsereg maradványait április végén hazaszállították, a hadseregparancsnokság működését 1943. április 30-án beszüntette.

Az újjáalakult hadsereg

1944. augusztus 28-án újra létrehozták a 2. magyar hadsereget, amelynek kötelékébe az Erdélyben állomásozó magyar erők tartoztak. A parancsnok vitéz Dálnoki Veress Lajos lett és az anyagi mozgósítási osztály főnöke Boldogfai Farkas Endre lett, akit Dálnoki Veress személyesen kért fel az akkori híres és kiváló szolgálata miatt. A sereghez tartozott a II. Hadtest (7. és 9. tábori póthadosztály, 25. gyaloghadosztály, 2. páncéloshadosztály, 1. és 2. hegyi pótdandár), valamint a IX. Hadtest (2. tábori póthadosztály, 9. határvadász dandár, Székely Határőrség). A sereg első feladata a Dél-erdélyi szorosok birtokba vétele volt, amely érdekében szeptember 5-én támadást indítottak a románok ellen, de a szovjet csapatok Erdélybe érkezése miatt az akció kudarcba fulladt, a sereget pedig visszarendelték az Aranyos és Maros folyók vonalára (Dél-erdélyi hadjárat (1944)). A szovjet 2. Ukrán Front támadása idején a tordai csatában közel egy hónapon keresztül feltartoztatták a szovjeteket, csak október 8.-án voltak kénytelenek visszavonulni a Kis-Szamos vonaláig, végül aztán a szovjetek alföldi előretörése miatt október 11-én kénytelenek voltak feladni Kolozsvárt is és visszavonulni a Meszes-hegységbe. Nagyvárad eleste után a Nyírségbe vonult vissza a sereg, majd átkeltek a Tiszán és Kocsordos tanya közelébe kerültek, ahogy tervezte Boldogfai Farkas, Dálnoki Veress parancsa után. Időközben, október 16-án lezajlott a nyilas hatalomátvétel, amiért a Horthyhoz hű Veress altábornagyot menesztették a hadsereg éléről és helyére Major Jenő altábornagyot nevezték ki.

A nyilasok a hadsereg parancsnokságát október 20-án a Dunántúlra szállították, ahol a védelem megszervezésével foglalkoztak. November 13-án a seregparancsnokságot kivonták az arcvonalból, hogy a Németországban kiképzésben levő magyar alakulatok felett átvegye a vezetést. December 1-jén a hadseregparancsnokságot hivatalosan is megszüntették, a sereg részei más csapattestekhez csatolva folytatták a harcot a háború végéig.

1944 - 1945

Margarethe hadművelet

A Margarethe hadművelet (németül Unternehmen Margarethe, ténylegesen Margarethe I) Magyarország fontosabb területeinek német katonai megszállása volt a második világháború utolsó előtti évében, 1944. március 19-én, vasárnap. A megszállási tervet kezdetben két fázisra bontották, az első a Margarethe I, illetve a Románia megszállásáról szóló pedig a Margarethe II fedőnevet kapta, de mivel a román kormány augusztus 23-án kapitulált a szovjet Vörös Hadseregnek, így ezt a tervet sosem valósították meg. A magyar vezetés, noha a megszállást megbízható források előre jelezték, a szükséges óvintézkedéseket nem tette meg, a német hadmozdulatok reagálására nem voltak kidolgozott és elfogadott koncepciók. A német megszálló csapatokkal szemben – nem egyértelmű magyar parancskiadások miatt – csak szórványos ellenállások történtek.

Előzmények

Külpolitikai előzmények

A szovjet hadszíntér 1942-es második éve több változást hozott az előzőhöz képest. A nyári német offenzíva már nem három (ahogy előző évben a Fall Blau), csak egy fronton valósult meg ténylegesen közép-délkeleti irányokban. A június 28-án megindított támadásban már a 2. magyar hadsereg is szerepet vállalt Weichs hadseregcsoportjában. A német offenzíva némi elakadást követően délkelet felé bontakozott ki, fő műveleti célként Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők lettek kijelölve, amit az ősz kezdetén már el is értek. Azonban a szovjet vezetés körültekintő csapat-összpontosításának eredményeként a német vezetésű offenzívák az ősz végére végül befulladtak.

A déli, észak-afrikai hadszíntéren október 23-án kezdődő második el-alameini csata sem zárult tengely-sikerrel, majd a november 8-án induló Torch hadművelet végképp megpecsételte az Észak-Afrikában küzdő német–olasz csapatok sorsát, akik (a hátvéd) 1943. május 13-án kapituláltak Tuniszban. A január 14–16-ai casablancai konferencián Roosevelt, Churchill és De Gaulle tábornok írásba foglalta, hogy a tengelyhatalmaktól csak a „feltétel nélküli kapitulációt” (unconditional surrender) hajlandóak elfogadni, amihez május 1-jén Sztálin is csatlakozott.

1943 nyarára a hadihelyzet azonban alaposan megváltozott: az atlanti csatában fordulat következett be, mikor februárban a brit–amerikai hajóépítés üteme már felülmúlta az elszenvedett veszteségeket, májusra pedig, miután átlagosan minden 10 000 BRT elsüllyesztett hajóért a Kriegsmarine 1 tengeralattjáróval fizetett, rövid időre leállították a bevetéseiket. A február eleji sztálingrádi kapitulálás után a német Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) folyamatosan hátrált a Donyecig, majd a Dnyepropetrovszkig hátrált német erők ismételt ellentámadással visszavették Harkovot és Belgorodot. Tuniszban május 13-án kapitulált a Német Afrikahadtest, a tavaszi olvadások végére pedig Kurszk térségében állapodott meg a keleti front. A július első felében sikeresen megvívott kurszki csatát követően Sztálin politikája is megváltozott: ettől kezdve már nem követelőzött elszántan a „második front” megnyitásáért, úgy vélte a Vörös Hadsereg vezetésével együtt, hogy akár egyedül is győzelmet vívhatnak ki Európában, július 25-én pedig az olasz király felmentette és őrizetbe vette a Ducét. A szintén sikeres, július 9–augusztus 17. között lezajlott szicíliai invázió, majd az azt követő olaszországi hadjárat kezdete is táplálta a hitet a magyar vezetésben, hogy a balkáni frontot hamarosan megnyitják. Ezt egyre sürgősebbnek látták, ugyanis augusztus elején a Vörös Hadsereg offenzívába kezdett a közép és déli területeken. A Szuvorov hadművelet keretében felszabadították a szmolenszki térséget, majd a megalakított Ukrán Frontok (1–4.) december elejére elérték a Dnyepert és több helyen hídfőállást létesítettek, a Krím-félszigetet a 4. Ukrán Front teljesen elvágta a szárazföldtől, megközelítve a Déli-Bug torkolatát. Az észak-dél irányú Panther–Wotan védelmi vonalat (másik nevén a Keleti Falat) kevés kivételtől eltekintve mindenhol áttörték. A Szovjetunió irányában fennálló magyar bizonytalanságot a november 28–december 1. közötti teheráni konferencia is növelte, ahol Sztálin egyértelműen elvetette a balkáni partraszállás lehetőségeit. Nehezményezte továbbá, hogy Magyarország nem aktívan harcoló, hanem főként megszálló erőkkel segíti a német koalíciót (az ún. Magyar Megszálló Erőkkel), amit a Vörös Hadsereg vezetése markánsan elutasított (súlyosabb bűnnek tartották, mint az aktív alakulatokat). A további együttműködést ellehetetlenítette a casablancai, majd a teheráni konferenciák „feltétel nélküli kapituláció”-álláspontjai. A magyar kormány azonban nem akart nyíltan konfrontálódni a németekkel.

Az 1944-es év első harmada sem bővelkedett sikerekben: Január 27-én a szovjetek északon felmentették Leningrádot, majd három hónap leforgása alatt a Közép Hadseregcsoportot kiűzték a Pripjatytól délre eső területekről, Tarnopoltól délre egy seregtestet bekerítettek. Február közepére az 1. és 2. Ukrán Front a Korszun–Cserkassz térségben „katlanharcok” során felszámolták a Manstein által vezetett Dél Hadseregcsoport több mint 2/3-át, csaknem teljes jármű- és nehézfegyverállományát elveszítve. Kleist A Hadseregcsoportja (Heeresgruppe A) is hasonlóképp járt, miközben Nikopol–Krivoj Rog térségét védelmezte a 3. és 4. Ukrán Fronttal szemben. Többek között öt szovjet harckocsihadsereget vetettek be a déli harcokban, február végére érkezett meg a hatodik erősítésként. Március elejére vészesen közeledtek a Kárpátok keleti határához és a benne kiépített Árpád-vonalhoz. Olaszországban a február közepi monte cassinoi csata és az azt követő nehézkes előrenyomulások, illetve Törökország mindkét irányú semlegessége szintén beárnyékolták a balkáni partraszállás lehetőségeit.

Belpolitikai előzmények

Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1942. március 9-én a nyíltan angolbarát Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké, Bárdossy Lászlót követve a poszton. Az új kormányfőnek Bethlen István gróf javaslatára meghagyta, hogy a Német Birodalom felé ne vállaljon be újabb kötelezettségeket („a 2. hadsereg volt az utolsó”) és keresse a háborúból való fokozatos kiválás lehetőségeit. A magyar vezetés – a britekkel együtt – komolyan hitt abban 1942–43-ban, hogy a brit balkáni partraszállás sikert érhet el és a kiugrási kísérlet a lehető legkedvezőbb politikai légkörben fog megtörténni a térség országai számára (megmarad a politikai berendezkedés és a bécsi döntésekkel visszacsatolt területek is).

Ettől függetlenül az első „tapogatózásokra”, az ellenséges erőkkel való kapcsolatfelvétételre 1942 nyarán került sor (a 2. magyar hadsereg bevetéseinek idején). Közvetítő országoknak Svédországot (Stockholm), Svájcot (Bern) és Törökországot (Isztambul és Ankara) szemelték ki. Kapcsolatfelvételi célból akkreditálták Stockholmba Gellért Andort, aki Ullein-Reviczky Antal külügyminisztériumi sajtófőnökkel tartotta az összeköttetést, kétirányú kapcsolatot teremtve a londoni külügyminisztériummal. A stockholmi brit nagykövetség sajtófigyelő irodájának magyar referense az a Böhm Vilmos, aki a Magyarországi Tanácsköztársaság idején hadügyi népbiztos volt, 1 hónapig.

A berni vonal, noha sikerült megkörnyékezni a Népszövetség egykori magyar pénzügyi megbízottját, az amerikai Royall Tylert, mégis csak esetlegesen működött.

Isztambulban 1943. elején lényegében szintén sikertelenül kísérletezett Frey András, a Magyar Nemzet tudósítója, Vály Ferenc jogászprofesszor és Veress László külügyminisztériumi segédtitkár is. Sikertelenül, mert nem találkozhattak felelős brit, vagy amerikai követségi alkalmazottakkal. A brit külügyminisztérium 1942 őszén még mindhárom csatornának a casablancai hivatalos brit álláspontot közölte. Magyarország számára tehát nem maradt más választás, a háborúból való kilépési szándékát kellett valahogy kifejeznie úgy, hogy a nyugati szövetségesek felé nem vállal harcot, az országba érkező brit–amerikai csapatok előtt hajlandó letenni a fegyvert, de mindezt a németek tudtán kívül. A három török követ azonban találkozott Pálóczi-Horváth Györgyel is, aki a német érdekeltségű területeken működő SOE-csapatok isztambuli magyar referense volt. A vele való titkolt kapcsolatfelvételre utazott ki február 7-én Szent-Györgyi Albert orvosprofesszor is. Noha nem volt a kiutazó delegátus tagja, mégis küldetéséről Kállay miniszterelnök és a polgári ellenzék is tudott (a szoc.dem. párt is). Ekkorra változott meg a brit külpolitika is, immár nem zárkóztak el mereven a német érdekeltségű kisebb országok kapcsolatfelvételétől (a nyári eseményekről ld. lejjebb). Szent-Györgyi kapcsolatot tudott teremteni az isztambuli brit megbízottakkal és eljuttatott egy memorandumot is az ankarai amerikai követnek. Beszámolt az ország kül- és belpolitikai helyzetéről, a haderő állapotáról és a tisztikar németekhez való hozzáállásáról, illetve személycserék lehetőségét is szükségesnek látta, végül felajánlotta magát, mint lehetséges miniszterelnök-jelölt a kiugrást követő új kormányban. A kormányalakítást azonban a liberális demokrata ellenzék nevében ajánlotta fel, ami noha segítette is az enyhülést, de meg is zavarta a szövetségeseket: Bethlent és körét nem számították a liberális demokratákhoz.

1943. február 19-én Kállay a képviselőház külügyi bizottságának kifejti, hogy:

„[…] a keleten folyó háború súlypontja a Balkánra fog átterelődni, és angol-amerikai csapatok partraszállása várható.” Március elején már maga Kállay küldte Stockholmba a külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetőjét, Szegedy-Maszák Aladárt. A politikus a kormány nevében nyilatkozott, hogy angol–amerikai, vagy lengyel csapatok érkezése esetén Magyarország nem tanúsítana ellenállást, viszont „makacsul fog küzdeni szovjet, román vagy jugoszláv erők ellen”.

Kísérletek történtek a lisszaboni magyar nagyköveten, Wodianer Andoron keresztül is, aki jó lengyel kapcsolatokkal rendelkezett. 1943. április elején Genfbe érkezett a Bethlen-csoport képviselője Barcza György is, volt londoni magyar nagykövet, illetve Ankarába, később Isztambulba Schrecker Károly.

Az 1943 első negyedévi ismételt béketapogatózások felkeltették a brit kormánykörök érdeklődését. Anthony Eden külügyminiszter március 10-én külön emlékiratban foglalta össze az addig történteket (memorandummal zárva azt) és ezt elküldte Washingtonba, illetve Moszkvába. Az USA kételkedett a kilépési szándékokat illetően, a Szovjetunió pedig kizárólag az ellenzékkel való kapcsolatfelvételt tartotta elképzelhetőnek. Utóbbiak az Eden-memorandumban felvetett konföderációs elképzeléseket egyenesen szovjetellenesnek minősítették. A Budapestnek visszaküldött brit vélemény sarkalatos pontja a határkérdés volt: kifejtették, hogy nem hajlandóak szövetségeseik kárára cselekedni, egyedül Románia felé hajlandóak az engedményre. Május 30-án a minisztertanács elutasította a németek azon kérését, miszerint magyar csapatok is vegyenek részt a balkáni megszállásban. Ezzel egyértelmű jelét adták, hogy a közeljövő angolszász inváziójában nem akarnak fegyveres ellenállást tanúsítani. A döntés a német fél nemtetszését vonta maga után.

Mussolini nyár közepi bukását követően Szegedy-Maszák Gellért Andoron keresztül kérte a szövetségesek javaslatát a továbbiakról, egyidőben Barcza Györgyön keresztül azt a tanácsot kapta Budapest, hogy a német megszállás kockázatai ellenére Olaszországgal egyidőben jelentse be a kilépést. A magyar vezetés ezt nem látta kivitelezhetőnek, de hivatalos delegátusként ismét Isztambulba küldték Veress Lászlót. Veress tudatta a brit diplomatákkal, hogy a kapitulációra az ország hajlandó, de csak akkor, ha a szövetséges csapatok elérik az országot. Kifejtette, hogy a honvédség ezután megvédi az országot a németekkel szemben és repülőtereit, illetve hírközlő berendezéseit pedig a szövetségesek rendelkezésére fogja bocsátani. Veress Ujváry Dezső isztambuli magyar konzul segítségével augusztus 20-án találkozott John Sterndale Bennettel, az ankarai brit nagykövetség hivatalos követével. Ezt a lépést a londoni külügyminisztérium is komolyan vette, a brit vezérkarral is véleményeztette. Szeptember 2-án megszületett a válasz, amely hiteles meghatalmazású, magas diplomáciai csatornák igénybevételét kérte a magyaroktól és elvárta a feltétel nélküli kapituláció nyilvános bejelentését. Ha ez nem lehetséges, úgy a szándék bizonyítását a Németországgal történő bárminemű együttműködés megszakításával és a magyarországi német tevékenység szabotálásával vívhatja ki. Ezt a nyilatkozatot a britek megküldték két fő szövetségesüknek is: a szovjetek egyértelműen a kiválás azonnali bejelentését szorgalmazták, több nem hivatalos tanács is ezt javasolta, az ország ezzel rehabilitálná magát. Veress szeptember 9-én késő este vette át Isztambulban a hivatalos brit választ. Az irat a kapituláció „megfelelő időpontban történő bejelentését” tette szükségessé, továbbá a fentebb közölteket. A magyar kormány október 10-én lisszaboni követe útján értesítette a feleket, az okmány (az előzetes fegyverszünetek feltételeinek) elfogadásáról. A magyar kormány kiegészítésként megkezdték a Veress által becsempészett brit rádió üzemeltetését, Veress szeptember 29-én lépett először rajta keresztül kapcsolatba Londonnal. Előírták még egy brit katonai misszió fogadását is a fővárosban, de erre a gyakorlatban nem került sor. Eközben (augusztus-szeptember) Bernben a magyar küldött az amerikai titkosszolgálat megbízottaival tárgyalt a kiugrásról.

A Birodalom felfigyel

A magyar kiugrási lehetőségek kereséseiről a német külügyminisztérium, az Abwehr és a Gestapo és más diplomaták révén már 1943 elejétől naprakész információkkal rendelkezett. Márciusban a kialakult helyzetre tekintettel – a svédországi és törökországi magyar követek eredményeinek ismeretében – Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter Budapestre küldte Edmund Veesenmayer-t, majd a helyzet tisztázására április 16-án Hitler meghívta a salzburgi Klessheim-kastélyba Horthyt, magyarázatot követelt a béketapogatózások miatt. A két ország politikája közötti különbséget jól tükrözi, hogy a kormányzó nem akarta aláírni a zárókommünikét (annak szövegezése miatt: a szovjet és az angolszász csapatokkal szemben is fellépnek), de a németek nyomására végül mégis szignálta. A tárgyalások budapesti tájékoztatója során azonban a záróközleménynek ezt a szakaszát nem hozták nyilvánosságra, ami a németek bizalmatlanságát csak tovább növelte. A következő hónapokban tovább nőtt a feszültség a két fél között és a németek világosan látták, a Kállay-kormány következetesen végrehajtja az elkülönülés politikáját. Az olaszországi helyzet után Hitler úgy döntött, beavatkozik Magyarország belügyeibe, a vezetés megkezdte az ország megszállásának terveit előkészíteni. Hitler ekkor már elsődleges fontosságúnak tartotta Magyarország földrajzi helyzetét a keleti front szempontjából. Szeptember 30-án a vezérkar beterjesztette a Martagerthe I fedőnevű tervet. A terv három megszállási zónára bontotta az országot: az első a Tisza vonaláig terjedt, beleértve a fővárost is, itt a Wehrmacht tevékenykedne; a második a Tiszántúl lett, amit a román csapatok szállnak meg; a harmadik pedig Észak-Magyarország, ahová a német és szlovák csapatok együttesen vonulnak be. A terv nem tett a végrehajtási időpontra javaslatot, mert a keleti fronton egyre súlyosabb területi és katonai veszteségeket szenvedtek. A hadműveleti osztály vezetője november 1-jén véleményezte a tervet, mellyel egyetértett, azonban kikötötte, hogy a magyar honvédséget nem lefegyverezni kellene, hanem a szövetségi rendszerben tartani. A módosított terv november 7-ére készült el. Végleges döntés ebben sem született, mert az elkülönített erőket a keleti frontra vezényelték az A és Dél Hadseregcsoportokhoz. Eközben a külügyminisztérium ismét Magyarországra küldte Veesenmayer-t, aki a Standard Villamossági Társaság igazgatójaként (fedőbeosztás) érkezett Budapestre, majd kapcsolatba lépett a jobb oldali politikusokkal. Tapasztalatairól december 10-én egy 50 oldalas jelentést küldött Ribbentropnak, melyben véleménye szerint „a mézesmadzag és korbács módszerét kell használni”, mellyel elérhetőek a német politikai és katonai célok. A jelentés megvitatása után 1944 januárjában a vezérkar ismét felülvizsgálta a Margarethe-tervet, de mivel továbbra sem álltak rendelkezésre megfelelő katonai erők (1943. december 24-én újabb téli szovjet offenzíva kezdődött a keleti fronton), így bizonytalan időre elnapolták a végrehajtást. Februártól azonban a Dél Hadseregcsoport helyzete egyre kritikusabbá vált, a 2. és 3. Ukrán Front egyre közelebb ért a Keleti-Kárpátokhoz. Ha Magyarország ekkor átáll a szövetségesek oldalára, a szovjet csapatok akadálytalanul kijutnak az Alföldre és a román-balkáni térség nem lesz tartható, teljes visszavonulást kell végrehajtani Ausztria keleti határáig (a Duna-folyosó a legkritikusabb terület).

Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök (HVKF) már november 21-én javaslatot tett a német vezérkarban arra, hogy a Dél Hadseregcsoport kötelékéből kivonja a magyar csapatokat és a Kelet-Kárpátok védelmi vonalaira rendelje, ahol megfelelő védelmi állásokat tudnának létesíteni az Árpád-vonal körül. A német vezérkar ezt határozottan elutasította. Januárban Szombathelyi utasítására megkezdték a Kárpátok térségébe vezényelni a magyarországi műszaki és légvédelmi alakulatok egy részét, február 13-án pedig elrendelte a kárpátaljai erődítési munkálatokhoz rendelt csapatok hadilétszámra emelését (behívóparancsok). További műszaki alakulatoknál is mozgósítási parancsot rendeltek el az 1. magyar hadsereg néhány seregtestével (16. és 24. gyaloghadosztály és a 2. hegyidandár) együtt (utóbbiak részleges mozgósítást kaptak). Felvonulásuk a műveleti térségben március elején kezdődött. Március 11-én az 1. hegyidandár és a 2. páncéloshadosztály alakulatainak teljes hadiállományra emelését rendelték el. Március hónap végére a HVKF az általános mozgósítási szint elérését rendelte el az országban a Kelet-Kárpátok előtt bekövetkező hadihelyzetek miatt.

Horthy, bár 1944 februárjában Hitlernek írt levelében leszögezi, „el vagyok szánva arra, hogy a magyar határokat egy esetleges orosz invázió ellen minden rendelkezésre álló erővel és eszközzel megvédem”, a németek már nem bíznak a Kállay-kormányban, a titkosszolgálat folyamatosan jelentette a magyar külkapcsolati eredményeket (mindezek mellett január 10-én ifj. Horthy Miklós „kiugrási irodája” is megkezdte a működését), illetve a Kárpátok önálló magyar védelemre tett intézkedései is csak tetézték a németek gyanúját. Február 26–27-e között Hitler találkozik Antonescu marsallal, aki biztosította őt lojalitása felől, illetve a román csapatok magyarországi részvételéről is beszéltek. Hitler megnyugodott, hogy Románia kitart, a Margarethe II-t nem kell végrehajtani, így kevesebb csapat kell a terv végrehajtásához. Hitler tudott arról is, hogy a honvédség vezérkai főnöke március végére általános mozgósítást rendelt el. Wilhelm Höttl budapesti SS képviselő jelentette a március közepére tervezett angol-amerikai katonai missziót is. Azonban a szövetségesek álhírét, miszerint Triesztben hamarosan partra szállnak, majd légiszállítású egységek érkeznek az országba, a magyar kormány is elhitte. Hitler március 12-én kiadott hadműveleti parancsa szerint a németek is komoly intézkedéseket tettek a balkáni térség biztosítására.

1944 márciusa

A Margarethe I végső változatának kidolgozására február 28-án adta ki a parancsot Hitler. A parancs három kikötést is tartalmazott: a felvonulás az országon belül történjen átvonuló csapatoknak álcázva (innen a „trójai faló” elnevezés), a csapatmozgásokat „álcélok” megadásával leplezni kell, valamint meg kell erősíteni a megszálló egységeket ejtőernyős, páncélos és motorizált, illetve a légierő egységeivel, továbbá megszálló rendőri erőkkel. A főbb hadigazdasági és politikai központokat is ki kell jelölni. Március 3-án Hitler a déli, ukrajnai harchelyzetek szokásos megbeszélésén közölte a hadvezetéssel, hogy a Margarethe I március végére tervezett végrehajtása késői, legalább két héttel korábbra kell kitűzni. Egy nappal később az 1. Ukrán Front Kijevtől nyugatra áttörte a német frontvonalakat és a nap végére 150 km mélységben, 20–25 km szélességben kiszögellést létesítettek. Hitler ezen a napon hagyta jóvá a végleges megszállási tervet is. Ötödikén a 2. és 3. Ukrán Frontok is megkezdték az áttörési hadműveleteket a Dél Hadseregcsoport erőivel szemben. Ezen a napon kapják meg a megszállásra kijelölt német csapatok a felvonulási terveket, amellyel március 12-ére érhetnék el a készültséget, a hadműveleti tervek végrehajtásának időpontját március 15-ére tűzték ki. A Tarnopol térségében elszenvedett veszteségek miatt azonban ezt az időpontot sem sikerült tartania az OKW-nek, a kijelölt egységekből átvezényeltek párat a térségbe, így a hadműveleti tartalékból kellett a helyüket pótolni és Bécs környékére vezényelni.

Két nappal később, március 7-én a megszálló csapatok parancsnokául kijelölt Foertsch tábornokot a Führer főhadiszállására rendelték a Trojanisches Pferd („Trójai faló”) hadművelet pontosítása céljából. Ekkor határozták meg a március 18-ai, szombati végleges időpontot, amit javaslatra vasárnapra, mint kedvezőbb naptári napra, módosítottak. Másnap Foertsch tábornok Bécsben felállítja a főhadiszállását, és a Bécs körüli területeket választják a felvonulási, átrakodási területek helyszínéül. Ezen a napon jelentette bizalmas kiadásában az MTI, hogy az 1. Ukrán Front előretolt egységei 160 km-re közelítették meg a magyar határt. Március 10-én az OKW értékelése szerint „a magyar egységek harci ereje korlátozott, kiképzésük hiányos, a felszerelésük nem kielégítő. Komoly ellenállásra tehát nem lehet számítani.” Másnap Lakatos Géza vezérezredes, a keleti front mögötti Magyar Megszálló Erők parancsnoka a Führer főhadiszállására utazott, ahol Zeitzler vezérezredessel tárgyalt, majd Berchtesgadenben Hitler is fogadta. Mauthausenben a Sicherheitsdienst 320 fős különítménye dr. Hans Geschke SS-Standartenführer parancsnoksága alatt gyülekezett, másnap Ernst Kaltenbrunner tart nekik eligazítást. Tizenkettedikén Hitler aláírja, majd az OKW kiadja a végleges támadási parancsot. A bécsi magyar konzul, Bothner báró jelenti Budapestnek, hogy az osztrák főváros közelében 5 német hadosztály gyülekezik. Március 13-án Lakatos jelentést tett Horthynak a 11-ei németországi találkozókon történtekről. Bajnóczy József vezérkar főnök-helyettes 19:30-ra meghallgatásra kérette Fütterer altábornagyot és magyarázatot kért a bécsi eseményekről, azaz miért rakodtak ki öt napja folyamatosan 40-50 német katonai szerelvényt Wiener Neustadt-Eisenstadt (Bécsújhely-Kismarton) térségében? A zágrábi magyar nagykövetség is német csapatösszevonások megkezdését jelentette a Muraközben. A magyar hadvezetés ezeket egyértelműen a megszállás előzményeinek tekintette. Tizennegyedikén német hírek közölték, a 3. Ukrán Front Nyikopol térségében vezetett újabb támadásaira a német csapatok több napja rendezett visszavonulást hajtanak végre. Bajcsy-Zsilinszky Endre és a szociáldemokraták a németekkel szembeni ellenállásra szólítják fel Kállayt.

Nemzeti ünnepünk délutánján a salzburgi Klessheimben Hitler megbeszélést tartott Heinrich Himmlerrel és Ribbentrop külügyminiszterrel a Margarethe I-ről. Ezt követően Ribbentrop táviratozott Jagow budapesti német követnek, aki a díszelőadást követően a várban közli Horthyval, hogy mivel a Führer meggyógyult, szívesen látná egy vezérkari tanácskozáson, ahol a magyar csapatok ügyeit is tisztáznák. Másnap, 16-án délben koronatanácsot tartottak Horthynál: Kállay miniszterelnök, Ghyczy Jenő külügyminiszter, Csatay Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter és Szombathelyi Ferenc vezérezredes, HVKF volt jelen. Ghyczy és Szombathelyi mellette, Kállay és Csatay ellene foglalt állást. Horthy vezérkari főnökének engedve elfogadta a meghívást. Hitler saját hadműveleti megbeszélésén közölte a tényt és utasította a vezérkart, a Margarethe I végrehajtását a magyarokkal való tanácskozás utánig fel kell függeszteni. Ribbentrop és Keitel a Führer elé terjeszti dr. Veesenmayer kinevezési okmányát. Himmler dr. Jury-t javasolja, de végül előbbi mellett döntenek. Foertsch közli vezérkarával, a Luftwaffe (helyi) főparancsnokával és a Wehrmacht hírszerző és szállítási osztályának főnökével, hogy a végrehajtás ideje március 19. Még ezen a napon egy három fős amerikai katonai csapat érkezik légi úton a Muraközbe. Bajcsy-Zsilinszky figyelmeztető levelet küld Kállaynak a német megszállás lehetőségeit taglalva.

Március 17-én az „X parancsot” 3:00-ig kellett kiadni a csapatoknak, visszavonásának időpontja legkésőbb 15:00 (a német csapatoknak teljes harckészültséget kellett elérni). A hadműveleti parancsnokság Bécsben elégedetten nyugtázza a magyar ellenlépések elmaradását (a német csapatösszevonások egyértelműen igazolták a gyanút). Hitler előkészíttet egy jegyzőkönyv-tervezetet a külügyminisztériummal, amelyet Horthynak a tárgyalás végén alá kell majd írnia.
Másnap reggel Horthyék a Turán nevű különvonaton megérkeztek Salzburgba, ahonnan a delegáció – Csatay, Szombathelyi, Ghyczy, Fütterer – a Klessheim kastélyba érkezett. A tárgyaláson Hitleren kívül még Wilhelm Keitel, Kurt Zeitzler vezérezredes (vezérkari törzsfőnök), Alfred Jodl , Walter Warlimont altábornagy, Ribbentrop, Himler és Martin Bormann voltak jelen, illetve a hadműveleti törzs két szakértője. Az eredménytelen tárgyalások ideje alatt minden külvilági kommunikációtól elzárták a magyar küldöttséget, ezzel a németek elérték, hogy a bevonulás napján az ne tudja ellenállásra felszólítani a magyar csapatokat. Hitler 17:00-kor kiadta a végrehajtási parancsot és 22:00-kor, 5 órával a megindulás után a német csapatok megkezdték a kirakodást a Trojanisches Pferd hadművelet által meghatározott főbb magyarországi vasúti csomópontokon (Bicske, Ceglédbercel).
19-én 0:00 és 2:00 között a Sándor-palotában ülésező politikai és katonai vezetőknek – Bajnóczy József vezérezredes (HVKF-helyettes), Miklós Béla vezérezredes (a kormányzó katonai irodájának főnöke), Náday István vezérezredes (az 1. magyar hadsereg pk-a), Beregfy Károly vezérezredes (I. hadtest pk-a), Bakay Szilárd altábornagy (a szombathelyi III. hadtest pk-a), Magyarosy Sándor altábornagy (a légierők pk-a), Vörös János altábornagy (a székesfehérvári II. hadtest pk-a),Hellebronth Vilmos vezérőrnagy (a légierők pk-helyettese) – kézbesíti Szentmiklóssy külügyminiszter-helyettes Ghyczy Jenő külügyminiszter által küldött táviratát, amely az előzetes megbeszélések alapján egyértelművé teszi számukra a német megszállás kezdetét. Az okkupálás kisebb ellenállásoktól eltekintve sikeresen zajlott le. Több visszaemlékezés szerint a németeket virágesővel fogadták az egyes települések német etnikumai.

A hadművelet

XXII. hegyi hadtest

A Dél-magyarországi térségbe az elfoglalt Szerbia felől hatol be három harccsoportjával. Feladatul a Tiszán és a Dráván levő fontosabb hidak elfoglalása és biztosítása lett kijelölve. A hadtest mozgása a Cannae hadművelet (a jugoszláv partizánok elleni művelet) részének lett álcázva, csak a Margarethe kiadása előtt 12 órával kapták meg a magyar határ felé való mozgásra utasítást.
Hildebrandt-harccsoport: elsődleges célpontjuk a Titel melletti Tisza-híd elfoglalása volt. Ezt követően Magyarország irányába, a Tisza jobb partján tovább nyomulva bevenni és biztosítani az összes hidat, hadtestszárny-biztosítást végezni egészen a szolnoki Tisza-ágig. Útközben lefegyverezni Szeged és Kecskemét helyőrségeit és biztosítani repülőtereiket. A második lépcső Cegléd és Szolnok irányába haladt, főként utóbbi repülőterének bírtokba vétele céljából.
Brauner-harccsoport: elsődleges célpontjuk az újvidéki Dráva hidak (vasúti és közúti) sértetlen bevétele, illetve a dunai flottilla sértetlen átvétele volt. A biztosítást követően kettébontva a két csoporttest észak felé haladva beveszi Szabadkát. Vasútállomását és ipari területeit biztosítja. Az egyik csoporttest Kiskunhalas felé nyomult, a vasúti előörs zászlóalj a harcászati igényeknek megfelelően több irányba: Budapest felé, Szegedről Makó (kelet) vagy Baja (nyugat) irányába.
Streckenbach-harccsoport: elsődleges célpontjuk az eszéki Dráva-híd elfoglalása, majd Mohácson keresztül haladva Baja térségében a helyőrséget és a dunai flottilla alakulatait kellett lefegyverezni. Ezt követően a kettébontott hadtest a Duna két oldalán Dunaföldvár és Budapest irányába nyomult tovább. Már március 19-én, az első napon biztosítaniuk kellett a Stettner-harccsoport számára több hidat: az eszéki Dráva-hidat, majd a bajai és a dunaföldvári Duna-hidakat.

LXIX. különleges hadtest

A hadtestnek Horvátországból, délnyugati irányból kellett behatolnia az ország területére és a Dráva-hidak biztosítása lett kitűzve fő műveleti célul két harccsoportjának.
Stettner-harccsoport: a drávai átkelést Alsómihojácnál és Verőcénél hajtották végre, majd északra nyomulva elérték Pécset és Kaposvárt. A vasúti csapatok Eszéknél lépték át a Drávát a Streckenbach hrcsp. műveleti sávjában és biztosításában, majd csatlakoztak az időközben Pécsre érkezett csapattestjeikhez. A harccsoport egy része tovább nyomult Székesfehérvár irányába, másik része Pécs körül látott el biztosító feladatokat (vasúti pályaudvar, ipari körzetek stb.).
Zwade-harccsoport: a drávai átkelést Varasd közelében hajtották végre, majd a Balaton mindkét irányában Székesfehérvár irányába nyomultak a Stettner hrcsp-t egy részével kiegészülve. Elsődleges feladatuk a Lispe melletti olajmezők és az Ajka és Úrkút közeli iparvidékek biztosítása volt Veszprém megyében.

LVIII. tartalék páncélos hadtest

Az északnyugati irányban, Ausztriából (Bécs térségéből) előretörő hadtest volt a legerősebb kötelék. Két harccsoportra bontották.
Páncélos tanhadosztály (Panzer Lehr): Brucknál lépték át a határt és Győrön áthaladva Budapest felé tartottak. Az útközben elért ipari területeket és közúti, vasúti csomópontokat ellenőrzésük alá vonták.
16. SS páncélgránátos hadosztály: a szintén Bécstől délre átlépő csoport először Sopront vette be, majd a főcsoportosítás Sárváron, Veszprémen át Székesfehérvárra és Budapestre tartott. A hadosztály szétválva, az egyik fél útközben biztosította a Bakony ipari térségeit, a másik Pápa irányába haladva Tata és Bánhida térségét vette ellenőrzése alá.

LXXVIII. különleges hadtest

A LXXVIII. különleges hadtest északi irányból hatolt be magyar területekre. Mivel a szlovák kormámyt a németek nem tájékoztatták a Margarethe-ről, ezért a hadtest nem kezdhette meg a reggel 4:00-i áthaladást, mivel át kellett volna haladniuk egész Szlovákián. Ezért meg kellett várniuk a 12:00-i biztonsági időt (a többi hadtest gyors sikerei érdekében), így csak a délutáni órákban tudtak behatolni Magyarországra. A hadtest alakulatai Rozsnyó és Kassa városokon át haladtak Miskolc ipari területei felé. Elővédcsapataik a szlovák határ és Szolnok közötti térségben elfoglaltak minden hidat, majd kapcsolatot létesítettek a Hildebrandt-hcspr. szomszédos egységeivel. A hadtest főereje elfoglalta Budapest keleti területeit és ellenőrzése alá vont, illetve meggátolt minden keleti irányú közúti és vasúti mozgást.
Továbbá a délkeleti főparancsnokság két alakulatot is kiutalt a megszálláshoz, mint harci tartalék.

Ilyen volt a 100. vadászhadosztály, amelyet a Belgrád és Vinkovci közötti vasútvonal térségében helyeztek el. Céljuknak a keleti szárny biztosítását írták elő, egy esetleges kelet-magyarországi, vagy Budapest felől irányuló katonai fenyegetés ellen.
A másik a 679. (gépkocsizó) utászezredtörzs volt, amely szintén ebben a térségben települt három hídépítő műszaki egységével. Feladatuk bármely hadtest segítése volt drávai, vagy tiszai átkelésük során a hadművelet kezdeti szakaszában.
Egyben ezen a napon, március 19-én Veesenmayer-t Magyarország teljhatalmú német megbízottjává nevezték ki.

Következmények

A hadműveletet követő hétfői napon, március 20-án Kállay a török követségre menekült, ahonnan november közepén távozott, amikor a szovjet csapatok már a Duna vonalára zárkóztak fel. Követségi távozását követően letartóztatták, majd Mauthausenbe, később Dachauba szállították. A háború végét Olaszországban érte, ahol 1953-ig élt, majd az USA-ba távozott. Itt is halt meg.

Március 22-én Sztójay Döme altábornagy, volt berlini követ vette át a kormány vezetését és a külügyminiszteri posztot is, Kállayt és Ghyczyt leváltották.

1944. április 4-ére a gyakorlatilag szétvert Dél Hadseregcsoportot újraszervezték Észak-Ukrajna Hadseregcsoportá, így szeptember 28-áig működött, majd ezt követően ismét Dél Hadseregcsoport néven tevékenykedett Magyarország területén.

Bővebben: 1944-es kiugrási kísérlet és Horthy Miklós 1944. október 15-i hadparancsa

Október 11-én Moszkvában aláírták az újabb előzetes fegyverszüneti feltételeket (időhúzási céllal). Tito képviselete mellett ifj. Horthy Miklós tárgyalt a jugoszlávok segítségével való kiugrásról, a tárgyalás október 15-re volt kitűzve. Otto Skorzeny ekkor már a városban tartózkodott. Tizenötödikén, vasárnap reggel a Micky Maus hadművelet keretében Skorzeny különítményével rövid, sikeres tűzharc után elrabolta a tárgyalás helyszínéül kijelölt budai épületéből Miklóst, majd még ezen nap 13:10-kor Horthy bejelentette a kiugrást és az oroszokkal való fegyverszünetet. Este, nem sokkal lemondása után letartóztatták és az újjáalakult „Nyilasok” átvették a hatalmat. Másnap, 16-án reggeli 5:59-kor Skorzeny-ék megindították a Panzerfaust hadműveletet, amellyel bevették a Várhegyet, majd a nap folyamán a főváros főbb pontjait. A nyilas hatalomátvétellel október közepétől továbbra is hadszíntér maradt Magyarország. A fegyverszüneti egyezményt végül 1945. január 20-án kötötték meg a szövetségesek az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal, amit az 1945. évi V. törvényben hírdettek ki.

Meg kell jegyezni, hogy ha a magyar kormány már március elején kilép a tengelyből, az előbb-utóbb egyértelműen a német megszállást vonta volna maga után. A Margarethe-re kijelölt egységek ellenségként érkeztek volna az ország nyugati, északi és déli feléből, amire a Magyar Királyi Honvédség nem tudott volna megfelelő minőségű ellenállást felállítani. Nagy a valószínűsége, hogy a Kállay-kormányt lemondatják a szélsőjobb javára (vagy ha nem, Budapestet ostrom alá veszik a németek már március végén, esetleg a kormány ismét Debrecenbe menekül), a politikai és etnikai szempontból nemkívánatos személyekkel szemben pedig az októberinél korábbi és határozottabb fellépéssel élnek. Magyarország hadszíntérré válását ez a korai kiugrás semmiképpen sem odázhatta volna el, a magyar csapatok súlyos veszteségei pedig szintén valószínűsíthetőek, a németek mellett a román és szlovák csapatok is segédkeztek volna az ország keleti és dunántúli területeinek „védelmében”. Mindazonáltal a magyar szabotázsakciókkal támogatott 2. és 3. Ukrán Frontok valószínűleg eredményesebben tudnak előretörni, ami azt jelenti, hogy a ténylegesen decemberre tervezett ardenneki offenzíva alakulataiból már a szeptember-októberi csatározásokra az ország nyugati felébe rendelnek német páncélos és -gránátos alakulatokat, vereségük azonban így is valószínűsíthető. Ez a fordulat valószínűleg 1-2 hónappal lerövidíthette volna a második világháborút, de Magyarország hadszíntérré válását, valamint polgári és katonai áldozatainak számát nem csökkenthette volna.

A sátoraljaújhelyi börtönlázadás

A sátoraljaújhelyi börtönlázadás a Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogházból kiinduló, többségében antifasiszta ellenállókból, politikai foglyokból álló rabcsoport által indított, előre megszervezett szökéssorozat, amely 1944. március 22-én kezdődött és április 6-án fejeződött be az utolsó szökevények elfogásával és rögtönítélő bíróság összehívásával.

Története

A Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogházat 1942 szeptemberében a Magyar Honvéd Vezérkari főnökség (VKF) büntető intézetévé jelölték ki. Az Intézet parancsnokává 1942. szeptember 1-jei hatállyal Lindenberger Lajos tartalékos hadnagyot nevezték ki.

A politikai okból letartóztatott és elítélt személyek addig is magas számát a délvidéken kialakult partizántevékenység letörésére irányuló katonai és csendőrségi intézkedések erre az időszakra tovább növelték.

A köztörvényes fogvatartottakat az épület földszintjére zsúfolták össze. A mindkét nemhez tartozó, különböző nemzetiségű (magyar, szerb, horvát, román, szlovák, ukrán) politikai foglyokat pedig az emeleti szinteken. Utóbbiak többsége kassai, pozsonyi, nagyváradi, valamint a Kárpátalja és Szerbia különböző településeire való antifasiszta ellenálló volt.

1943 őszére 423 politikai elítéltet zsúfoltak össze az objektumban, közülük kb. 160 fő a jugoszláv fegyveres ellenállás tagjaként került oda. A rabok majdnem a fele 23 évesnél fiatalabb volt, és fiatal kora ellenére súlyos ítéletekkel (8-10 éves fegyház és börtön) rendelkezett.

Az őrszemélyzet zömmel tartalékos katonákból állt, közülók többen a környező ruszin és szlovák nemzetiségű településről származtak. A börtönszemélyzet részéről tanúsított bánásmód összességében kíméletes volt, brutalitás és kegyetlenkedés inkább a nyomozóhatóságok eljárása során fordult elő.

A mostoha elhelyezési, élelmezési, valamint higiéniai körülmények miatt 1943–1944 telén tömeges megbetegedések fordultak elő.

A zsúfoltságra tekintettel a felügyelet nem tudta teljesen elszigetelni sem a zárkákat egymástól, sem a foglyokat a külvilágtól, így azok jól szervezett illegális kollektívát és információs rendszert alakítottak ki. Kihasználták, hogy a börtön vezetősége a konfliktusos helyzetekben defenzív módon reagált és folyamatosan enged a követeléseiknek.

Amikor a szovjet Vörös Hadsereg a Kárpátokhoz ért, a délvidéki Dzsámics Milán vezetésével a rabok egy része – elsősorban a jugoszlávok – aktivizálták a szökésre irányuló szervezkedés előkészületeit. A zárkacsoportok többsége a májusi, vagy júniusi időpontban végrehajtandó fegyveres kitörés ötletét támogatta. A tervek szerint a börtön elfoglalását követően a közeli hegyekbe akartak eljutni, hogy csatlakozzanak a szlovák partizánokhoz és velük együtt harcolva várják be a szovjet csapatokat.

A német megszállás az eredeti terveket azonban keresztülhúzta. Amikor a Wehrmacht Brandenburgi hadosztályának 2. számú csoportja 1944. március 21-én Sátoraljaújhelybe érkezett, a vezetőség másnapra, a délutáni órákra előrehozta a kitörés időpontját. A lázadásba a köztörvényeseket nem vonták be.

A börtönkollektíva nem volt egységes: a magyar nemzetiségűek egy része öngyilkos tervnek minősítette az elképzelést. Ők egy későbbi, a front közelbe érkezésekor, külső civil és katonai együttműködéssel végrehajtott akcióban gondolkodtak (közülük számosan a nyitott zárkájukban maradtak és nem vettek részt a kitörésben).

1944. március 22-én a 16 órai zárkanyitáskor a zárkákba belépő őröket lefegyverezték, majd a megszerzett kulcsokkal kiszabadították a társaikat. A börtön elfoglalása rövid időt vett igénybe, de a kitörés a riadoztatott magyar helyőrség, a rendőrség és a beérkező német erők fegyvertüzében összeomlott. Az épületből kijutottak többsége – a mai Partizán utca vonalán – a város feletti Magas-hegyen keresztül észak, északnyugati irányba menekült a német katonai egységek gránáttüze elől, másokat a közeli utcákban lőttek agyon.

A börtönben rekedt fegyveresek a zárkáikba vonultak vissza. Egy részük fegyveres harcban halt meg, mások öngyilkosságot követtek el. A börtön irányítását átvevő német egység vezetője az összes fogvatartott kivégzését tervezte, a lázadásban megsérült Lindenberger Lajos azonban ezt személyes közbelépésével megakadályozta.

A szökevények felderítésére és elfogására indított csendőrségi offenzíva – a helyi lakosok és leventék közreműködésével – 1944. április 6-ig tartott. A kitörők maradékát Kovácsvágás, Mikóháza és Alsóregmec település körzetében, valamint a Nagyhallgató hegyen fogták el, illetve ölték meg.

A lázadás túlélő szervezői közül a Magyar Királyi Kassai Honvédtörvényszék, mint rögtönítélő bíróság 1944. április 5-én 11 főt halálra ítélt. Az ítéleteket 2 órán belül végrehajtották.

A kitöréssel közvetlen összefüggésben – a kivégzettekkel együtt – összesen 60 fő halt meg, közülük 45 fő lőtt seb, 3 fő késszúrásos sérülés, 1 fő pedig akasztásos öngyilkosság által.

A Horthy-ajánlat

A Horthy-ajánlatot Horthy Miklós kormányzó kezdeményezte 1944 júliusában. Ennek értelmében a magyar kormány a nemzetközi segélyszervezeteket a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönzése, valamint a még nem deportált zsidó származású magyarok (különösen a gyermekek) külföldre történő evakuálásását megpróbálta kieszközölni, főként Palesztinába és Svédországba. Bár a magyar kormány a kezdeményezéshez meglepő módon megszerezte a németek hozzájárulását is, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság politikai okokból sokáig késlekedett a döntéssel és így a hadihelyzet változása miatt végül nem került sor az akcióra. A Jad Vasem szerint a kudarc ellenére a Horthy-ajánlat jelentős hatással volt a magyarországi zsidómentő tevékenységre.

Története
Az ajánlat megtétele

A Horthy-ajánlat Horthy Miklós kormányzó kezdeményezésére történt. 1944. július 18-án a magyar külügyminisztérium levélben felvette a kapcsolatot Svájc budapesti külképviseletével. A levélben némi magyarázkodás után magyar fél a nemzetközi segélyszervezeteket a gettókba és a koncentrációs táborokba irányuló segélyszállítmányok küldésére ösztönözte. Emellett hozzájárulását fejezte ki jelentősebb számú zsidó származású magyar (Randolph Braham szerint körülbelül 40 ezer főről volt szó) külföldre történő evakuálását illetően.

A célország elsősorban Palesztina lett volna, azoknak akik vízumot kaptak volna a bevándorláshoz. A félreértések elkerülése végett a svájci magyar ügyvivő Bernben megismételte az ajánlatot. A Nemzetközi Vöröskereszt vezetőit ennek értelmében biztosították arról, hogy Magyarország fogadja a segélyszállítmányokat és arról is, hogy befogadó készség esetén a tíz éven aluli zsidó származású gyermekeket evakuálni fogják, valamint ígéretet tettek minden zsidó származású személy emigrálásának elősegítésére is. Palesztina mellett a másik főbb célország Svédország lett volna. A magyar kormány a fentiekhez meglepő módon megszerezte a németek hozzájárulását is. A segélyszervezetek a kezdeti kételkedés után lelkesedéssel fogadták az ajánlatot.

Sikertelenségének okai

Az akció végül azon bukott el, hogy az amerikaiak nem voltak hajlandóak megváltoztatni a bevándorlási törvényüket, a britek pedig ellenezték a zsidóság nagyarányú bevándorlását Palesztinába. A Zsidó Ügynökség megpróbált nyomást gyakorolni a szövetségesekre. Július 20-án Móse Sárett megpróbálta kieszközölni 400 000 zsidó származású személy bevándorlását Palesztinába, ezt azonban elutasították. Az angol kormány lelkesedés nélkül fogadta a felajánlott lehetőséget és előbb technikai problémákra, majd a palesztinai arabok ellenkezésére hivatkozott. Ezt követően hosszas jogi vitát indítottak arról, hogy ki tekinthető bevándorlónak és menekültnek. Végül azt vetették fel, hogy az egész a Gestapo trükkje lehet. Összességében az angolok kitartó időhúzásba kezdtek. Emellett más országokat igyekeztek meggyőzni a menekültek fogadásáról, így esetleges célországként felmerültek a dél-amerikai országok, Spanyolország, Portugália gyarmata Angola, valamint a brit dominiumok is. Július 26-án eljuttatták az Auschwitz-jegyzőkönyvet az angol külügyminisztériumhoz, de (bár elismerték az abban leírt atrocitások embertelenségét) ez nem váltott ki különösebb reakciót. Az amerikaiak szintén passzívan reagáltak a jegyzőkönyvre. Az Egyesült Államok nem volt hajlandó bevándorlókat fogadni, végül azonban megpróbálta a döntést felgyorsítani. Az ajánlat hivatalos elfogadására így augusztus 17-én került sor, de ennek ellenére nem történt semmi annak megvalósítása érdekében. A Nemzetközi Vöröskeresztet szeptember 5-én értesítették. Ekkorra azonban Románia „kiugrott” a háborúból, Bulgária pedig letette a fegyvert és a front körebezáródott Magyarország körül. Mivel a menekülési útvonal elzáródott a lehetőség teljes kudarcot vallott. A Jad Vasem szerint azonban az erőfeszítés mégsem volt teljesen hiábavaló, mivel a Horthy-ajánlat jelentős hatással volt a magyarországi zsidómentő tevékenységre. Horthy az emlékirataiban nem tett említést a mentőakcióról.

Palesztina-igazolvány

1944-ben Budapesten a budapesti svájci követség osztotta ki azoknak a zsidóknak, akik a Palesztinába való bevándorlási kvótába bekerültek. Ezeket az igazolványokat eredetileg a brit kormány adta ki, de mivel Nagy-Britannia 1944-ben Magyarországgal háborúban állt, érdekeit és feladatait Magyarországon a svájci követség vette át. A britek 1944-ben 8000 ilyen engedély kiadására hatalmazták fel a budapesti svájci követség égisze alatt működő palesztinai kivándorlási irodát.

A svájci követség bejelentette a magyar kormánynak, hogy átvette a brit kormánytól a palesztinai kivándorlási iroda és a Palesztinába való kiutazási engedélyek (a Palesztina-igazolvány) kiadása fölötti jogot, és 1944. május 26-án arra kérte a magyar kormányt, hogy engedélyezze azoknak a zsidóknak a Palesztinába való kiutazást, akik Palesztina-igazolvánnyal rendelkeztek vagy rendelkezni fognak. Közölték, hogy 7800 kiutazási engedélyről volt szó (200 engedélyt fenntartottak). Carl Lutz konzul július 22-én ezt még azzal is megtoldotta, hogy nem 7800 személy, hanem 7800 család számára szólnak az engedélyek. Miután Horthy Miklós már leállíttatta a magyarországi zsidók Németországba való deportálását, a magyar kormány jóváhagyta az igazolványok kiosztását és a kiutazást. Több tízezer személy kapott később ilyen igazolványt és került a svájci követség védelme alá. Később több tízezer hamis igazolvány is forgalomba került. A további tárgyalások oda vezettek, hogy a magyar kormány minden Palesztina-igazolvány tulajdonosát külföldi állampolgárnak volt hajlandó elismerni, és hajlandó volt velük részben kivételt tenni az érvényben levő zsidótörvények hatálya alól. Ez lehetővé tette, hogy a svájci védettek megmeneküljenek a súlyosabb zaklatásoktól és a novemberben bekövetkezett deportálásoktól, mivel a nyilas kormány is jóváhagyta kivételezettségüket. Miután a kormány 1944. december közepén elhagyta Budapestet, és a városban a hatalom különböző nyilas bandavezérek kezébe került, a Palesztina-igazolványok nagymértékben elvesztették értéküket.

Carl Lutz svájci konzulnak és több más svájci diplomatának, valamint a követségen alkalmazott zsidóknak – mint például a Palesztina-iroda vezetőjének, Krausz Miklósnak – hatalmas érdemei voltak a védettek elleni nyilas túlkapások elhárításában és a deportálásra ítélt zsidók közé bekerült svájci védettek visszahozatalában.

A dél-erdélyi hadjárat

1944-ben a magyar hadsereg kísérlete volt Dél-Erdély visszafoglalására.

Előzmények

1920-ban Magyarország a trianoni békeszerződésnek köszönhetően elvesztette területének mintegy kétharmadát. Az elvesztett területek között volt Erdély teljes területe, kiegészítve az ún. Partiummal (Szatmár, Bihar és Máramaros vármegyék, valamint a Bánság egyes területei). Ezeken a területeken sok magyar élt, a határ mentén végig, szétszórtan Erdély területén, valamint a Székelyföldön. A magyar kormány ugyan elfogadta a trianoni békediktátum követeléseit, de egy percig sem gondolt arra, hogy be is fogja tartani. A területi revízióra való törekvés miatt került Magyarország egyre a közelebb a náci Németországhoz, amely szintén elvesztette az I. világháborút, és a versailles-i békeszerződés revíziójára törekedett. Magyarország Csehszlovákia feldarabolását (lásd Müncheni egyezmény) követően az első bécsi döntés értelmében megszerezte Szlovákia 11 927 km²-nyi, többségében magyarok által lakott területét, majd 1939 márciusában megszállta a Kárpátalját. Ezután került sor 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntésre, amely értelmében Magyarország visszaszerzett 43 492 km²-nyi területet, benne a Székelyfölddel.

Habár elfogadták, a bécsi döntéssel egyik fél sem volt megelégedve. A magyarok azért nem, mert a visszaadott terület Erdély szegényebbik fele volt, és ők egész Erdélyt akarták (Dél-Erdélyben a döntést követően 400 000 magyar maradt), a románok meg azért, mert nem tudtak belenyugodni az országuk megcsorbításába. Így, habár a két fél a II. világháborúban egy oldalon harcolt, mind a két fél készült a leszámolásra.

A hadjárat

1944. augusztus 23-án Románia a Tengelyhatalmak mellől átállt a szövetségesek oldalára. Néhány nap múlva az oroszok megjelentek a Székely havasok moldvai oldalán, az erdélyi határon a románok több provokációt hajtottak végre. A koronatanács úgy döntött, hogy Romániának hadat üzenve megpróbálják előbb elérni a Kárpátok déli átjáróit az oroszok előtt. A miniszterelnök ekkor Lakatos Géza volt, aki Vörös János vezérkari főnökre bízta a támadás előkészítését.

Az akciót a 2. magyar hadsereg kezdte meg szeptember 5-én, Kolozsvár és Marosvásárhely térségéből, Torda és Marosludas térségébe támadva. Az előretörést szeptember 8-án megállították, a szovjet csapatok Erdélybe való érkezésének hírére, a hadsereget a Maros és Aranyos vonala mögé rendelték vissza, védelemre. A tordai csata szeptember 13-án kezdődött és a Honvédség kitűnő helytállásának köszönhetően megakadályozták, hogy a szovjet-román csapatok Kolozsvár térségében elvágják a Székelyföldet kiürítő magyar és német csapatok visszavonulását nyugati irányba. Több hétig tartották vissza a többszörös túlerőben lévő ellenséget.Torda eleste után a város hátramaradt magyar lakosságának jelentős részét elvitték malenkij robotra. A környező falvakban a románok több helyen magyarellenes atrocitásokat követtek el.

A második támadást a Bánságban állomásozó németek kezdték meg szeptember 12-én, Temesvár irányában nyomulva előre. Céljük a Béga- és a Temes-völgy lugosi kijáratának elfoglalása volt, ezzel akarták megakadályozni a Déva felől érkező 53. szovjet hadsereg, illetve a Karánsebes felől előre vonuló 46. szovjet hadsereg bejutását a bánsági síkságra.

A magyar seregek szeptember 12-én megkezdték támadásukat. Feladatuk volt a 2. hadsereg szárnyának biztosítása, a Körösök és a Maros-völgyének lezárása, valamint északról biztosítaniuk kellett a bánsági német támadást. A magyar vezérkar ezenkívül azt is el szerette volna érni, hogy a Maros mentén védekező 2. magyar hadsereget tehermentesítse. A magyarok egyik célkitűzésüket sem tudták megvalósítani. Habár elérték a folyóvölgyeket, nem tudták ott tartósan megvetni lábukat, és a Torda környékén dúló harcok miatt nem vontak el szovjet erőket a németekkel való harcból.

A románok a magyarok támadása elől visszavonultak, ezzel nagy területek jutottak a magyarok kezére. Szeptember 13-án este az I. magyar páncélos hadosztály bevonult Aradra, ahol virágesővel fogadták a honvédeket. A magyarok elfoglalták Tordát, majd Aranyosgyérest, egészen Miriszlóig nyomultak előre. A Marostól délre nyomuló magyar határvadászok Perjámosig vonultak előre, magyar uralom alá került többek között Nagyszentmiklós, Őscsanád és Óbéba. Egy magyar tiszt önkéntesekből alakított különítményével Billédig nyomult előre, elérve a német vonalakat.

A meghódított területeken a magyar lakosság kitörő örömmel üdvözölte a hadsereget. Sok katonának rokona, ismerőse volt a visszafoglalt részeken. A magyarok élelemmel látták el a lakosságot. A román és zsidó lakosság azonban egyáltalán nem örült. Egyes települések, például Világos teljes lakossága elmenekült. Menekülésük azonban nem volt alaptalan, mert a magyar katonák több helyen atrocitásokat követtek el ellenük. A legismertebb eset, amikor a magyar tábori csendőrség a visszafoglalt Nagysármás és Kissármás 126 zsidó lakosát legyilkolta Pusztakamarás határában.

A magyar hadsereg megindult Temesvár irányába, de csak Hidasligetig sikerült eljutnia, így nem tudott egyesülni a német sereggel. Temesvárt a németek nem tudták elfoglalni, így azt se tudták megakadályozni, hogy a szovjetek benyomuljanak a Bánságba. Az észak felé vonuló szovjetek egy része Arad felé ment, míg a másik Belényes előtt ütközött a magyar csapatokba. A szovjeteknek két nap alatt sikerült szétszakítaniuk az Aradtól északra levő magyar arcvonalat, majd Pankotánál sikerült két napig tartó csatában visszavonulásra késztetni a magyarokat. Pálosnál a magyarok még megpróbáltak szembeszállni a szovjetekkel, de azok teljesen felőrölték a magyar védelmet. A magyar hadsereg veszteségei ebben a csatában meghaladták az ezer főt. A szeptember 21-éről 22-re virradó éjszaka a magyarok kivonultak Aradról. Az őket üldöző szovjetek még ezen az éjjel elérték Battonyánál a trianoni határt. A magyarok addigra már az összes elfoglalt területről visszavonultak, csak Világos és Aranyosgyéres térségében védekeztek hosszabb ideig. Míg a magyar csapatok Tordánál sikeresen visszaverték a szovjet-román áttörési kísérleteket, addig a Maros-völgyében a síkságon érvényesült a páncélos taktika és a kibontakozó Nagyvárad-Debrecen páncélos csata miatt fel kellett adni Észak-Erdély még magyar kézen lévő részét és Kárpátalját a bekerítés veszélye miatt. Megkezdődött Magyarország „felszabadítása”.

A tordai csata

A Dél-erdélyi hadjárat csatái

Temesvári csata · Aradi csata · Pankotai csata · Tordai csata · Ópálosi csata

A tordai csata 1944. szeptember 15. és október 7. között tartott. A csatában a magyar–német seregek közel egy hónapra feltartóztatták a román és szovjet seregeket, megakadályozva azok betörését a magyar fennhatóság alatt levő Észak-Erdélybe.

Előzmények

1944. augusztus 23-án Románia átállt a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára. Emiatt Magyarország határai még nagyobb veszélybe kerültek, hiszen a szovjet Vörös Hadsereg néhány nappal később megjelent a Székely havasok moldvai oldalán. A magyar kormány már a román átállást követő napokban teljes határzárat rendelt el a magyar-román határon. Provokációik ellenére a románok kezdetben nem számítottak támadásra, arra gondoltak, hogy a magyar vezetőség követi Románia példáját és átáll a másik oldalra.

A magyar kormány élén ekkoriban Lakatos Géza miniszterelnök állt, akinek célkitűzése volt Magyarországot a szövetségesek oldalára átvezetni. Ekkor azonban még nem látta elérkezettnek az időt, így megbízta Vörös János vezérkari főnököt egy Románia elleni hadművelet kidolgozásával, valamint segítséget kért a német szárazföldi erők vezérkari főnökétől, Heinz Guderiantól, aki meg is ígérte a segítséget. Mind a magyar, mind a német hadvezetés számára stratégiailag fontos volt a dél-erdélyi szorosok birtokbavétele, amely megakadályozhatta volna a szovjet csapatok Erdélybe való bejutását.

A dél-erdélyi hadjárat

Bővebben: Dél-erdélyi hadjárat (1944)

A Románia elleni támadás Torda – Marosludas és Arad irányába kellett megvalósuljon. A német hadsereg időközben a Bánságból kiindulva el kellett volna foglalja Temesvárt, majd le kellett volna zárnia a Lugos környéki szorosokat.

A Torda irányába indított sereg parancsnokává Dálnoki Veress Lajos vezérezredest tették meg, a vezérkari főnöki teendőkkel pedig Kozár Elemér vezérkari ezredest bízták meg. Német részről a 6. német hadsereg vett részt a harcokban Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok vezetésével.

A támadás szeptember 5.-én indult, a magyar hadsereg sikeresen megfutamította a román csapatokat, valamint elfoglalta Marosludast és környékét, ekkor azonban arra a hírre, hogy a szovjetek Erdélybe érkeztek, a magyar hadvezetőség visszavonta a csapatokat a Kis-Küküllő vonalára.

Az újabb támadás szeptember 12.-én indult. A magyar csapatok ekkor elfoglalták Tordát és Aranyosgyérest, majd Marosújvárt és végül le sikerült nyomulniuk egészen Miriszlóig. A szovjet csapatok azonban időközben arra kényszerítették a magyar sereget, hogy Tordán és környékén védekező állást alakítsanak ki.

A csata első szakasza

A 25. gyalog- és a 2. páncéloshadosztály parancsnoka, Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy és Zsedényi Zoltán vezérőrnagy, illetve vezérkari főnöke, Adonyi-Naredy Ferenc vezérkari őrnagy és Rugonyi György vezérkari alezredes két védőkörletet alakított ki, a tordait és az aranyosegerbegyit. Az előbbi vezetését a 25. gyalogezred parancsnokára, Böszörményi Géza ezredesre bízták, az utóbbiét a 26. gyalogezredére, Bartosiewicz László ezredesre. A tartalékot és a tüzérséget az Aranyostól északra lévő hegyekben csoportosították.

Szeptember 13-án a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg egyik osztaga T-34-es harckocsikkal tűz alá vette a 25. gyalogezred védőkörletét. Délben Bágyon felől 12 harckocsi tört be a tordai hídfőbe. A Szentágotai Károly főhadnagy vezette 25. páncélvadászszázad megállította a szovjet éket. Délutánra a tordai hídfő teljesen tűz alatt állt. 14-én a megmaradt 9 harckocsi, román gyalogsággal, átkelt az Aranyoson, és behatolt a Torda délkeleti szélére vezető Hosszú-völgybe.

Az aranyosegerbegyi hídfőt 14-én érte először támadás. A román 7. gyaloghadosztály, szovjet harckocsik segítségével, hátravetette a 26/III. zászlóaljat, ám a főellenállási vonalat az Aranyos mentén tudta áttörni. A román 18. gyaloghadosztály, ugyancsak szovjet harckocsikkal, átkelt az Aranyoson, birtokba vette a folyó menti dombvállat (ridót), és Tordától keletre 3 km-re a Szent János patak völgyében betört a magyar sereg fő ellenállási vonalába. A marosludasi átkelőt a 3/5. gépkocsizó lövészzászlóalj feladta, miután a szovjet gyalogság a hátába került.

Szeptember 15.-ére virradóra Keresztesnél a szovjetek hadihidat vertek, amelyen újabb csapatok keltek át. A szovjet-román Mihajlov-csoport 25 harckocsival délre elfoglalta Torda-Sósfürdőt, és a Szalonnás-hegyet elérve, már északabbra járt, mint Torda legészakibb pontja. A román 7. hadosztály bevette az aranyosegerbegyi hídfőt, a magyar 26. gyalogezred kénytelen volt visszavonulni a Péterlaka-völgyet keletről határoló hegyekre. A 2. páncéloshadosztály 3. gépkocsizó lövészezrede két irányban, a Szent János- és a Péterlaka-völgyben indított ellentámadása nem jutott ki az eredeti vonalig. A két szovjet hídfőt estig sikerült egyesíteni.

16-án a 25. gyalogezred és a 6. gépkocsizó lövészzászlóalj a Szent János- és a Péterlaka-völgy megtisztítására nagy arányú támadást indított, de ez sikertelen maradt. Másnap a 4. és 6. gépkocsizó lövészzászlóalj felújította a támadást, de az igen erős tüzérségi tűzben ismét elakadt.

17-én a Gyalui-havasok hegyei között a szovjet 35. gárda-, Tordánál a 104. lövészhadtest bekapcsolódott a támadásba. A hegyek között, a Jára-patak völgyében, a szovjet ékek elérték Magyarpeterdet a Tordai-hasadék északi kijáratánál.

Szeptember 19-étől, függetlenül a csapatrészek hovatartozásától, a védelem irányítását a 25. gyaloghadosztály, az ellentámadásokét a 2. páncéloshadosztály parancsnoka vette át. A II. hadtest nagy erejű ellentámadást indított. A tartalék 25/I. gyalogzászlóalj, 25. páncélos-felderítőosztály, 5. gépkocsizó lövészzászlóalj, 2/1. páncélos-utászszázad és a 3. harckocsiezred egy szakasza Torda-Sósfürdőn, illetve Mezőörkén helyezkedett el, Vaska István ezredes vezetése alatt. Torda védelmét az 1. gyalogezred parancsnoka, Kelety Lipót ezredes vette át. A támogató tüzércsoportot a 2. páncéloshadosztály tüzérparancsnoka, Merényi Károly ezredes irányította.

A nyugati csoport a Sósfürdő és a Szent János-patak között elérte az Aranyostól 1 km-re északra húzódó ridót, ám a tordai születésű Böszörményi Géza ezredes a Sósfürdő területén hősi halált halt. A keleti csoport kezdetben szintén teret nyert, de a Péterlaka-völgyet nyugatról lezáró dombvonulat előtt elakadt. A következő két nap viszonylag csendesen telt, a két fél ki volt merülve.

A csata második szakasza

Szeptember 22-én a harc felélénkült, megkezdődött a tordai csata II. szakasza. Tordától nyugatra a Jára és a Hasadát völgyébe 1 szovjet és 2 román hadosztály tört be. A Tordai-hasadék végleg elveszett. A 4. gépkocsizózászlóalj megkísérelte a Sós völgyet lezárni. Ez lehetőséget adott a támadóknak a teljes védelmi rendszer bekerítésére. Délre elvágták egymástól a tordai és az aranyosegerbegyi védőkörletet. A Sós-völgybe betörő szovjet harckocsik 4 km-re voltak a Tordától északnyugatra, Szindnél álló román 18. gyaloghadosztálytól. A keleti támadó csoport elérte a Vaskapu-hegyet.

Az 1/I. gyalogzászlóalj a 10/2. rohamtüzérüteggel ellentámadást indított a Sós-völgy lezárására. A szovjet 46. gárda-harckocsidandárt meglepte a hátbatámadás. Bozsoki János zászlós 6 db Zrínyi-II rohamtarackja 18 db T-34-est tett harcképtelenné a sósfürdői völgyben, majd szétszórta a 25. felderítőosztályt bekerítő gyalogságot. Bozsoki a parancsnoki kocsival harcolva visszatért, a sebesülteket a 2 mozgásképes rohamlövegre tette, s azokat kihúzta, majd 4 Zrínyivel kiverte az oroszokat a Sósfürdő területéről, s visszavontatta a 3 üzemképtelen harcjárművet is. Tettével, amelyért később megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet, megakadályozta Torda bekerítését.

A válságos helyzetben, 23-án reggel megindult a német 23. páncéloshadosztály ellentámadása. A keleti csoport Aranyosegerbegynél kijutott az Aranyosig, három szovjet hadosztályt visszavetve a folyón túlra, majd nyugatnak fordult, az elakadt nyugati csoport felé. Délre Torda és Aranyosegerbegy között teljes szélességben kijutottak a ridóra, ahol Josef von Radowitz vezérőrnagy, hadosztályparancsnok leállította a támadást, mivel kitette volna harcjárműveit a szovjet tüzérség közvetlen tüzének.

Szeptember 24-én egy szovjet lövész- és két román gyaloghadosztály egy-egy gépesítettdandárral, a Gyalui-havasok előhegyei között, Szelicsén át a vízválasztó északi oldalára került, s lefelé már csak 10 km választotta el Kolozsvártól. 25-én további teret nyertek a hegyekben, ahonnan megkezdődött több német csoport kivonása a szászrégeni arcvonal megerősítésére. Helyüket a 7. tábori póthadosztály vette át. Ezen a napon kiadott szovjet parancs a Délkelet-Alföldre vonuló sereghez osztotta be a 6. gárda-harckocsihadsereget. Helyét Tordánál a 2. lovas-gépesített csoport 5. gárda-lovashadteste vette át.

Szeptember 26-án csak az elért területek megtartásáért harcoltak, másnap azonban a román 7. hadosztály egy százada, megmászva a meredek dombvállat, Mezőörkétől 2 km-re nyugatra, betört a magyar-német védelembe. 28-án és 29-én újabb erőket csoportosítottak az Aranyos menti dombvállra. A 4. gépkocsizó lövészzászlóalj 29-én indított ellentámadása 30-ára állította helyre az eredeti főellenállási vonalat.

A csata harmadik szakasza

A tordai csata harmadik szakaszára a hadműveletek súlya a hegyek közé tevődött át. Szeptember 30-án a román 18. hadosztály Tordatúrnál elvágta a Torda-Kolozsvár főutat. Tordától keletre az oroszok 20-30 harckocsival ismét birtokba vették a Sósfürdő-Szent János-patak közötti síkot. Torda védelmét a 2. páncéloshadosztály vette át, feladva a Tordától délre tartott hídfőt. Másnap a harcok a Szent János-patak-Péterlaka-völgy és Torda-Sósfürdő térségében folytatódtak. Október 2-án a szovjet-román csapatok 4 hadosztállyal több ponton áttörték a védelmet. 3-án a Fenes-patak völgyén át elérték a Hideg-Szamost, s Aranyosegerbegytől északnyugatra szintén teret nyertek. 4-én elesett Tordaszentlászló, az arcvonal 2–5 km-re húzódott a Kis-Szamos menti Kolozsvár – Nagyvárad főúttól.

Október 4-én a románok Tordától keletre mélyen bevágtak a magyar vonalba. Mivel a várostól északnyugatra Tordatúr már 5 napja az ellenség kezén volt, az összeköttetést Tordával csak északról, a Karácsony-völgyön át tudta a magyar vezetőség fenntartani. Veress vezérezredes elrendelte a város feladását. Siprák László őrnagy, a 25/I. gyalogzászlóalj parancsnoka – saját elhatározásból – a parancsot csak akkor hajtotta végre, amikor a többi csapatrész már kivonult a városból. Zászlóalját Tordától északkeletre bekerítették, s az kitörés közben csapata 70%-os veszteséget szenvedett.

Október 5-én a szovjet-román csapatok 5–7 km-re közelítették meg Kolozsvárt, de 6-án az Erdőfeleknél indított ellenlökés az erdőkbe vetette vissza őket. 7-én több ponton áttörték a Kis-Szamos menti védelmet, amelyek elreteszelését a hadseregcsoport nem látta lehetségesnek. 8-án Veress vezérezredes elrendelte a visszavonulást, mivel a két nappal korábban az Alföldön megindult szovjet 46. sereg már Debrecent közelítette és bekerítéssel fenyegette a még Erdélyben lévő magyar és német csapatokat. A tordai csata befejeződött.

Következmények

A 2. magyar hadsereg helytállásának köszönhetően a szovjet–román csapatok közel egy hónapig nem tudtak betörni az Erdélyi-medence északi részébe, pedig ha ez sikerült volna, akkor a szovjetek be tudták volna keríteni a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereget és a német csapatokat, amelyek egy része még Moldvában biztosított egy stratégiai fontosságú bányát. Így ezt sikerült megakadályozni. A magyarok vissavonulása után a szovjetek harc nélkül elfoglalták Marosvásárhelyt, Kolozsvárt, majd egész Észak-Erdélyt, innen továbbvonulva pedig folytatták Magyarország „felszabadítását” a német uralom alól.

A hortobágyi páncéloscsata

A hortobágyi más néven alföldi, vagy debreceni páncéloscsata (bár az utóbbi téves elnevezés) a második világháború egyik 1944-ben lezajlott ütközete volt. Az orosz hadvezetés megindította a rohamot Magyarország és Románia felé, ahol a német hadosztályokkal kiegészül csapatok a szovjetek megállítására készültek. Románia azonban augusztus 23-án átállt a Szovjetunió mellé, így a szovjet csaptok lerohanták a német-magyar csapatokat, akik minden eszközzel védekeztek, és végül megállították az oroszokat, akik így nem tudták bekeríteni a Kárpátokban harcoló csapatokat.

Előzmények

A Közép hadseregcsoport pusztulását követően a Vörös Hadsereg minden fronton támadásba lendült 1944. július 19.-én, Lemberg környékén is. Hat hét alatt közel 350 kilométert sikerült előrenyomulniuk. Csapataik közben északon átkeltek a Visztulán, délebbre pedig lerohanták az Árpád-vonalnak nevezett erődítményrendszert a Keleti-Kárpátokban. Azonban az itt védekező német és magyar csapatok több mint 2 hónapig kitartottak a szovjet túlerővel szemben.

1944. augusztus 20.-án az oroszok Ukrajna felől is támadást indítottak, ezúttal Románia felé. 3 nap alatt szétverték a védekező román és kisebb számú német egységeket, és megadásra kényszerítették Romániát. A németek eközben újabb hadosztályokat dobtak át Magyarországra, hogy megakadályozzák csapataik bekerítését.

A csata

Nagyvárad mind a németek, mind pedig a szovjetek számára fontos cél volt, mivel a város a szovjetek csapatösszevonásainak oldalában helyezkedett el, veszélyeztetve azt. Ezért a 2. Ukrán Front október 2-án és 3-án 6. gárda-harckocsihadseregével (176 harckocsival és rohamlöveggel) megpróbálta elfoglalni Nagyváradot, de súlyos szovjet veszteségek mellett visszaverték támadásait.

Ennek ellenére a szovjet 2. Ukrán Front Malinovszkij marsall parancsnoksága alatt 1944. október 6-án hajnali 4 óra 30 perckor csaknem 800 km-es arcvonalon támadásba lendült. A front balszárnyát a szovjet 46. hadsereg és a frontnak alárendelt román 1. hadsereg fedezte. A jobbszárnyon a szovjet 40. és 7. gárda-hadsereg támadott Szurdok – Apahida irányában. A szovjet 27. hadsereg (sávjában a „Gorskov” lovas-harckocsi csoport 5. gárda-lovas- és 23. harckocsihadtest kb. 176 harckocsival, illetve önjáró löveggel; parancsnoka Sz. I. Gorskov altábornagy) és a román 4. hadsereg Kolozsvár elfoglalását kapta feladatul, majd tovább kellett támadniuk Zilah felé. A front főerői Arad északnyugati körzetéből indították meg Debrecen – Nyíregyháza – Csap irányú támadásukat. A főcsapást mérő csoportosítást a „Plijev” lovas-gépesített csoport (4. gárda- és 6. gárda-lovashadteste és 7. gépesített hadteste 389 harckocsival és önjáró löveggel, parancsnoka I. A. Plijev altábornagy), a 6. gárda-harckocsihadsereg (5. gárda-harckocsi-, 9. gárda-gépesített- és 33. lövészhadteste 166 harckocsival, illetve önjáró löveggel, parancsnoka A. G. Kravcsenko vezérezredes) valamint az 53. hadsereg (27., 49., 57. lövész- és 18. harckocsihadteste 72 harckocsival és önjáró löveggel) alkotta. A csapatokat a szovjet 5. légi hadsereg 1215 repülőgépe támogatta.

A „Plijev” csoport és az 53. hadsereg csapatai a Nagyszalonta – Szeged arcvonalon a hadművelet első napján mintegy 100 km-es szélességben és 40 km mélységben áttörték a 3. magyar hadsereg védelmét, amelyet parancsnoka, Heszlényi József altábornagy kénytelen volt a Tisza mögé visszavonni. A lovas-gépesített csoport erői október 8-ára 90-100 km-t nyomultak előre s elérték Karcag és Hajdúszoboszló térségét, noha 6-án és 7-én a magyar 3. hadsereg visszavonuló részei és a körzetben lévő német légvédelmi tüzérség 8,8 cm-es, páncélosok ellen is kiváló lövegei Gyoma és Endrőd, valamint Körösladány körzetében jelentősen megnehezítették a szovjetek átkelését a Körösön. A 6. gárda-harckocsihadsereg azonban továbbra sem boldogult Nagyvárad körzetében, támadása elakadt a város felé vezető utakon.

Október 10-én reggel 6 óra 20 perckor a német 1. páncéloshadosztály – kijutva Püspökladány körzetébe – felvette a kapcsolatot a 13. páncéloshadosztállyal. Ezzel a német csapatok a szovjet 6. gárda-lovashadtest utánpótlási vonalait elvágták, és erőit a nap folyamán bekerítették. Aznap a Tiszántúlon a német Breith páncéloscsoport 59 bevethető harckocsival és 66 rohamlöveggel, öszszesen 125 harcképes páncélossal rendelkezett. Beérkezőben volt a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály harccsoportja 28 bevethető StuG. III rohamlöveggel, valamint a 109. páncélosdandár 33 bevethető Panther harckocsival és Panzer IV L/70 vadászpáncélossal. A 6. hadseregnek átadott, de még be nem érkezett 1176., 1179. és 1257. rohamlövegosztályok összesen 25 bevethető Jagdpanzer 38(t) vadászpáncélost számláltak. Ezek alapján a német 6. hadsereg már harcoló 125 páncélosa mellé erősítésként további 86 bevethető harckocsit és rohamlöveget várhatott. Többször tervbe vették ugyan a magyar 2. páncéloshadosztály átadását is (12 bevethető német gyártmányú harckocsival), de ez mégsem valósult meg. A németek saját adataik szerint október 6-10. között 164 szovjet páncélost semmisítettek meg, illetve zsákmányoltak.

A kialakult helyzetben mindkét fél újabb erők térségbe vezénylésére kényszerült. A németek hamarosan Magyarországra indították a 24. páncéloshadosztályt és a Tiger B nehézharckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztályt. A Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztályt Tiszafüredről Balmazújváros felé, az annak feltöltésére kijelölt, de egyelőre önállóan harcoló 109. páncélosdandárt pedig Hajdúhadház felé irányították. A szovjetek visszarendelték a Tiszától a 18. harckocsihadtestet, amely az 1. légideszant-hadosztállyal azt a feladatot kapta, hogy Karcag és Püspökladány birtokbavételével szakítsa fel a gyűrűt a 6. gárda-lovashadtest körül.

Október 11-én és 12-én a „Plijev” csoport zöme északnyugat felöl sorozatos támadásokat intézett a Nagyvárad északi és északnyugati körzetében védő német 23. páncéloshadosztály és 76. gyaloghadosztály vonalai ellen. A szovjet front tartalékában álló „Gorskov” csoport részeinek a Nagyváradot védő magyar 12. tartalékhadosztály állásait délről támadó szovjet 33. lövészhadtestet kellett segítenie. Ennek eredményeképpen október 12-én a szovjetek birtokba vették Nagyváradot. A 6. gárda-harckocsihadsereg zöme október 9-11 között többszöri kísérletezés után sem tudta elfoglalni Komádit, s jelentős veszteségeket szenvedett.

Nagyvárad elveszítése után a Dél Hadseregcsoport célja az volt, hogy a 6. hadsereggel halogató harcokban feltartóztassa a szovjet előrenyomulást, minimum addig, amíg a német 8. és magyar 2. hadsereg erői visszavonulnak a Tisza mögé. Mivel a csapatok átkelését Nyíregyháza körül tervezték, a Debrecen – Nyíregyháza irányban fekvő helységek zömében védőállásokat és páncéltörő reteszállásokat létesítettek azzal a szándékkal, hogy a rohamozó szovjet lovas-, gépesített-, és harckocsizó erőket hosszú ideig tartó helységharcokra kényszerítve átmenetileg feltartóztassák.

Malinovszkij marsall október 12-én este utasította a „Plijev” csoportot, hogy észak felé fordulva támadjon Debrecen – Nyíregyháza – Csap irányába, a „Gorskov” csoportnak pedig a német 8. hadsereg visszavonulási útját kellett elvágni. Másnap a szovjet gyors csapatok megindították újabb támadásukat.

Október 13-án és 14-én heves harcok folytak a Berettyó – Sebes-Körös közén. A szovjetek támadása igen lassan haladt Debrecen irányában. Október 16-án a 18. harckocsihadtest végre összeköttetést teremtett a bekerítésben lévő 6. gárda-lovashadtesttel, amely napokig csak légi úton kapott elégtelen utánpótlást. Derecske körzetében a 23. páncéloshadosztály vívott heves harcokat a „Plijev” csoport részeivel. Október 18-án Malinovszkij – látva csapatai szétforgácsolt erőkifejtését – a „Plijev” csoportot, az időközben felzárkózott 6. gárda-harckocsihadsereget és a „Gorskov” csoport erőit Debrecen mielőbbi elfoglalására utasította.

Az október 15-16-i budapesti politikai események után felszabadult 24. páncéloshadosztály és 503. nehézpáncélos-osztály, kiegészülve a 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály erőivel, a IV. páncéloshadtest vezetése alatt Szolnok körzetéből október 19-én keleti-délkeleti irányban támadást indított azzal a céllal, hogy a Debrecennél harcoló III. páncéloshadtesttel kapcsolatot létesítsen. A német csapatok átgázoltak a velük szemben álló román csapatokon és elfoglalták Mezőtúrt. Másnap Túrkeve és Kisújszállás körül harcoltak, de október 20-án reggelre az összpontosított szovjet támadás már elfoglalta Debrecent. A várost kiürítő védők Debrecen északi körzetében megkapaszkodtak, és ellenlökésekkel lassították a Nyíregyháza felé törekvő szovjeteket. Ennek ellenére a „Plijev” csoport (alárendeltségében Gorskov csapataival) október 20-án megindult észak felé, noha aznap csupán 20-22 km-t tudtak előrenyomulni.

Október 22-én reggel azonban a szovjetek elfoglalták Nyíregyházát és előrevetett kötelékeik elérték Tokaj és Csap körzetét. Úgy tűnt, a szovjet hadvezetés elérte célját, birtokba veszi a tiszai átkelőket, és ezzel elvágja a Dél Hadseregcsoport zömének visszavonulási útvonalát.

Október 22-én azonban nem a várt dolgok történtek, mert a német 23. páncéloshadosztály Újfehértó felől támadva elfoglalta Nagykállót, a Nyíregyházáig előretört 4. gárda- és 5. gárda-lovas- és 23. harckocsihadtest fő utánpótlási vonalának csomópontját. Miután 24-én hajnalban a nyugat felé visszavonuló német 8. hadsereg 3. hegyi hadosztályának részei elérték Nagykálló keleti körzetét, Plijev altábornagy csoportosítása bekerítésbe került. A szovjet csapatok többször is megpróbálták áttörni a gyűrűt, de a dél felé védő 1. páncéloshadosztállyal szemben ez nem sikerült. Ezért Malinovszkij arra utasította Plijev tábornokot, hogy Nyíregyházán hagyjon némi erőt körvédelemben, a zömmel pedig október 26-án törjön ki Nagykálló felé.

A szovjetek csupán igen súlyos veszteségek árán, felszerelésük zömének hátrahagyásával tudtak kijutni a bekerítésből. Nyíregyházát 26-án éjjel ismét elfoglalták a németek, így a német-magyar csapatok átkelhettek a Tiszán, és új védelmi vonalat építhettek ki a folyó mögött. Az alföldi páncéloscsata október 31-én a polgári és tiszalöki német hídfők feladásával ért véget.

Következmények

A csatában a szovjetek a gyorsaság kedvéért felhagytak az úgynevezett mély hadművelet elveinek megfelelő, begyakorolt eljárásaikkal és egyfajta szovjet „villámháborút” szerettek volna megvalósítani, de erre a németekétől eltérő vezetési elveik, tisztjeik képzettségi szintje és csapataik szervezete nem tette őket alkalmassá. A szovjetek elfoglalták a Tiszántúlt, közelebb kerültek Budapesthez, a Kárpátokban is visszavonták előlük a magyar 1. hadsereget. Ám kitűzött céljukat: a Dél Hadseregcsoport zömének bekerítését és szétzúzását nem sikerült végrehajtaniuk.

1944 végére a Vörös Hadsereg szinte egész Kelet Európát „felszabadította”. Csapataik minden fronton előretörtek, és északon az orosz egységek (a háború során először) német területre léptek. Minden szövetséges és korábbi támogató elpártolt a németek mellől, azonban Magyarország kiugrási kísérletét a német csapatok megakadályozták. Karácsony másnapján a szovjet csapatok bekerítették Budapest-et.

Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága

A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága egy illegalitásban működő második világháborús szervezet volt, amely feladatának tűzte ki a nyilas uralom megdöntését és a német csapatok kiűzését Magyarország területéről.

A szervezkedés

Az MNFFB 1944. november 9-én alakult meg titokban, Bajcsy-Zsilinszky Endre elnökletével. A szervezet fő feladatának a németek kiűzését tekintette, a szovjet csapatokkal együttműködve, valamint a nyilasok uralmának megdöntését, amit november 10-én közzétett kiáltványukban is közzé tettek. A szervezkedés civil és katonai ágon működött, a felkelés katonai elkészítésére megalakult az MNFFB katonai vezérkara, amelynek parancsnoka Kiss János altábornagy, vezérkari főnöke pedig Nagy Jenő ezredes lett.

Az MNFFB elárulása

Az MNFFB nagyon rövid ideig tudott működni, mivel hamarosan árulás révén a nyilasok tudomást szereztek róla. Az áruló egy Mikulich Tibor nevű páncélos főhadnagy volt, aki hosszabb ideig eljárt a szervezet gyűléseire és senki sem gyanakodott rá, mivel jó kapcsolatban volt Nagy Jenő ezredessel. Mikulich azonban jelentette, amit megtudott a Nemzeti Számonkérő Különítmény nyomozó alosztálya parancsnokának, Radó Endre csendőr századosnak. 1944. november 22-én aztán a Tartsay Vilmos vezérkari százados házában gyűlésezőket csendőrök lepték meg és letartoztatták az ott levő személyeket. A tisztek közül egyedül Farkas Endre vezérkari őrnagy menekült meg, aki elkésett az értekezletről, így amikor tudomást szerzett a történtekről, elmenekült.

A letartóztatottakat Széchenyi Pál zászlós és Messik János hadnagy megkísérelte kiszabadítani, de nem jártak sikerrel és a csendőrökkel vívott tűzharcban mindketten életüket vesztették.

A felkelés vezetőit a Nemzeti Számonkérő Szék bírósága elé állították, amelyet Dominich Vilmos elnökölt. A bíróság december 6-án hirdetett ítéletet. Bajcsy-Zsilinszki Endrét, Kiss Jánost, Nagy Jenőt és Tartsay Vilmost halálra ítélték. Szintén halálra ítélték Almásy Pált is, de Szálasi kérésére ítéletét 15 évi fegyházra változtatták. Rajtuk kívül 10 évi börtönre ítélték Révay Kálmánt és Makay Miklóst.

A három halálra ítélt katonatisztet 1944. december 8-án a Margit körúti fegyházban felakasztották. Bajcsy-Zsilinszki Endre ítélete december 24-én a sopronkőhidai fegyházban lett végrehajtva.

Mickey Mouse hadművelet

Otto Skorzeny neve által fémjelzett Panzerfaust és Mickey Mouse hadműveletek, a Budai vár 1944 októberében történő megszállása, és a művelethez szorosan kapcsolódó titkosszolgálati akció, Horty Miklós fiának elrablása voltak.

Október 15-én, délelőtt, egy német SS-különítmény Otto Skorzeny vezetésével elrabolta ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó még élő utolsó gyermekét. A németek a következő napokban az ő sorsával is zsarolni tudták a fiáért aggódó idős kormányzót.

Ifjabb Horthy Miklós elrablása miatt néhány perc késéssel, délelőtt fél tizenegykor kezdődött a Várban a kormány ülése, amelyen ezúttal a kormányzó elnökölt. Horthy bejelentette, hogy fegyverszünetet kért az ellenségtől, a Szovjetunió kormányától. Elhallgatta, hogy a Moszkvában folyó fegyverszüneti tárgyalásokon már október 11-én megszületett a megegyezés, a magyar és a szovjet fél képviselői aláírták az előzetes fegyverszüneti megállapodást. Az elhallgatásra persze jó oka volt: a magyar kormányban számos németbarát miniszter foglalt helyet, akik minden elhangzott szót jelentettek a német követnek. A bejelentés után Horthy fel is kérte a döntését nem támogató minisztereket, hogy távozzanak a kormányból. Meglepetésre a kormány lemondott, de régi összetételében alakult újjá – a németbarát miniszterek maradtak. A kormányülés után Horthy egy másik szobában fogadta dr. Veesenmayert, a Német Birodalom követét, aki az ország német megszállása óta „teljhatalmú megbízottként” működött. A kormányzó felháborodottan kérte számon a követen fia elrablását, majd amikor Veesenmayer – rutinos diplomataként – közölte, hogy mit sem tud az ügyről, de majd tájékozódik, Horthy dühösen az asztalra dobta a délelőtti incidens helyszínén talált német töltényhüvelyeket.

Kiugrási kísérlet

A II. világháború a vége felé közeledett a szovjet Vörös Hadsereg már Magyarország területén harcolt, amikor (román mintára) Horthy Miklós megpróbált „kiugrani” a háborúból.

Horthy Miklós kormányzó a román kiugrás (augusztus 23.) keltette káoszban lemondatta Sztójay Dömét, helyére Lakatos Géza került. E lépéseknek köszönhetően átmenetileg megmenekült a Budapesten összezsúfolódott közel negyedmillió zsidó állampolgár. Immár nyilvánvalóvá vált, hogy Horthy a Szovjetunióval lesz kénytelen tárgyalni. Faragho Gábor tábornok, a csendőrség és a rendőrség felügyelője előzetes fegyverszüneti bizottsága Moszkvába ment, ahol október 8-án kapta meg a feltételeket (a szovjet csapatokkal szembeni ellenségeskedés beszüntetése, hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé). Miután ezt Horthy elfogadta, a küldöttek október 11-én aláírták az egyezményt. Ugyanezen a napon a szovjet csapatok átkeltek a Tiszán, elfoglalták Szegedet, Debrecen térségében pedig a háború második legnagyobb páncéloscsatáját vívták a német és magyar alakulatokkal.

Október 15-én megkezdődött a kiugrási kísérlet, ami a nyilas és a németbarát tisztek ellenállásán megbukott. Bakay Szilárdot, a budapesti I. hadtest parancsnokát tőrbe csalták.

A koronatanács ülése

Ifjabb Horthy Miklós elrablása miatt néhány perc késéssel, délelőtt fél tizenegykor kezdődött a Várban a kormány ülése, amelyen ezúttal a kormányzó elnökölt. Horthy bejelentette, hogy fegyverszünetet kért az ellenségtől, a Szovjetunió kormányától. Elhallgatta, hogy a Moszkvában folyó fegyverszüneti tárgyalásokon már október 11-én megszületett a megegyezés, a magyar és a szovjet fél képviselői aláírták az előzetes fegyverszüneti megállapodást. Az elhallgatásra persze jó oka volt: a magyar kormányban számos németbarát miniszter foglalt helyet, akik minden elhangzott szót jelentettek a német követnek. A bejelentés után Horthy fel is kérte a döntését nem támogató minisztereket, hogy távozzanak a kormányból. Meglepetésre a kormány lemondott, de régi összetételében alakult újjá – a németbarát miniszterek maradtak. A kormányülés után Horthy egy másik szobában fogadta dr. Veesenmayert, a Német Birodalom követét, aki az ország német megszállása óta „teljhatalmú megbízottként” működött. A kormányzó felháborodottan kérte számon a követen fia elrablását, majd amikor Veesenmayer – rutinos diplomataként – közölte, hogy mit sem tud az ügyről, de majd tájékozódik, Horthy dühösen az asztalra dobta a délelőtti incidens helyszínén talált német töltényhüvelyeket.

HORTHY MIKLÓS 1944. OKTÓBER 15-I HADPARANCSA

Honvédek!

Hőn szeretett hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számbavéve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek. Mint a fegyveres hatalom legfőbb hadura, felszólítalak benneteket, hogy honvédeskütökhöz híven, hűséggel és feltétlen engedelmességgel teljesítsétek elöljáró parancsnokaitok útján kiadott parancsaimat. További létünk attól függ, hogy a honvédség minden tagja a súlyos helyzetben kötelességtudó és végsőkig menő fegyelmezett magatartást tanúsítson.

Horthy Miklós

A tárgyalás színhelyéül szolgáló szoba ajtaját kissé nyitva hagyták: az ajtó mögött Horthy Istvánné, a kormányzó 1942-ben repülőbaleset áldozatául esett, idősebbik fiának özvegye hallgatózott. Amikor a megbeszélés folyamán Horthy kiejtette száján a fegyverszünet szót, menye jelzett kezével, s a Várból azonnal utasították a Magyar Rádiót, hogy az adást megszakítva olvassák be a kormányzónak a nemzethez intézett kiáltványát.

Az ideiglenes fegyverszünet aláírásáról és az október 15-ére tervezett átállás előkészületeiről – bár a Magyar Front vezetőit Horthy tájékoztatta – az ország lakossága és a Honvédség szinte semmit sem tudott. A németek viszont erről is pontos információkkal rendelkeztek, s minden szükséges ellenlépést időben megtettek. Veesenmayer már október elején közölte Szálasival, hogy készüljön, mert Hitler őt szemelte ki a politikai vezetésre.

Ilyen előzmények után és helyzetben hangzott el a proklamáció a rádióban. A moszkvai tárgyalásokra való minden utalás nélkül a kormányzó ebben csak annyit jelentett be, hogy

„fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktől és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szemben.”

Déli egy órakor (miután a bemondó előre közölte, hogy fontos közlés következik) egymás után háromszor hangzott el a kiáltvány szövege. Ebből mindenki megtudhatta, hogy a kormányzó szerint a németek a háborút már elveszítették, ezért – a további vérontás elkerülése érdekében – előzetes fegyverszünetet köt addigi ellenségeivel. A kiáltvány utalt a németek által az ország megszállása előtt és után elkövetett törvénytelenségekre, rablásokra és rombolásokra.

„Minden becsületesen gondolkodó magyar embert felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján”
– zárult a kormányzói proklamáció.

Ennél is súlyosabb zavart okozott azonban az, hogy a vezérkar nem küldte ki a csapatokhoz Horthy hadparancsát az átállásról. A három hadsereg parancsnoksága ehelyett olyan értelmű utasítást kapott, hogy a kormányzói proklamációt nem szabad fegyverszünetként értelmezni, vagyis a harcot folytatni kell. Ennek lett következménye, hogy a kiugrás csúfos kudarcot vallott.

Az 1. hadsereg parancsnoka, Dálnoki Miklós Béla, vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal együtt, de csapatai nélkül ment át az oroszokhoz; a 2. hadsereg parancsnokát, Dálnoki Veress Lajost pedig, aki Horthy segítségére akart sietni, a németek letartóztatták.

Remény és bizonytalanság

„Horthy egész hosszú életében nem volt olyan népszerű, mint abban a nyúlfarknyi időben, amennyi a proklamáció elhangzása és a nyilas bemondó színre lépése között eltelt. Hát mégis katona a kormányzó? Mégsem nyugodott bele abba, hogy a németek lakájaként végezze napjait? Hát mégis volna politikai érzéke, esze?”
– emlékezett Kolozsvári Grandpierre Emil író.

Budapest főbb útjai gyorsan megteltek reménykedő emberekkel; a hatágú sárga csillaggal megbélyegezett zsidók leszedték a csillagot ruháikról és az úgynevezett csillagos házak kapuiról. A szemtanúk mégis az általános elbizonytalanodást tartották az októberi vasárnap jellemző érzésének.

Nyilas hatalomátvétel

Eleinte tanácstalanság, sőt kétségbeesés uralkodott a hatalomátvételre áhítozó nyilas vezetők körében is, ám a németek ekkora elszánták magukat, hogy Horthyt félreállítják, és kormányra segítik Szálasit. Délután a rádió már katonaindulókat, majd további kitartásra buzdító parancsokat sugárzott. Több Horthyhoz hű parancsnokot lefogtak. Budapest útvonalain német tankok jelentek meg, megszállták a főváros stratégiai pontjait, a hidakat, a Rádiót, a postát. A Várat körülzárták a németek – mindössze 300 testőr maradt a helyén. Teherautókon száguldozó, röpcédulákat osztogató, felfegyverkezett nyilasok vették át az irányítást az utcákon. Október 15-én estére az előkészítetlen kiugrási kísérlet összeomlott, a nyilas hatalomátvétel befejeződött.

Másnap, október 16-án Horthy a német zsarolásra aláírta lemondó nyilatkozatát, visszavonta proklamációját, fölmenti Lakatos Géza miniszterelnököt és kormányát, valamint kinevezte miniszterelnökké Szálasi Ferencet. Az államcsíny legalizálására Veesenmayer azzal tudta rávenni a kormányzót, hogy „becsületszavát” adta az elrabolt ifjabb Horthy Miklós szabadon bocsátására.

A Horthy lemondásával megürült államfői posztot az ország legfőbb közjogi méltóságaiból álló Országtanács 1944. október 27-én ideiglenes jelleggel Szálasira, mint „nemzetvezetőre” ruházta. Ezt a döntést november 3-án a képviselők kevesebb, mint ötöde – 55 fő – és az ugyancsak felettébb foghíjas felsőház is jóváhagyta.

HORTHY MIKLÓS 1944. OKTÓBER 15-I KIÁLTVÁNYA A MAGYAR NEMZETHEZ

„Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célkitűzése volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak legalább részbeni megszüntetése a békés úton elérni kívánt revízió által. A Népszövetség működéséhez fűzött remények ezen a téren nem valósultak meg.
Az újabb világkrízis beálltakor sem idegen területek megszerzésének vágya vezette Magyarországot. A Csehszlovák Köztársasággal szemben sem voltak támadó szándékai, és nem háború útján kívánta a tőle előzőleg elvett területek egy részét visszaszerezni. A bácskai területre is csak az akkori jugoszláv kormányzat bekövetkezett összeomlása után vonultunk be saját véreink védelmére. A Románia részéről tőlünk 1918-ban elvett területekre nézve is az általa a tengelyhatalmaktól kért békés döntést fogadtuk el.
Magyarország a szövetséges államok elleni háborúban a geográfiai helyzetünk következtében reánk nehezedő német nyomás folytán sodródott bele, de ennek kertében sem voltak hatalmi céljaink, és senkitől sem akartunk elvenni egy négyzetméternyi területet sem.
Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell, hogy vonják ennek következményeit, mert amint azt a nagy német államférfi, Bismarck mondotta: egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség oltárán. Történelmi felelősségem tudatában meg kell, hogy tegyek minden lépést abban az irányban, hogy a további felesleges vérontást elkerüljük. Olyan nép, amely egy már elveszett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól örökölt földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.
Szomorúan kell megállapítanom, hogy a Német Birodalom a szövetségi hűséget a maga részéről velünk szemben már régen megszegte. Már hosszabb idő óta a magyar haderőnek egyre újabb és újabb részeit kívánságom és akaratom ellenére az ország határain túl vetette harcba. Ez év március havában pedig a Német Birodalom vezére, éppen a magyar haderő visszahozatalára irányuló sürgetéseim folytán, tárgyalásra hívott meg Klessheimbe, és ott közölte velem, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg, és tiltakozásom dacára ezt foganatosította azalatt, míg engem odakint visszatartottak. Egyidejűleg az országba benyomult a német politikai rendőrség is, és letartóztatott számos magyar állampolgárt, közöttük a törvényhozó testület több tagját, valamint akkori kormányom belügyminiszterét, és a miniszterelnök is csupán úgy tudta a letartóztatást elkerülni, hogy egy semleges követségre menekült.
A Német Birodalom vezérétől kapott arra a határozott ígéretre, hogy ha olyan kormányt nevezek ki, amely a németek bizalmát bírja, megszünteti a magyar szuverenitást ért sérelmeket és korlátozásokat, kineveztem a Sztójay-kormányt. A németek azonban nem tartották meg ígéretüket. A német megszállás védelme alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését. Amidőn a háború az ország határához közeledett, sőt azt át is lépte, ismételten megfelelő segítséget ígértek a németek, de ezt az ígéretüket sem tartották meg az ígért módon és mértékben. Az ország területét visszavonulásaik alkalmával fosztogatások és rombolások színterévé tették.
A szövetségi hűséggel ellenkező mindezen cselekményeiket azzal a nyílt kihívással tetézték, hogy a budapesti hadtestparancsnokot, Bakay Szilárd altábornagyot a belső rend fenntartása érdekében tett intézkedései közben a német Gestapo ügynökei egy ködös októberi reggelen, a rossz látási viszonyok felhasználásával, lakása előtt autójából kiszállásakor orvul megtámadva, elhurcolták. Ezt követően német repülőgépekről a mai kormányzat ellen lázító röpcédulákat dobáltak. Megbízható értesüléseket kaptam arra nézve, hogy német politikai színezetű csapatok erőszakos felfordulás útján az általam időközben kinevezett törvényes magyar kormány megbuktatásával saját emberüket szándékoztak uralomra segíteni, miközben az ország területét a Német Birodalom utóvédharcainak színterévé kívánták tenni.
Elhatároztam, hogy a magyar nemzet becsületét megőrzöm a volt szövetségessel szemben is, midőn az a kilátásba helyezett megfelelő katonai segítség helyett a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől, szabadságától, függetlenségétől akarja végleg megfosztani. Ezért közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden elleségeskedést beszüntetek. Bízva igazságérzetükben, velük egyetértésben kívánom a nemzet jövő életének folytonosságát és békés céljainak megvalósítását biztosítani.
A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven, egyidejűleg kibocsátott hadparancsom értelmében az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.
Minden becsületesen gondolkodó magyar embert pedig felhívok, hogy kövessen a magyarság megmentésének áldozatos útján.

Horthy hadparancsa

1944. október 15-én, déli 13:10 perckor Horthy Miklós, Magyarország kormányzója az alábbi hadparancsot intézte a Magyar Királyi Honvédséghez:

Honvédek!

„Hőn szeretett hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számbavéve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek. Mint a fegyveres hatalom legfőbb hadura, felszólítalak benneteket, hogy honvédeskütökhöz híven, hűséggel és feltétlen engedelmességgel teljesítsétek elöljáró parancsnokaitok útján kiadott parancsaimat. További létünk attól függ, hogy a honvédség minden tagja a súlyos helyzetben kötelességtudó és végsőkig menő fegyelmezett magatartást tanúsítson.
”

– Horthy Miklós

A hadparancs végrehajtása

A hadparancsot a rádióban beolvasták, azonban a szerveződő nyilas puccs révén a harcoló alakulatokhoz már nem jutott el. A vezérkarnál is voltak, akik hátráltatták a csapatoknak való leadást, 14:30-kor a vezérkar meg is tiltotta további sugárzását. Így az egész kiugrási kísérlet halálra volt ítélve. Ugyancsak hiba volt, hogy a hadparancs a katonákat nem szólította fel egyértelműen a németekkel való szembefordulásra.

Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF)

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) egy 1944. december 2-án, Szegeden alakult pártszövetség volt.

Története

A pártszövetséget azért hozták létre, hogy a második világháborút követően leváltsák az országot addig uraló politikai erőket. A szövetség tagjai a háború után egy évig uralták a magyar belpolitikát, ekkor azonban felgyorsult a Front bomlása, amit a szovjet megszállók, illetve az általuk pártfogolt kommunisták egyeduralmi törekvései siettettek.

Öt tagja volt:

a Független Kisgazdapárt, a Magyar Kommunista Párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt.

A pártok egyszerre képviselték a múlttal való szakítás és a folytonosság elemeit. A kommunisták által alkalmazott szalámitaktika sikeresen zilálta szét a szövetséget (melynek maguk is tagjai voltak) illetve annak tagjait, egyenként. Felbomlása után, 1949. február 2-án Magyar Függetlenségi Népfront néven újjászerveződött, melybe az akkor még működő összes demokratikus pártot belekényszerítették és ott csakhamar felmorzsolták.

Ideiglenes Nemzetgyűlés

Az ideiglenes Nemzetgyűlés a Magyarország szovjet hadsereg által megszállt területéről összegyűlt országos törvényhozó testület, amely 1944. december 21-én Debrecenben ült össze.

Előzmények

Sztálin kívánságára hozták létre, a hadszíntérré vált ország viszonyai közepette szükségképp hevenyészett módon. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottságának megalakítását a december 12-én Moszkvából Debrecenbe érkező politikusok kezdeményezték. A Bizottság két nappal később meg is alakult, elkészítette a választási tervet és „A Magyar Néphez” címmel kiáltványt fogadott el.

A kiáltvány felhívta a nemzeti bizottságokat, önkormányzati szerveket, a különböző érdekvédelmi szervezeteket és egyesületeket, hogy vegyenek részt a választásokon, megfelelő jogszabályok híján azonban csak a szovjetek bevonulása után felálló, a kommunisták befolyása alatt álló nemzeti bizottságok vettek részt az előkészítésben. A képviselők kijelölésében így mintegy másfél millió ember vett részt valamilyen módon a választásokon, pedig az ország lakosságának több mint a fele, közel ötmillió ember élt a szovjetek által már megszállt területeken.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 231 tagját különböző pártok képviselőiből és pártonkívüliekből népgyűlések delegálták a valódi népképviselet alkotmányos megvalósítására alkalmatlan módszerekkel.

Ülése és következményei

Elnöke Zsedényi Béla pártonkívüli miskolci jogakadémiai tanár lett, alelnökei Juhász Nagy Sándor pártonkívüli debreceni jogakadémiai tanár és Sántha Kálmán ugyancsak pártonkívüli, debreceni egyetemi tanár, idegorvos.

December 22-én „az Ideiglenes Kormány megalkotása céljából” az Ideiglenes Nemzetgyűlés 23 tagú Politikai Bizottságot választott. (Ennek összetétele: 5 kisgazdapárti, 4-4 kommunista és szociáldemokrata, 3 nemzeti parasztpárti, 2 polgári demokrata párti és 5 pártonkívüli képviselő volt.) Még aznap megalakult a Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány.

A Nemzetgyűlés legfontosabb alkotása az új választójogi törvény (1945. VIII. törvény) volt. A testület az 1945-ben megtartott nemzetgyűlési választások után feloszlott.

Összetétele

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagjait túlnyomórészt a korábban a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt párt delegálta: A kezdetben 231 tagú testület összetétele a következő volt:

Magyar Kommunista Párt (90 tag)
Független Kisgazdapárt (56 tag)
Szociáldemokrata Párt (43 tag)
Nemzeti Parasztpárt (16 tag)
Polgári Demokrata Párt (13 tag)
Pártonkívüli (12 tag)

A nemzetgyűlés valójában nem működött: 1944. december 21-i összehívását követően 1945 szeptemberéig (szinte az 1945-ös választások előestéjéig) nem is ült össze. Így nem sok gyakorlati jelentősége volt annak, hogy a szovjet hadsereg előre nyomulásával 1945. április 2-án, illetve július 24-én 488 főre egészítették ki, miközben a pártarányok alapvetően változatlanok maradtak. (Először 108 budapesti, majd 160 dunántúli, salgótarjáni és Zemplén megyei képviselőt adtak hozzá).

Hatásköri zűrzavar

A kormány felügyeletét, mivel az ideiglenes Nemzetgyűlés tulajdonképpen nem ülésezett, a Politikai Bizottság látta el, felhatalmazás nélkül kezébe véve azoknak a jogköröknek jórészét, amelyek a nemzetgyűlést kellett volna, hogy megillessék. Ez nevezte ki a nemzetgyűlés bizottságait is (az Alkotmányjogi, Földbirtok-politikai, Gazdasági, Mentelmi és Véderő Bizottságokat). A Politikai Bizottság elnöke az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke volt. A Bizottság összetétele azonban a politikai erőviszonyoknak megfelelően változott. Önmagát „kis nemzetgyűlésnek”, „szuverén nemzetgyűlést helyettesítő szervnek” tartotta.

December 22-én a Nemzetgyűlés a Politikai Bizottság javaslatára a korábbi államfői kinevezési jogokat az Ideiglenes Nemzetgyűlés három tagú Elnökségére, a miniszterelnökre és a szakminiszterekre ruházta. (A jogkörök kiterjedtek a politikai államtitkárokre, a Magyar Királyi Kúria, a Közigazgatási Bíróság, a Legfőbb Állami Számvevőszék elnökeire, a tábornokokra, illetve a Politikai Bizottság javaslata esetlegesen új miniszterelnök kinevezésére.)

A Politikai Bizottság és az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 26-án Nemzeti Főtanács létrehozásáról rendelkezett és ezzel az alkotmányos viszonyok még áttekinthetetlenebbé váltak. Ennek tagja lett a nemzetgyűlés és a kormány elnöke – Zsedényi Béla, illetve Dálnoki Miklós Béla. A Politikai Bizottság később, 1945. március 12-én a Nemzeti Főtanács tagjává választotta Gerő Ernőt is (1945. május 15-én Révai József váltotta). A Főtanács a kormány és a miniszterelnök kinevezési jogkörét meghaladó jogkörrel rendelkezett, kinevezhette és felmenthette a kormány tagjait és amnesztia kivételével kegyelmet gyakorolhatott.

A későbbiekben tagjai kicserélődtek:

Nagy Ferenc házelnök, Tildy Zoltán miniszterelnök és a kommunista Rákosi Mátyás lettek a tagok.

1945. július 21-én a Főtanács át is alakította a kormányt:

Faraghó Gábor közellátási miniszter helyébe a szociáldemokrata Ries István, a Független Kisgazdapárt jobboldali szárnyához tartozó Vásáry István pénzügyminiszter helyébe pedig a szintén kisgazdapárti Oltványi Imre került.

A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány

A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány a második világháború végén, 1944. december 22-én alakult meg Debrecenben, amikor a várost az ország keleti felével együtt már megszállta a Vörös Hadsereg de az ország nyugati részében még folytak a harcok a szovjetek és a megszálló német hadsereg, illetve a Szálasi-kormány magyar hadserege között.

Megalakulása az Ideiglenes Nemzetgyűlés felállítását követte. Az ideiglenes törvényhozó testület a háborús állapotok és a közigazgatás teljes összeomlása miatt nem szokásos választás útján jött létre, hanem az ország felszabadult területein részben spontán módon, részben a Vörös Hadsereg támogatásával vagy nyomására megalakuló, a helyi közigazgatást szinte mindenütt kezükbe vevő nemzeti bizottságok delegáltjaiból állt. Az ideiglenes kormányt azonban nem is ez a testület, hanem az általa megválasztott Politikai Bizottság választotta meg és alakította át később. A kormány összetételét valójában Moszkvában jóváhagyott pártközi megállapodással határozták meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban résztvevő pártok.

Összeállításánál döntő szempont volt, hogy megossza a Szálasi-kormány vezetése alatt a németek oldalán még harcoló magyar erőket, illetve elfogadható legyen a még német megszállás alatt álló magyar területek lakossága számára. Ennek érdekében a kormány vezetője és két minisztere lett három, a magyar hadsereg legmagasabb, vezérezredesi rendfokozatát viselő tábornoka, akik októberben engedelmeskedtek Horthy Miklós kormányzó fegyverszüneti felhívásának. Dálnoki Miklós Béla az 1. hadsereg parancsnoka, Vörös János a honvéd vezérkar főnöke, Faragho Gábor pedig a csendőség és a rendőrség felügyelője volt és ő vezette az előzetes fegyverszüneti delegációt. Mindhárman nagy tekintéllyel rendelkeztek a magyar hadseregben, korábban többször kitüntették őket (Adolf Hitler is). A kormányban helyett kapott Teleki Pál volt miniszterelnök fia, Teleki Géza gróf is.

A miniszterelnök dálnoki Miklós Béla vezérezredes lett, a később kulcsfontosságúnak bizonyuló belügyi tárcát a Nemzeti Parasztpárt kommunistákhoz is közel álló politikusa, Erdei Ferenc kapta, a földre áhítozó parasztok számára legfontosabb tárcát, a földművelésügyit pedig a kommunista Nagy Imre.

A Konrád-hadművelet

A Konrád-hadművelet első támadása január 1-jén indult, ami kudarcba fulladt. Második alkalom január 7-én történt. Malinovszkij marsall azonban felkészült a támadásra: mélységben tagoltan erősítette meg az állásait. Így a németek újabb kísérlete január 9-ére összeomlott. A harmadik ellentámadás január 18-án kezdődött. Ez volt a legerősebb ellenlökés, amely során korlátozott eredményeket értek el a németek. De ez a három hadművelet összetettebb volt, mint amilyen első hallásra, ráadásul a szovjet ellentámadásnak köszönhetően a németek teljesen visszaszorultak. Lássuk hát, hogy történt mindez.

Rodion Jakovlevics Malinovszkij marsall

Ácson (Gille harcálláspontján) a Konrád I. támadási tervet egyeztető megbeszélés tartottak, amit Wöhler tábornok a Dél hadseregcsoport parancsnoka vezetett (1945. január 1.). Rövid tüzérségi előkészítés után megindult a 3. és az 5. SS páncéloshadosztály részvételével a német ellentámadás. A döntő események a szovjet 31. gárda lövészhadtest sávjában zajlottak le. A hadtest szélessége körülbelül 53 kilométer volt (a védelem kiépítésére másfél napjuk volt, ami a fagyott talajon nem könnyű feladat). Ezen az arcvonalon a védelem nagyon gyenge volt a német támadó erővel szemben. 80. gárda lövészhadosztálynak a védelem egy kilométerére (ez a Dunaalmás és Vértesszölős közötti szakasz) mindössze 10 golyószóró, 5 géppuska, 7 páncéltörő fegyver, valamint 13 löveg és aknavető jutott. A németek ezzel szemben kilométerenként 145 löveget és aknavetőt, valamint 50 harckocsit és rohamlöveget összpontosíthattak. Az ellentámadás sikere érdekében a Wehrmacht a Luftwaffe segítségét kérte, amit meg is kapott 775 repülőgép személyében. A 3. SS páncéloshadosztály áttörte a védelmet és elfoglalta Neszmélyt majd Süttő irányába támadott tovább. Bajt, Agostyánt és Szomódot az 5. SS páncéloshadosztály foglalta el. Alsógallától északra az ellentámadás a szovjet ellenállásban elakadt.

Január 2-án a német főerők megindultak a 80. hadosztály teljes arcvonalán. A sötétség és a sűrű hóesés kedvezett a németeknek, amely a 4. gárdahadsereg egész arcvonalán folytatott aktív harccal rejtette a főcsapás irányát. A szovjeteket az is hátráltatta, hogy a vezetékes összeköttetés gyakran megszakadt. Gille erőltette a támadást, hogy a védők ne tudják megtenni a szükséges ellenintézkedéseket. Persze az is fontos volt számára, hogy gyors győzelmet arasson. Ezzel egy időben a németek egy gyaloghadosztálya átkelést hajtott végre a Dunán Süttő körzetében. Ezek a partraszálló egységek elfoglalták Süttőt, Piszkét és Nyergesújfalut. Neszmély közelében a német páncélos csapatok áttörték a 80. gárda védelmét és egyesültek a partra szállt egységekkel. Bajót környékén a német támadás megakadt.

Budapesten ragadt német csapatok megpróbálnak kitörni az orosz gyűrűből, de ez a kísérlet kudarcba fulladt.

Az Agostyán és Tarján közötti úton egy orosz lövészhadosztály védelmi körzetében az egyik legvéresebb harc dúlt;

„Mazurkevics gárdista utolsó gránátját dobta rá egy Tigrisre, amely egészen az állásokig tört előre. A dobás célt tévesztett, a páncélos tovább nyomult. Mazurkevics gárdista ekkor felugrott a fasiszta harckocsira, s testével fogta le annak géppuskáját. A gárdista életét áldozta, de a pillanatra megtorpanó Tigrist a szovjet egység egy páncéltörő ágyúja ki tudta lőni.”

„Kurtov gárdafőhadnagy századát 7 fasiszta páncélos támadta meg, nyomukba egy zászlóalj gyalogsággal. A század jól irányzott tüzeléssel a páncélosokat megsemmisítette, illetve szétszórta, a gyalogságot a földre fektette, majd ellenlökést hajtva végre, közelharcban visszavonulásra kényszeríttette.”

A németek elfoglalták Alsógalla egy részét, valamint a Tatabányától nyugatra lévő magaslatokat. De a támadásuk itt is elakadt. A szovjetparancsnokság a kezdeti nehézségek után összeszedte magát, és felmérte a helyzetét. Megállapították, hogy a német főcsapás iránya Bicske felé halad. Ha Bicske a németek kezére kerül, és az SS-páncélosok kijutnak a Vértesből, akkor akár 24 óra alatt is elérhetik Budapestet. Ezért aztán Zaharov hadseregtábornok, a térségben lévő 4. gárda hadsereg parancsnoka, a támadás megállítására bevetette valamennyi tartalékát (az 5. gárda lovas hadtestet, a 7. gépesített hadtestet, a 2. gárda gépesített hadtestet, végül a 18. harckocsi hadtestet is). A fokozatosan megszilárduló szovjet védelem ellenére a Wiking Germánia és Westland ezredének sikerült Bicskéig előretörniük. A Totenkopf ez alatt a balszárnyon Zsámbékig jutott. A német 711. gyaloghadosztály január 6-án pedig felszabadította Esztergomot. Itt azonban a bevetett szovjet erők hatására a front január 7-én megmerevedett, a német támadás ereje a súlyos veszteségek következtében – 2938 embert veszítettek – kifulladt. Ekkor indult meg a 2. Ukrán Front elit hadseregének, a többszörösen kitüntetett 6. gárda harckocsihadseregnek (Kravcsenko vezérezredes) támadása, támogatva a 7. gárda hadsereggel, északon Komárom irányába. Ha ott sikerül az áttörés, akkor a Budapest felé előnyomuló német csoportosítás hátát veszélyeztették volna. A szovjet elitcsapatok támadása azonban a német LVII. páncéloshadtest szívós védekezése és a Lévától átdobott 20. páncéloshadosztály január 10-ei ellenlökése következtében megrekedt.

Január 7-én a német Breith páncélos tábornok harccsoportja (I. lovashadtest, 23. páncéloshadosztály és a 3. páncéloshadosztály páncéloscsoportja) Székesfehérvár északnyugati körzetéből Csákvár irányába indított támadást, hogy az elakadt IV. SS-páncéloshadtest Budapest felé való előnyomulását elősegítse. Ennek keretében Székesfehérvár térségében páncélos ütközetre került sor. Ezzel a kisegítő csapással lekötötték a szovjetek harckocsi erejét, és sor kerülhetett az újabb Budapest felmentését célzó támadásra, a Konrád II-re.

Herbert Otto Gille SS-Oberstgruppenfuhrer

A németek a főerőit Esztergom körzetébe csoportosítják át (január 8.). Január 9-re virradó éjszaka a IV. páncéloshadtest áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. A Wiking Westland páncélgránátos ezredét Esztergomtól délre gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel. Westland, a magyar I. SS-rohamvadászezreddel megerősítve betört Pilisszentkeresztre és másnap el is foglalta. Számos foglyot és gazdag hadizsákmányt ejtettek, Budapest már csak 21 kilométerre volt, a támadók látták a főváros harci fényeit. Budapest védőinek is ez volt az utolsó reménye. Este nyolckor azonban a támadásra készülő IV. hadtest parancsot kapott a visszavonulásra. A német katonák nem értették a parancsot, még utoljára felmentek a Dobogókőre, és sírva néztek Budapest felé, amelynek templomtornyai a ködből is kiemelkedve szinte kézzel foghatónak látszottak. Gille kétségbeesetten és dühösen tiltakozott, de sem ő, sem katonái nem tudták, hogy Budapesttől 15 kilométerre már gyülekeztek a szovjet erők, amelyek bekeríthették volna őket. Wöhler tábornok ezért intézkedett a visszavonásról, de nem mondott le Budapest felszabadításáról. Erőit átcsoportosította, és más irányból újra megindította. Ez volt a Konrád III. Azonban a Konrád III egy halasztással indult; a parancs értelmében a német IV. SS páncéloshadtestet Székesfehérvár déli körzetébe rendelte, hogy onnan vegyen részt ebben a támadásban. (ezt a parancsot a 6. német hadsereg és a IV SS páncéloshadtest parancsnoka is ellenezte). A Konrád III célja: elérni a Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva áttörni Budapest felé, hogy a budapesti védőkkel a kapcsolatot újra megteremthessék. 1945. január 18-án a IV. SS-páncéloshadtest hadosztályai elfoglalták készenléti állásaikat és felkészültek a támadásra. Fél óra múlva a német tüzérség lövegei és sorozatvetői tüzet nyitottak és harminc percen át lőtték a szovjetek állásait. A német páncéloscsapatok Balaton és Csór között támadást indítottak. A 6. páncélosezred és a 3. páncélgránátos-ezred részei alkotta páncéloscsoport folytatta támadását keleti irányban, majd gyenge szovjet ellenállás közepette Sárszentmiklóstól nyugatra hídfőt foglalt a Sárvíz-csatorna keleti partján. Balck-seregcsoport táviratban közölte a hadseregcsoporttal az elkövetkező napra tervezett tevékenységével kapcsolatos szándékait.

Ezek szerint:

1) Még az éjjel folytatná előretörését a Velencei-tó és Ercsi közötti terepszakaszig, hogy a Váli-vízen hídfőket hozzon létre.
2) Páncélos-felderítőosztályokkal elfoglalná és tartaná a Sió-csatorna vonalát, valamint hídfőket hozna létre, amivel fedezné az SS-hadtest déli szárnyát.
3) Az I. lovashadtest erőivel Mánytól északra lekötné a szovjet erőket, nehogy azokat máshová csoportosíthassák át.
4) A budapesti nyugati hídfőben kitörést készíttetne elő, amely a budaörsi repülőtér birtokbavételét célozná, a főharcvonalat itt továbbra is tartaná és a kitörést csak a hadseregcsoport külön parancsára hajthatnák végre.

Az éjszaka a Sárvíz-csatorna menti német hídfőkben a hidak körüli serény munkával és a hídfők felszámolására irányuló szovjet ellenlökések visszaverésével telt el. Páncélozott harccsoport tüzérségi előkészítés nélkül, kitört a hídfőből. Az élen vadászpáncélosok és a páncélgránátosok lövészpáncélosai nyomultak előre nagy sebességgel. A keleti front veterán hadosztálya ilyen klasszikus páncélos rohamot utoljára 1942-ben, a Kaukázusban hajthatott végre. A páncélosok átsöpörtek Dégen, Sárbogárdon és Hercegfalván (ma Mezőfalva).

Székesfehérvár és környéke

A német támadás első két napján a 3. Ukrán Front visszavonuló oszlopain meglehetősen nagy pánik lett úrrá. Felettük időre-időre német repülőgépek jelentek meg, s lecsaptak a menekülőkre. Zamárdinál a szovjetek kisebb felderítő csoportosítása tűzharcba keveredett a magyar csapatokkal. Az erősödő szovjet nyomás miatt a magyar zászlóalj később arcvonalát Siófok felé vette vissza. Az 5. SS-páncéloshadosztály számára január 20-a nem kezdődött valami bíztatóan. Sárosdtól két kilométerre keletre páncélos éke állandó szovjet ellenlökéseket volt kénytelen visszaverni, de ennél jóval kellemetlenebb volt, amikor a 10/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj az éjszaka folyamán erős szovjetnyomás ellenében Abát nem tudta megtartani és visszavonult a Sárvíz-csatornáig, ahol új állásokat vett fel. A szovjetek megszállták Abát, s ezzel az SS-páncéloshadosztály erői Sárkeresztúr és Sárosd között védelembe kényszerültek. A IV. SS-páncéloshadtest balszárnyán a szovjetek által kitartóan védelmezett Székesfehérvár térségéből a németeket állandóan az a veszély fenyegette, hogy a Vörös Hadsereg csapatai esetleg erős ellentámadást indítanak a Velencei-tó északkeleti csücskéig előretört páncéloscsapataik hátában. Ezt a támadást csak jelentős német gyalogság bevetésével lehetett volna megállítani, de ez nem állt rendelkezésre. A város körül a szovjetek immár negyedik napja kötötték le az 1. és 23. páncéloshadosztályok jelentős részét. Az 1. páncéloshadosztály erőit ezért nem lehetett az SS-páncéloshadosztályokkal együtt összefogva, az északkeleti irányban alkalmazni. Székesfehérvár egyéb katonai jelentőséggel is bírt. Egyrészt fontos közlekedési csomópont volt, hiszen ide futottak be a környék jelentősebb vasútvonalai. A régió műút-hálózatának is itt volt a központja. Emellett a szovjetek itt alakították ki a 4. gárdahadsereg védelmi rendszerének egyik fontos páncélelhárító körletét. A német utánpótlási vonalak szempontjából is nagy jelentősége volt a városnak. A németeknek sikerült bevenniük a várost és a szovjetek, hogy elkerüljék a bekerítést, megkezdték a csapataik kivonását Székesfehérvárról. A szovjetek mozgolódás Hercegfalvánál megélénkült. A 3. páncéloshadosztály arcvonalán a szovjeteknek harckocsikkal támogatott ellenlökés során sikerült ismét benyomulni Hercegfalvára és mintegy egy kilométernyi mélységben átlépni a Nagyvenyim – Dunapentele útvonalat. Január 23-án az 5. SS-páncéloshadosztály, akárcsak a IV. SS-páncéloshadtest többi hadosztálya gyakorlatilag egyhelyben topogott, s csak alig néhány kilométerrel jutott közelebb a bekerített Budapesthez. A német páncélozott harccsoportok január 26-án estére egy 10 kilométer mély és hat kilométer széles északnyugati irányú betörésben helyezkedtek el. Ez volt az úgynevezett „pázmándi zsák”, amely körül félkörívben a 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének csapatai is felkészültek arra, hogy ellenlökéseiket másnap ellencsapássá fokozva szétzúzzák a IV. SS-páncéloshadtestet. A szovjetek tehát átmentek ellentámadásba (Tolbuhin vezetésével) és így a Konrád III is elbukott.

Fedor Tolbuhin marsall

Január 28-án váratlanul a reggeli ködből hatalmas erejű szovjet támadás zúdult a németek állásaira. Gille ekkor azonban a bekerítést elkerülendő, már elrendelte hadtestének a visszavonulást. A visszavonulás során egymás után intézett német páncélos-ellenlökések igen súlyos veszteségeket okoztak a szovjet csapatoknak, amelyek visszaszorították ugyan a németeket, azonban Székesfehérvárt nem tudták visszafoglalni. Budapest sorsa azonban ezzel megpecsételődött. Február 11-én este a védők, könnyű kézifegyverekkel, közöttük asszonyok és gyermekek – végrehajtják hősies, ám reménytelen kitörési kísérletüket az Olasz-fasoron át, Budakeszi felé. Egész éjjel tartott az egyenlőtlen küzdelem és temető lett az egykori fasor. A kitépett fák és romba dőlt, égő házak között katonák, civilek, asszonyok és gyermekek hullái hevertek. Csak 785 német katona tudta átvágni magát. A kitörési kísérlet során elesett Rumohr SS-Brigadeführer a 8. Florian Geyer SS-lovashadosztály parancsnoka, a sebesült Zehender SS-Brigadeführer, a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály parancsnoka pedig, hogy elkerülje a szovjet hadifogságot, öngyilkos lett. Pfeffer-Wildenbruch és a magyar erők parancsnoka Hindy Iván vezérezredes szovjet fogságba esett. Ezzel a tragikus kitöréssel ért véget a Budapest felszabadításáért vívott csata.

Délvidéki vérengzések

Délvidéki vérengzések néven illetjük az 1944-45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok által civil magyarok, németek és horvátok ellen brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtást. A tömeggyilkosság áldozatai között magyarok voltak a legnagyobb számban, több tízezren.

Az események

Atrocitások a jugoszláv csapatok délvidéki bevonulása során

A német és magyar hadsereg II. világháborús bűntetteinek megtorlása egész Jugoszláviában igen kegyetlen volt. Már 1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos esemény történt a német, magyar és horvát civil lakosság ellen. (A települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzás, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása.) A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. A katonai fosztogatás a templomokat és zsinagógákat sem kímélte, némelyiket teljesen lerombolták (óbecsei zsinagóga).

A délvidéki népirtás, 1944-45

A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban 1944. október 17-én. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban – korra és nemre való tekintet nélkül – tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a II. világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel követték el.

„Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”

– Forrás: Teleki Júlia: Hol vannak a sírok?

A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés – fehér karszalag – viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani.

Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Becslések szerint az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 20 000 és 45 000 között van, a témában járatos írónő, Teleki Júlia szerint, azonban ez a szám az 50 000-et is eléri.

Az áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet: a holttesteket tömegsírokba dobálták. Nem egy esetben el sem temették a holttesteket: csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat – kevés kivételtől eltekintve – nyomtalanul beépítették: tetejükre épületeket, sportpályákat emeltek.

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket sohasem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát – akik túlélték a vérengzést – mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről.

1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.

A vérengzés „indoklása”

A magyar polgári lakosság között végrehajtott népirtást a hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre a legritkább esetben került sor.

A kivégzéseket és internálást a kommunista politikai vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, 1942-ben történt. (Az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki az 1942. január 12. és 15. közötti katonai razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári személy (köztük nők, gyerekek, öregek) meggyilkolásával végződött Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), amiért a tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és halálra ítélték, majd a háború után Jugoszláviában háborús bűnösökként brutális módon kivégezték.)

További „indokként” jelölték meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok állítólag 8 500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket és gyerekeket). Ezt az állítást sosem támasztották alá adatokkal.

Az áldozatok rehabilitálásának kérdése

1993-ban állított emlékmű az áldozatok nevével a szabadkai tömegsírnál (Zentai úti temető)

Az 1945-ös délvidéki népirtásról a magyar állam sem a szocializmus idején, sem azóta hivatalosan nem nyilatkozott, és a nemzetközi nyilvánosság előtt soha nem tette szóvá a kérdést. Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása a 1990-es években kezdődött meg Magyarországon.

Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.

A 90-es években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az Interneten.

Budapest ostroma

Budapest bekerítése

<p”>Budapesttel kapcsolatban a német és magyar vezetők véleménye erősen megoszlott. Elsősorban Hitler ragaszkodott a város mindenáron való tartásához, ezzel szemben a német tábornokok inkább csak a Pest előterében húzódó védelmi állások (Attila-vonalak) tartását tartották célszerűnek.</p”>

Az oroszok részéről Sztálin erőltette a magyar főváros mielőbbi elfoglalását és bár a 2. Ukrán Front csapatai az Alföldön állomásoztak és a szükséges erősítések sem érkeztek még meg hozzájuk, Malinovszkij engedve Sztálin nyomásának megindította a támadást 1944. október 29-én. November 3-ig kívánták elérni és elfoglalni a fővárost. A kezdeti sikerek után (Kecskemét eleste) ugyan november elején elérték Pest déli peremét (Üllő, Vecsés, Gyál, Pestszentimre), de támadásuk kifulladt és a súlyos veszteségek miatt meg is állatak november 5-én.

A német-magyar csapatok ezzel párhuzamosan hozzáláttak a főváros megerődítéséhez (lásd részletesebben a Védelmi vonalak című fejezetben) és erősítéseket küldtek a frontra.

Az oroszok első támadásának kudarca után a Jugoszláviában harcoló 3. Ukrán Front parancsot kapott, hogy forduljanak északra és a Dunántúlon át nyomuljanak Budapest felé bekerítve az ott védekező csapatokat. Malinovszkij viszont nem kívánta megosztani Budapest elfoglalásának dicsőségét Tolbuhinnal (a 3. Ukrán Front parancsnokával), ezért elhatározta, hogy saját csapataival átkel a Dunán, majd bekeríti a fővárost. A Csepel-szigetre történt sikeres partraszállás után a Duna főágában Ercsinél próbáltak átkelni december 4-én. A támadás teljes kudarcba fulladt, egyes csapatok 100%-os veszteséget szenvedtek. A helyzetet végül az oldotta meg, hogy Tolbuhin marsall és 3. Ukrán Frontjának csapatai időközben december 8-án elérték Ercsi térségét és a németek e túlerő elől kénytelenek voltak visszavonulni. Ugyanakkor Malinovszkij Budapestet észak felől is megpróbálta átkarolni, ezért Hatvan térségében is támadást indított az ercsi harccal azonos időben. Ez lényegesen sikeresebb volt, mivel a németek kénytelenek voltak az itt harcoló alakulatok egy részét a Dunántúlra rendelni a 3. Ukrán Front ellen. A támadás során az oroszok Vácnál elérték a Dunát, így a főváros körüli gyűrű egyre teljesebbé vált.

A főváros bekerítésére irányuló hadműveletek utolsó szakasza december 12-én vette kezdetét, mikor a 3. Ukrán Front parancsba kapta, hogy észak felé előrenyomulva tegye teljessé a főváros körülzárását. December 22-én elérték Bicskét és két nappal később sikerült teljessé tenni a gyűrűt.

A főváros védelmével kapcsolatban a magyar vezetés (Szálasi is) ellenezte ezt, mivel előre látták annak értelmetlen pusztulását, csupán a Pest előterében húzódó Attila-vonalak védelmét tartották szükségesnek.

Ezzel szemben Hitler ragaszkodott a város utolsó házig való védelméhez, amihez tartották magukat a német tábornokok, bár ők nem látták ezt igazán reálisnak és kérték is Pest kiürítését, hogy csak a Budai oldalon kelljen védekezniük. Javaslatukat Hitler elutasította.

Budapest tartásának ugyanis volt egyrészt egy pszichológiai fontossága, másrészt, ami talán még ennél is fontosabbnak számított, hogy amíg az oroszok Budapest alatt rostokolnak, addig Dél-Németország és Bécs német kézen maradt.

Edmund Veesenmayer, német nagykövet nyilatkozta, hogy:

„nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk.”

Budapest mindenáron való tartása, ezért volt fontos. Hitler a város bekerítése után Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer-nek a várost védő alakulatok parancsnokának megígérte, hogy felmentik őket. A háború utolsó német offenzíváit hajtották végre Magyarországon Budapest felmentésére. Fedőnevük Konrád I, II. és III. volt. Egyik kísérlet sem járt sikerrel, bár sikerült többször is megközelíteniük a várost, felmenteni mégsem tudták.

Pest ostroma

Malinovszkij csapatai december 24-én már felzárkóztak az Attila I. vonalra és a következő napon indított támadásnál sikerült betörniük az Attila II. vonalba is a Soroksár és Maglód közti szakasz kivételével.

Az orosz hadvezetés azt próbálta elérni, hogy a védőket több csoportra szétszakítsák és az így elszigetelődött kisebb csapatrészeket egyenként semmisítsék meg. A korábban vívott katlancsatáknál (például Sztálingrádnál) szerzet tapasztalatokat alapul véve dolgozták ki ezt a tervet.

A támadásra a legmegfelelőbb terepnek a Fót és Csömör, illetve a Cinkota és Pestszentlőrinc között lévő sík, beépítetlen mezőgazdasági területek adódtak. Nagy erőkkel végrehajtott páncélostámadásra a terep nagyon alkalmasnak bizonyult, mivel a védőknek kevés lehetőséget kínált védekezésre a sík beépítetlen terület.

Az oroszok e két irányból szándékozták mérni a fő csapást a főváros ellen. A cél a pesti hídfő kettévágása lett volna. Az orosz (és román) csapatok kelet-nyugati irányba akartak előretörni egészen a Dunáig, majd az elszigetelt északi és déli védőket megsemmisíteni.

December 26-án indultak el a Budapesten bekerített német és magyar csapatok elleni hadműveletek. Megindult az orosz támadás Fót és Pécel közti szakaszon, ahol mélyen betörtek. A további harcok során Csömörnél a védekező 8/III. zászlóaljat december 28-án bekerítették és felmorzsolták. Még aznap este a Vannay-riadózászlóalj ellentámadást indított Csömör térségében, ám a kezdeti sikerek után súlyos veszteségek miatt kénytelenek voltak visszavonulni, a területet végleg feladva ezzel.

A németek közben még december 25-én a 8. SS lovashadosztályt kivonták Pestről, hogy a Budai oldalon tartsa az állásokat az I. és II .Egyetemi rohamzászlóaljakkal és még néhány töredékcsapattal egyetemben, így Pesten a Feldherrnhalle páncélgránátos, a 10. és 12. magyar gyalog, az 1. magyar páncélos a 13. német páncélos, a 22. SS lovashadosztályok és a Billintzer–csoport rohamtüzérei maradtak.

December 30-ra a front Rákospalota—Rákosszentmihály—Mátyásföld—Új Köztemető—Pestszentlőrinc—Pestszentimre—Soroksár keleti szegélyén húzódott. Rákosszentmihály már orosz kézen volt és az orosz csapatok elérték, sőt sok helyen át is törtek a város peremén húzódó Attila III. védelmi vonalon Rákospalota és Rákosszentmihály között. Továbbá megindul az orosz és román támadás Cinkota és Rákosliget közötti szakaszon is.

A következő napok harcaiban elesett Árpádföld és Mátyásföld jelentős része a repülőtérrel egyetemben, továbbá a németek kénytelenek voltak kiüríteni Pestszentlőrincet. A német és magyar csapatok a Mátyásföldi-repülőtér visszaszerzésére indítottak egy ellentámadást, ami bár sikeres volt, de csak egy napra tudták visszafoglalni, majd végleg az oroszok kezére került.

Január 1-én indított orosz támadás kiverte a németeket a megerősített Új Köztemetőből, továbbá elesett Mátyásföld egésze is. Egyes támadó csapatok elérték a Rákos-patak vonalát is.

A budai hídfőben mindezidáig csupán kisebb hadműveletek folytak. Az oroszok egy szorosabb gyűrűbe zárták az ott lévő csapatokat, de komolyabb támadást december 28. után nem indítottak. A magyar és német csapatok december 29-én Kelenföldön egy nagyobb ellenlökést hajtottak végre, ami időlegesen kiszorított az oroszokat, de a térnyerés csupán időleges volt, másnapra a front a régi vonalán stabilizálódott.

Jan. 5-re a Pesti front kezdett egyre válságosabb helyzetbe jutni. A Csömör és Fót között indított támadás elérte Zuglót, közben Újpest és Rákospalota, illetve Zuglótól délre a Lóversenytér, Kőbánya, Kispest, Pestszenterzsébet és Soroksár még német és magyar kézen volt. Az oroszok (és románok) további előretörése esetén egyes területeken a csapatokat a bekerítés veszélye fenyegette. Ezért január 6-ra Soroksárt a németek kiürítették. Közben Kőbánya nagy része az oroszok kezére került és már a Rákosrendező pályaudvart fenyegették.

Január 8-ra elesett Kispest és betörtek a Népligetbe. A németek számára világossá vált, hogy Malinovszkij megpróbálja kettévágni a Pesti hídfőt kelet-nyugat irányban. Ennek megakadályozására több sikertelen ellentámadást is indítottak, de nem bírták útját állni az előretörő szovjet csapatoknak. A Lóversenytér is orosz (román) kézre került, mely szükség repülőtérként üzemelt. Ennek visszaszerzésére indítottak egy ellentámadást, de az akció nem járt sikerrel.

Január 9-én a németek, megelőzve, hogy bekerítsék északon a csapataikat, kiürítették Újpestet és Rákospalotát. Január 10-re a front elérte Rákos-patakot, a Hungária körutat, a Kerepesi temető keleti szegélyét, a Könyves Kálmán körutat. Még az előző nap a németek kiürítették a Csepel-szigetet, mivel az itt védekező csapatokat is a bekerítés veszélye fenyegette.

A Rákosrendező pályaudvar teljes egésze az oroszok kezén volt már és a Népliget is végleg elesett a súlyos harcokban. (A németek itt időlegesen visszaszerezték a park egy részét egy ellentámadással, de 10-re végleg elvesztették, kiverték őket.)

A Hungária körút felől az oroszok a románokkal egyetemben behatoltak a Városligetbe, ahol heves harcok során a németek több ellenlökést is intéztek. Mindezek ellenére január 13-ra fel kellett adniuk a Városligetet és a környező területeket. A harc másik súlypontja a Kerepesi temetőnél volt, amit a németek megerősítettek és a támadó csapatok csak igen súlyos veszteségek árán tudták elfoglalni. A németek itt is ellentámadással kísérelték meg visszaszerezni a temetőt és bár annak felét sikerült is visszafoglalni, január 13-ra végleg kiszorították őket.

A továbbiakban a német és magyar alakulatok maradványai a nagykörútig szorultak vissza (január 15.), miközben a németek már megkezdték a csapatok evakuálását Budára. A magyar csapatok jelentős része már nem volt hajlandó folytatni a további értelmetlen küzdelmet és a pesti pincékben várták az oroszokat. A csapatok Budára történő átszállítása meglehetősen kaotikusan zajlott és súlyos veszteségekkel járt, mivel a hidakon átkelő csapatokat az orosz repülők zavartalanul támadhatták.

Január 18-ra befejeződött Pest ostroma, a Belváros is az oroszok kezére került. Malinovszkij a román csapatokat a pesti támadó hadműveletek utolsó szakaszában kivonta a frontról, hogy a sikerben ne osztozzon a románokkal, akik bár tiltakoztak a parancs ellen, de el kellett hagyniuk a frontot.

A németek pedig Pest ostromának záróakkordjaként a megmaradt hidakat is felrobbantották. (Január 15.: Horthy Miklós híd, január 16.: Ferenc József híd, január 18.: Erzsébet és Lánchíd)

Buda ostroma

Buda ostromát a Margit-szigeti harcok vezették be. Január 19-én az oroszok átkeltek a 70 cm vastagon befagyott Dunán és a sziget északi részén hídfőt alakítottak ki, majd január 21 és 22-én a sziget keleti oldalán is partra szálltak. Az itt védekező német és magyar alakulatok igen súlyos veszteségeket szenvedtek és január 29-re kénytelenek voltak kiüríteni a szigetet.

A front, Pest eleste után a Flórián tér—Mátyás-hegy—Városmajor—Orbán-hegy—Farkasréti temető—Sas-hegy—lágymányosi vasúti töltésen húzódott. Január 21-én a magyarok egy gyors ellentámadással visszafoglalták a Városmajor teljes egészét.

Január 25-26-án a már megindult orosz támadás súlypontja a Szent János kórház és a Kis-Sváb-hegy körül volt. Január 27-re mindkettő elesett, a Városmajorral egyetemben; még aznap megindul az oroszok támadása ezektől a területektől északra a Szemlő-hegy és a Marcibányi-tér irányába. Január 30-ra az oroszoknak sikerült elérni a Margit körút—Széll Kálmán tér vonalat. (A védekező csapatok 29-én megpróbálták visszafoglalni a Kis-Sváb-hegyet és a Városmajort, de támadásuk nem járt sikerrel.)

Az északi területek elfoglalása után a budai hídfő déli részének birtokba vétele következett. Az északi frontszakaszon a további támadásokat az oroszok be is szüntették. Ezzel párhuzamosan elindult a Sas-hegy ostroma, illetve még korábban súlyos harcok árán birtokba vették a megerősített Farkasréti temetőt. A Sas-hegy volt a budai védelem kulcspontja, ennek birtokában az oroszok teljesen be tudták lőni a budai hídfő teljes területét a Várhegyet is beleértve.

A harcok február 2-án kezdődtek. Az oroszok a Böszörményi és a Budaörsi út felől támadtak két irányból és megpróbálták bekeríteni a Sas-hegyen védekező csapatokat. Támadásuk fokozatosan nyert tért és február 6-ra teljesen bekerítették, másnapra a hegy elesett.

Időközben a németek utolsó szükségrepülőtere is használhatatlanná vált, mert az oroszok annyira megközelítették a Vérmezőt, hogy tüzérséggel már be tudták azt lőni. (Február 5-én szállt le az utolsó gép a mezőre.)

A hídfő ekkor már nagyon összeszűkült, lényegében már csak a Várhegyre és a Gellért-hegyre koncentrálódott. Február 9-én megkezdődött a Gellért-hegy ostroma. Az oroszok a lankásabb nyugati irányból támadtak és lépésről-lépésre szorították vissza a védőket a Citadella felé.

Február 11-re a Gellért-hegy is az oroszok kezére került. A védők által tartott terület ekkor már csak a Várhegy és szűk környezete volt. Pfeffer-Wildenbruch (a Budapest erődparancsnoka) Hitler utasításaihoz hűen az utolsó házig harcolt, de a végső percben mégis a kitörés mellet döntött. Az oroszok már számítottak rá, mivel korábbi csaták során sem adták meg magukat harc nélkül a németek.

A kitörés fő iránya a Szilágyi Erzsébet fasor, Hűvösvölgyi út volt. Itt sikerült is a csapatoknak áttörniük az oroszok vonalán. Ugyanakkor léteztek más kitörési irányok is, mint például északra Szentendre, majd Dobogókő felé. A német és magyar parancsnokok az Ördög-ároknak épített föld alatti csatornarendszerben próbáltak kijutni az ostromgyűrűből, de sikertelenül.

Összességében a kitörő csapatoknak csupán töredéke, néhány száz ember érte el a német vonalakat, a többiek vagy elestek a kitörésben, vagy az után fogságba kerültek.

A Budapestet védő, illetve támadó alakulatok becsült létszáma 1944. december 24. körül

A Budapesten bekerített magyar alakulatok

- - M. kir. 10. honvéd gyaloghadosztály [7 500 fő]
  - M. kir. 12. honvéd tartalékhadosztály [4 000 fő]
  - M. kir. 1. honvéd páncéloshadosztály részei [5 000 fő]
  - M. kir.1. honvéd huszárhadosztály részei [1 000 fő]
  - Billnitzer-csoport (M. kir. 1., 6., 7., 10., 13., 16., és 24. rohamtüzérosztály részei) [2 000 fő]
  - Kozma-csoport (Budapesti légvédelmi tüzércsoport: a m. kir. I., 201., 204., 206., 207. és 208. légvédelmi tüzérosztály részei, 52. önjáró páncélozott légvédelmi gépágyúszászlóalj) [2 000 fő]
  - Budapest-őrzászlóalj [800 fő]
  - 1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj [1 000 fő]
    - Műszaki csapatrészek (M. kir. VIII., IX. utászzászlóalj, IV. utászzászlóalj részei, VI/2. utászszázad, VII/2., IX/1., 110., 112., 153. kerékpáros utászszázad, VII., VIII. tábori pótutászszázad, 72/101., 72/106. nagyfeszültségű villamos akadályszázad, 134., 138., 401., 404. hadihídoszlop, I/1., I/2., III/1., III/2. honi építőszázad, 101., 102. rohamcsónakszázad, 201., 202., 203. különleges műszaki zászlóalj, 102. fogatolt vegyiharc-zászlóalj, 101. helyreállító zászlóalj, 101., 102., 104. vasútépítő zászlóalj, 107., 110., 111. vasútépítő század, 101., 109. üzemszázad, 104. vasútépítő szeroszlop, 101. fővezérség-közvetlen villamos üzemszakasz) [7 000 fő]
  - Öt csendőrzászlóalj (besztercei, galántai, pécsi, székelyudvarhelyi, zilahi) [3 240 fő]
    Rendőr-rohamzászlóalj [1 630 fő]

- - Vannay-zászlóalj [638 fő]
  - Budapest I., II. rohamzászlóalj [1 000 fő]
  - Budapest karhatalmi zászlóalj [300 fő]
  - Különböző Budapesten szervezett harccsoportok (Berend, Korányi, Déri, Morlin és Viharos-féle harccsoportok) [2 000 fő]
  - Budapesten rekedt tüzéralosztályok (12 különféle üteg) [500 fő]
  - Budapesti honvédintézetek és vonatalakulatok [3 000 fő]
  - Hungarista harccsoportok [1 500 fő]
  - Kisegítő karhatalmi (KISKA) alakulatok (a harcokban alig vettek részt) [7 000 fő]

Magyar erők összesített élelmezési létszáma: kb. 51 100 fő.

A Budapesten bekerített német alakulatok

- - - 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály [kb. 8 000 fő]
    - 22. „Maria Theresia” SS-önkéntes lovashadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [11 345 fő]
    - 13. páncéloshadosztály zöme (kisebb kötelékei a bekerítésen kívül) [4 983 fő]
    - „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály részei (néhány alakulata a bekerítésen kívül) [7 255 fő]
    - 271. népi gránátoshadosztály kisebb részei [kb. 1 000 fő]
    - 1. SS-rendőrezred [kb. 700 fő]
    - 12. SS-rendőr páncélosszázad [kb. 100 fő]
    - 12. légvédelmi rohamezred [kb. 1 000 fő]
    - 40/I. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 500 fő]
    - 573. nehéz légvédelmi tüzérosztály [kb. 200 fő]
    - Bataillon Europa (Európa-zászlóalj) [kb. 300 fő]
    - Különböző harccsoportok [kb. 1 500 fő]
    - Bataillon z.b.V.500 (500. különleges zászlóalj) [kb. 200 fő]
    - Egyéb német csapattöredékek [kb. 2500]
    - Az SS IX. hegyihadtestének közvetlen alakulatai [kb. 1 500 fő]

Német erők összesített élelmezési létszáma: kb. 41 080 fő.

Magyar és német erők összesített becsült élelmezési létszáma: kb. 92 200 fő.

A Budapestet támadó szovjet és román alakulatok 1945. január közepén

Pesti oldal (2. Ukrán Front 7. gárdahadserege)

30. lövészhadtest (25. gárda-, 151., 155. lövészhadosztály)
Román 7. hadtest (2., 19. gyaloghadosztály, 9. lovashadosztály)
18. önálló lövészhadtest (66. gárda-, 68. gárda-, 297., 317. lövészhadosztály)

A pesti oldalon harcoló szovjet és román alakulatok összesített élelmezési létszáma
megerősítő alakulataikkal együtt 1945. január 1-én: 66 900 fő.

Budai oldal (3. Ukrán Front 46. hadserege)

75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály)
37. lövészhadtest (108.gárda-, 326., 320. lövészhadosztály) [január 20-tól e hadtest alárendeltségében a 83. tengerészdandár is]

A budai oldalon harcoló szovjet alakulatok összesített becsült élelmezési létszáma
megerősítő alakulataikkal együtt kb. 60 000 fő

Megerősítő erők

- - 36. és 25. (?) önálló gárda-lövészhadosztályok
  - 37. gárda-harckocsidandár
  - 30. gárda-nehézharckocsi-ezred
  - 1505. rohamlöveg-ezred
  - 12. és 14. műszakidandár
  - 5. áttörő tüzérhadosztály
  - 5. légvédelmi tüzérhadosztály
  - 105. önálló nehéztarackos tüzérosztály
  - 22. önálló páncéltörő tüzérdandár
  - 152. önálló ágyús tüzérdandár
  - 7. áttörő tüzérhadosztály
  - 114. önálló nehézaknavetős dandár
    90. önálló nehéztarackos tüzérdandár

forrás: www.lazarus.elte.hu

Az 1945-ös budai kitörési kísérlet

Az 1945-ös budai kitörési kísérlet a budapesti csatában a Budai várnegyedben körülzárt német–magyar csapatok összehangolt nyugati irányú támadása az összefüggő német arcvonal elérésére.

Előkészületek

Német részről három időpontra is tervet készítettek (1944. december 24-december 26, 1945. január 1. és január 3.). Hitler, mint a német véderő főparancsnoka ezeket nem engedélyezte, s végül február 11-ére dolgoztak ki egy megkésett, a korábbi lehetőségekhez képest kétes értékű tervet. A terv kidolgozásakor a korábbi terveken kívül figyelembe vették azokat az útvonalakat is, amelyeken keresztül a német sorok mögé szivárgó szovjet katonák saját vonalaikhoz tértek vissza. Február 10-én átküldött magyaroktól, illetve az Ördög-árkon kiküldött német felderítőktől próbáltak a lehetőségekről tájékozódni. Február 11-én 15 órakor ismertette a tervet a IX. SS hegyi hadtestparancsnokság a német csapatok parancsnokaival, amely szerint csak azok a katonák vegyenek részt a kitörési kísérletben, akik egy éjszakai, 24 km-es, folyamatos harc közbeni gyalogmenetet meg tudnak tenni. A kitörés 20 órakor kezdődik, két fő irányban és három hullámban, a Városmajor úttól a Mechwart térig, a Krisztina körút és Margit körúti vonal áttörésével.

Az 1. hullám teljes szélességben és bal oldalbiztosításban a 8. SS lovashadosztály, jobb oldalbiztosító és 3. hullámban, mint utóvéd a 22. SS lovashadosztály, 2. hullámban, a 2. német páncéloshadosztály közepétől jobbra a Feldernhelle (FHH) hadosztály, középen a 271. német népi hadosztály, mögöttük a 12. légvédelmi ezred és a Luftwaffe földi és légi személyzete. A még átjárható három utcán 1 db. Hetzer páncélvadász, 1 db. StuG IV. rohamlöveg és 1 db. PZ-IV. harckocsi segítette a kitörést. A 8. SS lovasezred középen indult. Mindhárom hullámban egy-egy 7,5 cm-es löveggel felszerelt páncélgépkocsi (Sd.Kfz 251/9), a 13. páncéloshadosztálynál egy 8 cm-es gránátvetővel felszerelt páncélgépkocsi (Sd.Kfz 250/7) volt, továbbá összesen tíz Volkswagen 166 úszó gépkocsi (Schwimmwagen), a parancsnokságoknak és a tábori csendőr forgalomirányítóknak egy-egy BMW futármotorkerékpárjuk volt. Az összes többi járművet meg kellett semmisíteni egy, még február 10-én kelt parancs szerint.

A magyar és a nyilas csapatok parancsnokságát csak 18 órakor tájékoztatták a kialakult helyzetről, illetve a kitörés megindulásáról. Az összes olyan magyar katonát, akit korábban a német haderő kiválasztott, a kitörés második hullámába osztották be, támogatásul két könnyű harckocsit vihettek magukkal. A németek már jóval a kitörés kezdete előtt kerestek olyan magyar katonákat, akik korábban a Buda környéki erdőkben teljesítettek szolgálatot, s így alapos helyismerettel rendelkeztek. Őket az átlagban 30 fős német csapatok mellé kísérőül osztották be. A kitörés utáni gyülekezőként a Nagykovácsi és Solymár közti Remete-hegyet határozták meg olyanképp, hogy ott döntenek az áttörési irányról (Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentkereszt).

A bekerített budai várban összesen 28 000 német, 30 000 magyar és körülbelül 3000 nyilas volt, február 11-ig 5000 német elesett és 9000 német megsebesült. A kitörésben 14 000 német, 2000 magyar (jó részük még a beépített részeken visszamaradt) és 2500 nyilas, illetve civil vett részt.

A kitörés

A kitörést egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul, lengyelül vagy ukránul jól beszélő csoporttal indították meg, amely a műveletben a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatéréskor használt jelszórendszerét alkalmazva a frontot sikeresen megnyitotta. Az első szovjet felfogó állásrendszer a Kis-Sváb-hegy – János kórház – Rókus-hegy – Margit híd budai vonalán volt, s 21 óra után erős tüzérségi és aknavetőtüzet nyitott a kitörés főirányára, az Olasz fasorra (ma Szilágyi Erzsébet fasor). A tűz 22-23 óra közt érte el csúcspontját. Mivel erre az időre a német főerők eljutottak az Isten-hegyre, a Zugligetbe, valamint a Hármashatárhegyre, a szovjet védelmi vonalat a Sváb-hegy teteje – Normafa – János-hegy – Solymár – Pilisborosjenő vonalra vonták vissza, és február 12-én támadást intéztek a kitörésben eddig jutottakra. Február 13-án kora reggelig elérték az eredeti frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló német gócpontok felszámolását. A Nagykovácsi-erdőben lévő Remete-hegyen 3800 fő, a Hármashatárhegyen és a Szarvas-hegyen szintén igen sok kitörő gyűlt össze. Ezekből körülbelül 5000 fő támadta a Tinnye – Budajenő – Biatorbágy vonalat, közülük Zsámbék és Tinnye közt 3000 fő esett el. A 96. német gyaloghadosztály vonalán, főleg Szomornál 785 fő jutott át, ebből február 12-13-án 27 fő, február 14-én kora hajnalban 650 fő (egyharmada a Felderrnhalle hadosztályból), a további 3 napban 109 fő. A teljes létszámból 109 fő volt a Waffen SS tagja.

A Hámashatárhegy felől a Pilisborosjenő – Csobánka felé kitörők megközelítették Pilisszentkeresztet, de valamennyien elestek. A Piliscsaba – Piliscsév felé kitörők egy, körülbelül 35 fős csoportja a Kesztölctől délnyugatra fekvő nádasig jutott, és körülbelül 1 km-re a külső vonal előtt vesztette életét. A kísérő járművek közül 5 VW-166, 1 Sd.Kfz 251/9, 1 Sd.Kfz. 250/7 és egy magyar Toldi harckocsi kijutott Budapestről, ám a külső frontvonalat egyik sem érte el. A magyar kitörők közül 11 egyenruhás (köztük három egyetemista és egy csendőr), 25 nyilas és 44 polgári személy jutott ki.

A német és a magyar főparancsnokság a fedett Ördög-árok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán át 500 fővel (amelyből 150 fő Dörner német rendőrezredes csoportja) a Szépilona kocsiszín felé indult, mélyen a szovjet vonalak mögé, hogy a kitörést onnan vezesse tovább. A Felderrnhalle hadosztály harccsoportja azonban túl korán érkezve a kijelölt gyülekezőhelyre, az első hullámban tört ki, így helyébe a 271. német népi hadosztály harccsoportja lépett. A két parancsnokságot magába foglaló csoport az Ördög-árokból való feljövetelkor fogságba esett. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd (Festung Budapest), illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát. Kíséretükből néhány katona a csatornákon át visszament, s a belső utcákban esett fogságba.

A kitörés utóélete

A Becsület Napja (németül Tag der Ehre) a német és magyar alakulatok 1945. február 11-én este Budáról indult kitörési kísérletére történő megemlékezés.

„Tavaszi ébredés” hadművelet

Az I. SS Páncélos Hadtest 1. SS Páncélos Gyalogezred Hadosztálya és 12. SS Páncélos Hitlerjugend Hadosztálya harca a „Tavaszi ébredés” hadművelet keretében 1945 márciusában, melynek során Kisláng, Saponya, Kálóz, Mezőkomárom, Dég, Pusztaegres, Sáregres, Igar, Simontornya, Ozora települések, valamint a Sárvíz és Sió-csatornák kemény harcok tanúi lettek.

A 6. SS Páncélos Hadsereg parancsnoka Sepp Dietrich SS-tábornok Az I. SS Páncélos Hadtest parancsnoka Hermann Pries rajparancsnok Az 1. SS Páncélos Gyalogezred Hadosztály parancsnoka Otto Kumm dandárparancsnok A 12. SS Páncélos Hitlerjugend Hadosztály parancsnoka Hugo Kraas dandárparancsnok.

1945 februárjában, a garami szovjet hídfő felszámolása után a Führer utasítást adott a Tavaszi ébredés hadműveletre, melynek végcélja Pécs és az olajmezők visszaszerzése volt. A gyalogezred és a Hitlerjugend Érsekújvár térségéből a parancsban megadott felvonulási térségbe vonultak, Veszprém, Berhida és Polgárdi területére. A rajokat már korábban útnak indították, s ezek most elérték a veszprémi pályaudvart. A megfelelő vasútikocsi-tartalék hiánya miatt jelentős volt a késedelem. Mindezek ellenére március 6-án az I. SS P. Ht. és a Felsőbb Tüzérségi Parancsnok (ez a 6. SS P. Hs. parancsnokának fedőjelzése) elrendelte az alárendelt egységeknek a felvonulás befejezését.

Március 6., kedd, a csata első napja

A hőmérséklet 0° C, vastag felhőtakaró, szórványos hóesés, általánosan rossz látási viszonyok, az útviszonyok a friss hó és az olvadás miatt egyre rosszabbak. Helyenként teljesen elmocsarasodott az út. Az I. SS P. Ht. Hajnali 4 órakor támadta meg az ellenséges állásokat. A tüzérség szűkös muníciótartalékai és az erősen korlátozott páncélos támogatás ellenére több helyen is sikerült az ellenség arcvonalát áttörni. A 12. SS P. Ho. a különösen nehéz terepviszonyok miatt fennakadt a Kisláng környéki magaslatokon. Az 1. SS P. Ho. egy kiterjedt aknazár és egy keserves ütközet legyűrése után betört Saponyába. Egy Saponya és Kisláng közötti páncélostámadás a terep meglehetős nehézsége ellenére is sikeres volt, s kb. 2 km-t nyert délkelet felé, ám nagyszámú páncélos elvesztését jelentette. A magyar összekötő tisztek figyelmeztetése a sáros szakaszok lebecsülését illetően sajnos igaznak bizonyult.

Március 7., szerda, a csata második napja

A hőmérséklet 4° C körül, változóan felhős az ég, kisebb hóesések, az idő szeles, estefelé tisztul és lehűl. A burkolatlan utak és a szabad területek erősen felpuhultak. Az ütközet második napján az ellenség magára talált. A védekezés makacsabb lett. Szinte mindenütt azonnali ellentámadással, helyenként páncélosokkal is támogatva válaszoltak minden előrenyomulásra. Az elsőhöz hasonlóan a második nap is fáradságos és szívós gyalogsági harcok jegyében telt. A tartós hó és az olvadás, a burkolt utak felfagyásai, az utak és a terep kátyúi jobban hátráltatták a támadást, mint az ellenség ellenállása. A nehézségek ellenére az I. SS P. Ht. szép sikereket ért el. A 12. SS P. Ho. az első nap elért áttörést szélesíteni tudta, Ödönpusztát elfoglalta és Feketepusztáig, valamint Aranyospusztáig nyomult előre. Az 1. SS P. Ho. Kálóznál lezárta a Kálóz–Simontornya utat, majd délről északra haladva, a házak közötti nehéz csaták során bevette Kálózt és egészen Saponya déli részéig nyomult. Ezzel az ügyes hadmozdulattal az ellenség háta mögé kerültek, mire az ellenállás viszonylag gyorsan megtört. Az így kisebb csapatokra darabolt ellenség a Sárvíz két oldalán, az elmocsarasodott terepen próbált kelet felé menekülni. A Kálóz és Simontornya közti töltésút maradt az egyetlen szilárd út az 1. SS P. Ho. részére a további bevetésekhez, de azt folyamatosan lőtte az ellenség. Közvetlenül a csatorna mögött feküdt az ellenség, s akadálytalanul használta nehéz gránátvetőit és páncéltörő ágyúit.

Március 8., csütörtök, a csata harmadik napja

A hőmérséklet 0° C alatt, az ég változóan felhős, helyenként vékony hótakaró, a levegő párás, az útviszonyok a kora reggeli fagyok miatt valamelyest javultak, később ismét romlottak. A 12. SS P. Ho. folytatta a támadást és estére elérte Dég Ny-i határát, s lezárta az onnan Enyingre vezető utat. 2 km-re K-re Pinkóczpusztától erős állása volt az ellenségnek, páncéltörő ágyúval felfegyverezve. Mivel ez az állás két különálló regiment érintkezési pontján volt, nagyban megnehezítette Dég további ostromát. Éjfél körül a 12. SS P. Ho. egy páncélos csoportja sorakozott fel Dég ellen, legázolva a páncélzárat és az ellenséges állásokat, saját veszteség nélkül. 5 órakor elérték Antalmajort, s a reggeli szürkületben egy templomtornyos helység vált láthatóvá, kb. 20000 m-re: Dég.

Március 9., péntek, a csata negyedik napja

Éjjel fagyott, napközben 0° C fölött volt a levegő, változóan felhős és szeles idő, helyi hózáporok és eső. A burkolatlan utak járhatósága némileg javult. Az ellenséges légierő mélyrepülő-támadásokat hajt végre vadászgépekkel és vadászbombázókkal. A 12. SS P. Ho. meglepetésszerűen megtámadja Déget. Teljes gőzzel előre! Mintegy tucat orosz 10 cm-es kaliberű rohamlöveg van a helységben, egy részüket lelövik, a maradék dél felé menekül, kettő elesik a patakmederben. Dég és környéke meg lett tisztítva az ellenségtől. Este elérik Szilas-Balhást. Az 1. SS P. Ho. folytatja a támadást Simontornya irányába, de Sáregresnél egy páncéltörő egység miatt megtorpanni kényszerül. Simontornya térségéből, valamint a Sió-csatorna É-i partjáról erős ellenséges gyalogságot és páncéltörő egységeket jelentettek.

Március 10., szombat, a csata ötödik napja

A hőmérséklet ismét 0° C fölött, sűrű felhők borítják az eget, eső- és hózáporok. Az utak és a terep ismét rosszabbodtak és sárosodtak. Az I. SS P. Ht., melynek alá volt rendelte a hadsereg 23. Páncélos Hadosztálya, széles fronton elfoglalta a Sió szakaszát, egészen a simontornyai, ozorai és sáregresi ellenséges hídfőkig. A 12. SS P. Ho. elérte Mezőkomáromot és Mezőszilast, valamint az Igartól 1,5 km-re levő útkereszteződést és egy Simontornyától 2 km-re levő magaslatot. Ezen a ponton sorakoztak fel az 1. SS P. Ho. részei és felkészültek a Simontornya elleni támadásra. Az I. SS P. Ht.-nek az volt a feladata, hogy hadosztályainak, a gyalogságnak és a Hitlerjugendnek külön átjárókat találjon a Sión. A sebesültápolást áthelyezték Pusztaegresre, miközben Őrspuszta és Mezőszilas között a Sárvíz túloldaláról az ellenség folyamatosan lőtte őket. A hadtest vezérkari főnökségét Dégre helyezték, részben a kastélyba. Ellátás után a sebesülteket Veszprémbe szállították, majd tovább a Birodalomba.

Március 11., vasárnap, a csata hatodik napja

A hőmérséklet 4° C. Éjjel viharos és felhős volt az idő, aztán némileg javult, majd egyre kevesebb lett a felhő. Az utak továbbra is rosszak, viszont az erős szél miatt egyre szárazabbak. Az I. SS P. Ht. térségében erős ellenséges légitámadások a támadószárnyak ellen, főleg Simontornya és Igar között. A Sáregres ellen küldött 23. P. Ho. az ellenség erős ellenállása ellenére betört a helységbe, de nem tudta elfoglalni így át kellett csoportosítani.

Március 12., hétfő, a csata hetedik napja

A hőmérséklet 0° C fölött, az ég felhős, helyenként enyhe csapadék. Az utak továbbra is rosszak, a burkolatlan utak és a nyílt terep még lánctalpasok számára is alig járható. Az I. SS P. Ht. folytatta sikersorozatát. A 12. SS P. Ho. Az éjszaka folyamán többször is hiába próbált közvetlenül Ozora fölött, Kulánál átkelni a Sión. Ellenben a 12. SS P. Ho.-nak, mely az 1. SS P. Ho. egyik páncélos gránátos regimentjével volt megerősítve, fél öt körül sikerült átkelni Simontornyától Ny-ra, és egy 2 km széles és 1,5 km mély hídfőt kiépíteni a csatorna déli oldalán, amit ostrom alá vettek. Egyidejűleg a hadosztály benyomult Simontornyára és elfoglalta a K-i részt. A többi részen és a gyárterületeken estig tartottak a véres utcai összecsapások. Simontornyától É-ra és ÉK-re az erős ellenséges ellenállás ellenére elérték a vasútvonalat.

Március 13., kedd, a csata nyolcadik napja

A hőmérséklet eléri a 6° C-ot, az ég helyenként felhős, helyenként napos az idő, a látási viszonyok jók. Az utak továbbra is rosszak, de már kezdenek száradni. Az 1. SS P. Ho. elvesztette a simontornyai hídfőnél a 220-as magaslatot, de az egész települést megszállta, és most az ellenség folyamatos támadásait igyekszik visszaverni, de ez a 30 m széles és 4,5 m mély Sió-csatornán az ellenség célzott tüze miatt meglehetős nehézségeket jelent. A Sáregresre mért körkörös támadások a légierő támogatása ellenére sem járnak sikerrel. Az ellenség további, megerősített támadásaira lehet számítani. A 12. SS P. Ho. Ozora környékén a csatorna feletti hídfő kiépítéséért folytatott erős harccal van elfoglalva. A saját bombázók támogatása ellenére sem sikerült Cecénél egy átjárót kiharcolni a Sárvízen. Mindent összevetve az I. SS P. Ht.-nek, amely kitartóan és ügyesen harcolt, és az ellenség folyamatos tüzelése ellenére is sikerült elkezdenie a Sió feletti hídfő kiépítését, nem maradt más hátra, mint kiharcolni egy hídfőt Ozorától Simontornyáig. A 23. SS P. Ho. utcai harcok során benyomult Sáregresre.

Március 14., szerda, a csata kilencedik napja

A hőmérséklet 13° C, általánosan napos és meleg az idő, az utak száradóban, a páncélos járhatóság nagyban javult. Erős orosz bombázótámadások. A 12. SS P. Ho.-t Belső Sáripuszta, Ozora és Mezőkomárom között az ellenség visszaszorította a Sió É-i partjára és megkezdte az előkészülést az átkeléshez. Ezzel szemben az 1. SS P. Ho., amely a 12. SS P. Ho. egyes egységeivel volt megerősítve, a saját hídfőjét 115 magasságba és mintegy 2 km-re D-i irányba elmélyítette. Mivel a Sió fölött vert pontonhíd tüzérségi lövedékek által sérült volt, tőle Ny-ra elkezdtek egy segédhidat építeni. Utána az ellenség ezt is lőni kezdte. A 23. SS P. Ho. és az 1. SS P. Ho. részei a háromnapos, veszteségekkel teli harc végén bevették Sáregrest és visszavetették az ellenséget a Sárvíz csatorna mögé. Kiderültek az ellenség szándékai egy nagyszabású támadást illetően. Légifelderítők jelentették, hogy egy legalább 3000 járműből álló motorizált egység közeledik Budapest térségéből Székesfehérvár és a Balaton irányába. Az ellenség szándékait illetően semmi kétség. Az SS Páncélos Hadsereg maradékai Dégen gyülekeznek. Az ellenség percről percre erősebb a Sió szakaszánál és számolni kell azzal, hogy a Sárvízen át esetleg támad. Folyamatos ellentámadásokat, helyenként páncélos támogatással intéznek a Sió hídfő ellen. A saját szándékokat nagyban akadályozta, hogy a Sió hidat Simontornyánál az ellenség lerombolta, s el kellett kezdeni újraépíteni. A 6. SS Páncélos Hadsereg főparancsnoka, Sepp Dietrich és a vezérkar főnöke, Fritz Kraemer azt a nézetet vallották, hogy Hitler elutasítása ellenére az I. SS P. Ht. átcsoportosítása, tehát a Siótól való mielőbbi visszavonása (sajnos a 23. P. Ho. nélkül) az ellenség rohamos fejlődése miatt elkerülhetetlenül szükséges. Ezért az I. SS P. Ht. parancsnoka, Hermann Priess, azt a szigorúan titkos parancsot kapta, hogy hadtestét minél előbb vonja vissza és tervezze meg annak É-i irányba való átcsoportosítását. Az orosz ellenhadjárat kezdetével fordulat állt be a „magyarországi csatában”. Hitler ismét túl sokáig halogatott egy sürgős kérdést, s ez súlyos következménnyel járt, ami később a harcoló csapatokat terhelte. A támadások Simontornya és Ozora térségében már biztosak, az egységek farkasszemet néznek egymással.

Március 15., csütörtök, a tetőpont…

A hőmérséklet 9° C, az idő ködös és felhős, az utak és a terep száradóban. A talajközeli köd és a rossz látási viszonyok miatt mindkét részről gyenge a légierő-tevékenység. Az ellenség ellenállása nő, ennek ellenére csak kisebb területeket sikerül elnyernie. Elérkezett az idő, az utolsó nagy német offenzíva végéhez ért. A 6. SS P. Hs.-nél megkezdődtek az előkészületek az I. SS P. Ht. kivonásához a Sió partjáról.

Március 16., péntek, a visszavonulás első napja

A hőmérséklet eléri a 10° C-ot, az idő napos, meleg, derült, az utak javultak. Helyenként erős a köd, s az utak páncélossal nem járhatók. A 12. SS P. Ho. néhány egysége még megpróbálta az Ozorától É-ra levő kis hídfőt benyomni, miközben a hadosztály az É-ra vonulást készítette elő. Az 1. SS P. Ho. helyreállította a hidat Simontornyától Ny-ra, és véres harcok árán megtartotta a hídfőt, melyet az ellenség erős tüzelőkészítés után ostromolni próbált. A 23. SS P. Ho. az éjszaka folyamán sikertelenül próbálkozott Örspuszta mindkét oldalán, a Sárvízen K felé átkelni. Erős ellenséges csapatok verték mindig vissza a csatornán átjutott rohamosztagokat. Így sikertelen lett az a próbálkozás, hogy a Sárvízen át támadjon egy hadosztály. Az I. SS P. Ht.-nek nem volt lehetősége további előrenyomuláshoz K felé.

Március 17., szombat, a visszavonulás második napja

A 12. SS P. Ho.-t kivonták és É felé kell menetelnie. Enyingen, Lepsényen és Polgárdin át eléri Falubottyán térségét, 9 km-re Ny-ra Székesfehérvártól. Az elindulás előtt még saját erőkkel benyomták az ozorai kis hídfőt. A saját támadás után 10 nappal az ellenség megindította nagy támadását, amely veszélybe sodorta az I. SS P. Ht.-et. A súlypont, mint ahogy várták, a Székesfehérvártól É-ra levő saját támadócsapatok kinyúlásai ellen irányult. Az I. SS P. Ht. átcsoportosítását március 16-18-ig tervezték, amihez Hitler engedélyére volt szükség. A krízisjelentések azonban egyre gyakoribbá váltak. A leggyorsabb eljárást kérvényezték, ám Hitler még nem tartotta annyira sürgősnek az I. SS P. Ht. É-ra csoportosítását. Az 1. SS P. Ho. továbbra is erős támadások ellen védekezett, megtisztított két kisebb ellenséges hídfőt az É-i parton, hogy elősegítse az É-ra történő átcsoportosítást. A saját hídfő élénk ellenséges tűz alatt állt, ám szívósan tartották. A lövedékek által károsult pontonhíd összeroppant egy páncélos súlya alatt, s emiatt elhúzódtak az átcsoportosulási folyamatok. Feszített tempóban dolgoztak a híd helyreállításán. Az I. SS P. Ht. visszavonásán továbbra folyt a vita, holott nagyon fontos volt, hogy ezt az egységet a legnagyobb nyomás alatt álló térségbe, Várpalota környékére helyezzék. Az útviszonyok csapadék miatt erősen romlottak, s ez az első visszavonulási folyamatokat nagyban hátráltatta.

Március 18., vasárnap, a visszavonulás harmadik napja

A hőmérséklet 14-15° C, az idő helyenként derűs, helyenként borús, szórványos csapadék, az utak és a terep az eső miatt helyenként nem járhatók. Az éjszaka folyamán valamelyest csillapodtak a küzdelmek, már csak a Sió fronton folytak harcok. Barát és ellenség a sötét védelmét az átcsoportosulásra használják fel, vagy pedig erősítés szerzésére. Fél egykor megérkezik Hitler engedélye, miszerint az I. SS P. Ht. leszakadhat az ellenségről, és elkezdhet É felé menetelni. Rádión át kapja meg az 1. SS P. Ho. vezetője, Otto Kumm a visszavonulási parancsot. A 23. SS P. Ho. átveszi a Sió–Sárvíz szakaszát. Március 18-án, vasárnap, 13 órakor rendelték el Pusztaegresen az azonnali visszavonulást. A földeken keresztül haladtak Dég felé, mivel a Sárvíz mentén már akadtak ellenséges csoportok. Csak a „Tavaszi ébredés” hadművelet során csata közben, vagy a Dégen felállított katonai kórházban elhunytak sírjai maradtak hátra. 1994/95-ben a háborús sírokat feltáró bizottság Igarnál 17, a mezőszilasi katolikus templomnál 78 elesettet talált, közülük legtöbben ismeretlenek. Szemtanúk beszámolói alapján az ide érkező ellenség a sírokon töltötte ki haragját. A dégi temetőben 26, a kastélynál, ahol a kórház működött, 54 elesettet találtak. Mindannyiukat Székesfehérváron újratemették. Az I. SS P. Ht. következő bevetési területe Várpalota térsége volt. Miközben a 12. SS P. Ho. már korábban megérkezett, az 1. SS P. Ho. egységei március 19-én éjszaka foglalták el állásaikat. Az I. SS P. Ht.-et átmenetileg a 6. SS Páncélos Hadsereg (vezetője Balck) alá rendelték, azzal a feladattal, hogy a benyomuló, Ny-nak tartó ellenséget időről időre visszaszorítsa. Ezzel meg lehetett előzni a 6. SS Páncélos Hadsereg bekerítését vagy megsemmisítését. Az ellenségnek óriási volt a túlereje, mind embert, mind gépet tekintve 1:8 volt arányuk, így a 6. SS P. Hs. kivérzett egységei nem tudtak ellene mit kezdeni. Ennek ellenére folytatódott a védelmi harc, de már csak a Ny felé vezető út volt szabad. Időről időre ellenséggel körbefogva, lélegzetvétel nélkül harcolva húzódott vissza az I. SS P. Ht. a bécsi erdőig. Innen aztán rohamléptekkel közeledett a háború vége. 1945. május 8-án véget ért a háború! Egy világ omlott össze a fegyveres SS katonáiban. Feltétel nélkül ki lettek szolgáltatva az ellenségnek. Az ausztriai Enns mellett ért véget az évekig tartó küzdelem Németországért. Mezőkön és szántóföldeken felállított tömegtáborokban összenyomorítva, mint az állatok. Ez lenne a felszabadulás? Évekig tartó, szenvedéssel teli, nyomasztó fogság kezdődött meg. Éhezés, szenvedések és a táborparancsnokok szeszélyei további halálos áldozatokat követeltek a fogolytáborokban. Dicsőség a halottaknak! Az I. SS Páncélos Hadtest Katonáinak Bajtársi Egyesülete

Az aranyvonat története

A második világháború és az azt követő időszak különös epizódja az aranyvonat története. A világégés utolsó periódusában összegyűjtött és nyugat felé indított magyar zsidó vagyon az elmúlt két évben újra és újra felkeltette a közvélemény és a média figyelmét. A történet és az összefüggések pontos rekonstrukciója mindmáig várat magára. Az alábbiakban vázlatosan foglaljuk össze kutatási eredményeinket, amelyek hamarosan könyv formájában is napvilágot látnak.

Mindenekelőtt egy közkeletű félreértést kell tisztázni. A második világháború utolsó hónapjaiban két olyan szerelvény is nyugat felé indult, amelyet később „aranyvonat” néven emlegettek. Az egyik a Magyar Nemzeti Bank értékeit szállító vonat volt, amely a jegybank tulajdonán (29 tonna arany, illetve valuta-, részvényállomány stb.) kívül a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, közgyűjteményi javakat (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia értékei stb.) és egyes állami kezelésű letétállományokat (Budapest Székesfővárosi Árvaszék, bűnügyi letétek), köztük különböző forrásokból származó zsidó eredetű vagyont tartalmazott. A szerelvény 1945 januárjában két részletben hagyta el az országot, a cél az ausztriai Spital am Pyhrn volt. A szállítmány itt, Salzburgtól 90 kilométerre keletre került az amerikai hadsereg kezére 1945. május 7-én. A vonat értékeinek nagy részét 1946 és 1947 folyamán az amerikai hatóságok visszaadták Magyarországnak. A zsidóktól elvett értékek jelentős hányada nem érkezett vissza.

(Az aranyvonat összeállítása) A másik, az úgynevezett „zsidó” aranyvonat, zsidó tulajdonú javakat tartalmazott. A Magyarország német megszállása után felálló kollaboráns Sztójay-kormány 1944. március végétől a jogfosztó rendeletek özönét zúdította a magyar zsidóságra. Az április közepén kibocsátott 1600/1944 ME sz. rendelet állami zár alá helyezte a zsidók ingó és ingatlan vagyonának túlnyomó részét. Még a nyilas hatalomátvétel előtt megszületett a döntés, hogy a könnyen mozdítható, legértékesebb zsidó vagyontárgyakat össze kell gyűjteni, és a szovjet csapatok elől nyugatra kell menekíteni. A fővárosban a Postatakarékpénztár Lónyay utcai árverési csarnokában tárolt zsidó vagyon vonatra rakodása október 7-én kezdődött meg, a szerelvény végül október 14-én indult Zircre. Az eredeti tulajdonosok nagy része már hónapokkal korábban elhamvadt az auschwitz-birkenaui krematóriumokban, mások táborokban, a főváros „csillagos házaiban” és munkaszolgálatos századokban várták a háború végét.

A tervvel a másnap hatalomra került nyilas kormányzat is egyetértett, bár a vonat feletti irányítást átszervezte. Novemberben Túrvölgyi Albertet, a „zsidók anyagi és vagyonjogi ügyeinek megoldására kinevezett kormánybiztost” áthelyezték, a kormánybiztosságot a Belügyminisztérium XI. osztálya alá rendelték. Ennek vezetője, Toldy Árpád egykori csendőr ezredes és Fejér megyei főispán így megkapta a zsidó vagyonok feletti szinte korlátlan ellenőrzés jogát.

Eközben tovább zajlott a vagyonkoncentráció. A Zirc melletti Óbányán tárolt szállítmány folyamatosan gyarapodott. A zsidók vagyonát szállító vagonok elsősorban az oroszok által még meg nem szállt, trianoni területekről jöttek. December utolsó, január első napjaiban az értékeket négy részletben átszállították a nyugati határszélen lévő Brennbergbányára. Itt még három hónapon keresztül duzzadt a rakomány, a legutolsó vagon március végén érkezett Szombathelyről. A győri zsidók néhány képével együtt Brennbergbányára, majd a vonatra került a Győri Múzeum számos festménye is. Nem tartalmazott zsidó vagyont az a néhány, személyes holmikkal teli láda és bőrönd sem, amelyeket körülbelül húsz menekülő, nem zsidó magyar rakott fel a vonatra. A néhány tucat festménytől és a pár csomagtól eltekintve a szállítmány teljes egészében az elkobzott zsidó vagyont tartalmazta.

Toldy kormánybiztos novemberben parancsot adott embereinek, hogy a hatalmas mennyiségű ingóságból válogassák ki a különösen értékes darabokat (aranytárgyak, ékszerek, drágakövek) és ezeket helyezzék külön ládákba. A precíz magyar adminisztráció hiteles leltárlistáinak és más dokumentumoknak nagy részét Toldy azért égettette el, hogy a tárgyak eredeti zsidó tulajdonosaira utaló adatok megsemmisüljenek. A szortírozási folyamat eredményeként 105 láda és 2 vaskazetta telt meg különleges értékekkel, aranytárgyakkal, drágakövekkel, igazgyöngyökkel. Ez azonban csak a legértékesebb tárgyak gyűjteménye volt, ezenkívül a szállítmány 1560 láda ezüsttárgyat, 3000 darab csomózott magyar és perzsaszőnyeget, megközelítőleg 10 ezer órát, mintegy 100 darab festményt, porcelánokat, bundákat, bélyeg- és csipkegyűjteményeket, fényképezőgépeket, gramofonokat, fényképezőgépeket, ruhákat és más használati tárgyakat tartalmazott.

1945. március 30-án a szovjet csapatok megközelítették Brennbergbányát. Toldy ekkor 52 értékládát és két kazettát teherautóra rakatott, majd – azzal a magyarázattal, hogy előremegy felderíteni a szerelvény útját – egy személy- és teherautókból álló konvoj élén reggel átlépte a határt. A vonat megbízott parancsnoka, Avar László, egykori zentai polgármester délután adott utasítást a vonat indulására. A szállítmány útja tehát már az induláskor ketté ágazott.

(A vonat) Március és május között a szerelvény kalandos utat járt be Ausztriában. Útközben Toldy még egyszer megpróbálta „megcsapolni” a szállítmányt Hopfgartenben, de ekkor Avar nyíltan szembeszállt parancsnokával. Bizonyos ládák cseréjére mégis sor került. Az út során Toldyn kívül SS-katonák éppúgy megpróbálták kifosztani a szerelvényt, mint egyes Ausztriába menekülő nyilas tisztségviselők. Csak Avar és munkatársai leleményességének és bátorságának volt köszönhető, hogy a szállítmány gyakorlatilag sértetlenül került az amerikai hadsereg ellenőrzése alá 1945. május 11-én Böcksteinnél. A szerelvényt május 16-án Werfenbe vontatták (innen ered a vonat amerikai elnevezése: Werfen Train), ahol július 19-ig a magyarok és az amerikaiak együtt őrizték a vonatot. Ekkor az amerikai hatóságok a magyar személyzetet leparancsolták a szerelvényről, az értékekkel teli 24 vagont pedig Salzburgba vontatták.

(A konvoj) A fennmaradt dokumentumok alapján kétségtelen, hogy Toldy el akarta lopni a kincset és a magyar zsidók vagyonával Svájcba próbált meg eljutni. Autóit azonban támadás érte, a konvoj szétszakadt. Mire nagy nehezen összeszedte embereit, bizonyos útvonalak már lezárultak. Toldy Feldkirchenben 6 ládát azért adott át két SS-tisztnek, hogy cserében azok segítsenek neki Svájcba jutni. A németek azonban eltűntek. A későbbi francia megszállási övezetbe érkezve Toldy belátta, hogy a ládákkal nehezen tud elmenekülni. Ezért a még nála lévő értékeket különböző helyeken elrejtette, ám így sem jutott messzire, a francia hadsereg elfogta. Kihallgatóinak elárulta a rejtekhelyeket, a francia hatóságok (az SS-ek által elvitt hat láda kivételével) pedig öszszegyűjtötték a kincseket. A történet innen kezdve elég homályos. A magyar és amerikai levéltári források valószínűsítik, hogy a francia katonai adminisztráció több tagja saját zsebre dolgozott, és csak az értékek egy részét küldte tovább Párizsba. A francia hatóságok Toldyt nem adták ki, bár nemcsak a magyar állam gyanúsította háborús bűnökkel és kérelmezte ezt, hanem az amerikai hatóságok is. A volt kormánybiztos valószínűleg vesztegetés révén hamarosan szabadlábra került, és úgy tűnik, hogy belépett a francia idegenlégióba.

(Az amerikai kézbe került kincs) Az amerikai hatóságok lelkiismeretlenül kezelték a kincset. Leltárt soha nem készítettek a vagyonról. Nem sokáig maradt titok, hogy a salzburgi katonai raktárba hatalmas értékek érkeztek. 1945-1946 során az amerikai hadsereg számos tagja kívánt részesedni a magyar zsidó vagyonból. Főtisztek egész sora (köztük H. J. Collins, D. W. Brann, McMahon és E. D. Howard tábornokok, H. Linden, M. Ross, L. D. Flory és Tate dandártábornok) igényelt luxuscikkeket a vonatról, főleg porcelánt, ezüstöt, szőnyegeket, festményeket. A raktár parancsnokai, az egymást váltó vagyonkezelő tisztek hasztalan próbálták meg nyilvántartani, hogy a tárgyak kihez kerültek. A sorozatos áthelyezések és a raktárban uralkodó anarchikus állapotok ezt megakadályozták. A magyar zsidók vagyona a közlegények figyelmét is felkeltette. 1946 nyarán számos alkalommal betörtek a raktárba. Amikor a helyzet tarthatatlanná vált, egy konzekvenciával nem járó látszatvizsgálat „morálisan” elmarasztalta azokat a főtiszteket, akik elmulasztották a tárgyak visszaküldését, a fosztogató közkatonákat viszont többévi kényszermunkára ítélték.

Bár az elmúlt években a média elsősorban a főtisztek burkolt és a közlegények nyílt rablásaival foglalkozott, ezek nem voltak igazán jelentősek, és csak a szállítmány töredékében okoztak kárt. Az igazi problémát az jelentette, hogy az amerikai hatóságok egyáltalán nem akarták Magyarországra visszaküldeni az aranyvonat értékeit. Hosszú ideig keresték az előre determinált politikai döntést jogi szempontból alátámasztó konstrukciót. Végül a 1946-os párizsi jóvátételi egyezmény I/8/A pontjára hivatkozva a magyar zsidók vagyonát az ENSZ menekültügyi szervezetének illetékességi körébe utalták. Ez a döntés azonban több szempontból is furcsa. Az egyezmény idézett pontja a szövetségesek által Németországban fellelt nem monetáris aranyat bizonyos menekültcsoportok ellátására rendelte. Az aranyvonat azonban nem Németországban, hanem Ausztriában került amerikai ellenőrzés alá. Ezért a britek és a franciák erőteljes tiltakozása ellenére, az amerikaiak önkényesen kiterjesztették a döntés hatályát az aranyvonatra. A monetáris és nem monetáris arany definíciós zavarai külön tanulmányt érdemelnek. Egyes amerikai szervek a banki aranyat, mások a nácik által üldözöttektől elvett olyan értékeket nevezték így, amelyeknek eredeti tulajdonosa, vagy származási helye megállapíthatatlan volt. Végül az utóbbi meghatározást alkalmazták az aranyvonat értékeire. Ez azonban nem felelt meg a tényeknek, mivel a vagyon még a tulajdonosok szempontjából sem volt teljesen azonosíthatatlan. Ugyanis, bár Toldy a kísérő dokumentumok jó részét megsemmisítette, mégis számos névvel, címmel ellátott lista és boríték jutott az amerikai hadsereg birtokába, több száz tárgy pedig maga tartalmazta a tulajdonos adatait. (Egy ezüst étkészlet dobozába például a „Klein M. Budapest VII. Síp” felirat volt vésve.) A kollektív azonosíthatatlanság sem állt fent, hiszen a források egyértelműen bizonyítják, hogy az amerikaiak az első pillanattól kezdve tisztában voltak azzal, hogy az aranyvonat magyar zsidók elrabolt értékeit szállította. Az amerikai külügyminisztérium arra is hivatkozott, hogy nem különíthetőek el a trianoni és a nem trianoni területről érkezett javak. Az érvelés egyrészt azért sántított, mert vizsgálatokkal az arányok tisztázhatóak lettek volna, másrészt a tény, hogy az értéktömeg kisebb része négy más ország (Szlovákia, Románia, Szovjetunió, Jugoszlávia) jól meghatározható zsidó közösségeitől származott, korántsem jelentett azonosíthatatlanságot.

Az amerikaiak döntésüket informálisan azzal indokolták, hogy ha visszajuttatnák az értékeket, azokat a megszálló szovjetek elkoboznák. Ez azonban valószínűtlen, hiszen bár a szovjet hadsereg alaposan kirabolta az országot, az 1946-1947-ben Magyarországnak visszaadott MNB-vagyonhoz és egyéb értékekhez a megszállók nem nyúltak, és azokat jogos tulajdonosuk, illetve azok örökösei sokszor viszsza is kapták. (A szovjetek persze benyújtották jóvátételi igényüket a kárpátaljai – értelmezésükben szovjet – zsidók vagyontárgyainak ellenértékére, amit a magyar hatóságok valószínűleg ki is fizettek.) A magyar zsidók tulajdonjogát sokkal inkább veszélyeztették a kommunista kormányzat szándékai.

Mihelyt a döntés ismertté vált Magyarországon, a magyar kormány és a túlélőket képviselő magyar zsidó szervezetek többször is tiltakoztak az amerikai hatóságoknál és kérték a vagyon hazaszállítását. Ismételt erőfeszítéseik teljesen hiábavalóak voltak. Az aranyvonat értékeit 1948 és 1951 között az ENSZ menekültügyi szervezete aukciókon értékesítette New Yorkban. A bevétel 90 százalékát két zsidó szervezet, az American Joint Distribution Committee és a Jewish Agency kapta meg. A definíciós bakugrásokra és a nemzetközi egyezmények önkényes értelmezésére támaszkodó amerikai döntés jogi és erkölcsi szempontból egyaránt megkérdőjelezhető, még akkor is, ha a zsidó szervezetek a negyvenes-ötvenes években jelentős öszszegekkel támogatták a túlélő közösségeket, köztük magyar zsidóságot is.

Külön figyelmet érdemel a vonaton lévő, háromtonnányi magyar zsidó kegytárgy (tórapajzsok, menórák stb.) sorsa. Ezeket az amerikai hatóságok az újjáéledő osztrák zsidó hitközségek között osztották szét. (A konveritáktól elvett katolikus kegytárgyakat a salzburgi érsek kapta meg.)

A szállítmány egy kis része (300 ezüsttárgy, 20 darab szőnyeg és 2 festmény) amerikai kezelésben maradt. A tárgyakat 1955 és 1956 fordulóján átszállították az Egyesült Államokba, majd 1957 nyarán visszahajózták Európába, és furcsa módon az osztrák kormányzat rendelkezésére bocsátották. Ezek a lépések megfeleltek az 1948-tól követett amerikai restitúciós politika alapelvének: a vasfüggöny mögé került Magyarországra semmi sem kerülhet vissza. A magyar restitúciós ügyeket annak tudatában bízták Ausztriára, hogy az egyet jelent a visszajuttatási folyamat befagyasztásával. A „Hitler első áldozatának” nyilvánított ország ugyanis szabályosan elszabotálta a restitúciót és jelentősen profitált a háború végén kikerült magyar zsidó és nem zsidó javakból. Bár a szerelvényen lévő nem zsidó értékek közül a Győri Múzeum festményei végül visszajutottak Magyarországra, a nem zsidó utasok hiába jelentkeztek vagyontárgyaikért a salzburgi raktárnál, a két család csak tárgyainak egy részét kapta vissza.

(A francia kézbe került értékek) A francia hadsereg problémás értékkezelését már említettük. A lefoglalt tárgytömeg meghatározatlan hányada (minden bizonnyal nem az egésze) Párizsba került, ahol azt más, szintén Magyarországról származó javakkal együtt ömlesztve tárolták. A francia kormány kezdetben azt az álláspontot képviselte, hogy az értékek Franciaországot illetik, hiszen azok Magyarországra deportált francia zsidók tulajdonát képezik. Az abszurd álláspont feladása utána francia illetékesek végül elhatározták, hogy (ellentétben az amerikaiakkal) visszaadják az értékeket Magyarországnak. Ez 1948. április 22-én meg is történt. Mivel a tárgyak között nyilas- és horogkeresztes tárgyak is voltak, biztos, hogy a franciák nemcsak zsidó eredetű értékeket szállítottak Magyarországra. Ez kapóra jött a magyar kormánynak, amely a bizonyítékok ellenére az egész szállítmányt nem zsidó vagyonnak nyilvánította, majd a tárgyakat részben beolvasztotta, részben külföldön adta el.

(Konklúzió) Az aranyvonat története a magyar zsidók gazdasági megsemmisítésének jellemző epizódja. Az 1944- 1946-os árakon legalább 6,5 millió dollár értékű vagyont (ma ez nagyjából 65 millió dollárnak felel meg) a német megszállás után a kollaboráns magyar kormány és adminisztráció rabolta el a halálra ítélt áldozatoktól. A magyar zsidók vagyonát amerikai katonák fosztogatták, főtisztek „igényelték ki”, vagy a francia katonai adminisztráció emberei tulajdonították el. Kegytárgyaik ausztriai zsinagógákba, más tárgyak az osztrák kormány kezébe kerültek. (Mégis az amerikai elnöki bizottság 2001 elején nyilvánosságra hozott, számos ténybeli tévedést is tartalmazó jelentése, kommentár nélkül hagyva az ellenérveket, lényegében az egykori döntéseket próbálta igazolni.) A javak nagy része aukciókon talált új gazdára New Yorkban. Az 1948-ban Magyarországra visszakerült értékeket a kommunista rezsim lopta el. Tudomásunk szerint mindössze két túlélő kapta vissza az aranyvonatra került tulajdonának, vagy annak értéke legalább egy részét. A többi tulajdonos, ha egyáltalán túlélte a holokausztot, hiába várta, hogy visszakapja azt, amit otthonában, a gettókban és a téglagyárakban vettek el a magyar csendőrök, rendőrök és a hivatalnokok.

Forrás: www.gyorjewish.org/az.htm

A Magyar–Szovjet Művelődési Társaság

1945 januárjában alakult Magyarországon azzal a céllal, hogy elmélyítse a magyar–szovjet barátságot. Alapító elnöke a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt. A társaság aktivitása valójában a szovjet típusú kommunista rendszer propagálására irányult. Egy évvel később már félmillió tagja volt. 1948-ban vette fel a Magyar–Szovjet Társaság nevet, és ekkortól kommunista tömegszervezetté alakult, mely 1953-ban már 1,3 millió taggal és 8000 helyi szervezettel rendelkezett. A helyi szervezetek működése többnyire formális volt. A társaság Ország Világ címen hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, majd 1957 nyarán Magyar–Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül. A Kádár-korszakban sokáig Apró Antal volt az MSZBT elnöke. A rendszerváltás idején az MSZBT is széthullott.

"Felszabadulás" napja

Magyarország felszabadításának napja vagy a felszabadulás ünnepe a Magyar Népköztársaság állami ünnepe volt 1950-től 1989-ig. Az ünnepnap április 4-ére esett, mivel az akkori hivatalos álláspont szerint 1945-ben ezen a napon hagyta el Magyarország területét Nemesmedvesnél az utolsó német katona az előrenyomuló szovjet csapatok elől visszavonulva. A felszabadulás ünnepe munkaszüneti nap volt.

A nemzetiszocialista Németország megszálló katonáinak kiűzése és a nyilaskeresztes hatalom megdöntése egyben Magyarország szovjet megszállásának kezdete is volt, ezért a 20. század végi rendszerváltástól kezdve politikai és történettudományi viták tárgya, hogy indokolt-e felszabadításról beszélni a Vörös Hadsereg magyarországi katonai tevékenységével kapcsolatban.

Április 4. mint ünnep

Április 4-ét 1950-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendeletében nemzeti ünneppé nyilvánította. Minden évben ezen a napon emlékeztek meg a Magyarországon elesett szovjet katonákról is.

A felszabadulásra való megemlékezés ünnepi gyűlésekkel, az elesett katonák sírjainak megkoszorúzásával és kezdetben évente, később minden ötödik évfordulón katonai díszszemlével történt.

A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa április 4-ét 1989-ben törölte Magyarország nemzeti ünnepei közül.

Felszabadulás vagy megszállás?

Egyesek szerint inkább megszállást, mások szerint pedig egyszerűen hatalomváltást kellene mondani, illetve lehetséges kompromisszumként elhangzott javaslat a megszabadulás szó használatára is. A véleményeltérések – amelyek az 1990-es és 2000-es évek erősen megosztott hazai politikai életében erősen át is politizálódtak – abból a három tagadhatatlan történelmi tényből erednek, hogy

1. az ország különböző csoportjai számára a német megszállók, illetve a magyar nyilas kormányzat elűzése élethelyzetükben más-más irányú és igen drasztikus változást hozott,
2. a lakosság jelentős részének borzalmakkal járó német megszállást kétségkívül szovjet megszállás váltotta fel, annak minden rövidtávú rettenetével és hosszabb távú következményével együtt.
3. Magyarország a világháborús vereség nyomán elveszítette az 1938 és 1941 között visszaszerzett, jelentős részben magyar lakosságú területeit.

„Budapest bevételéért” szovjet katonai kitüntetés

Sokan kibékíthetetlennek tartják a „felszabadulás” és a „megszállás” nézete közti ellentmondást, ez azonban csak abban az esetben van így, ha az egyik, illetve a másik nézet vallói az ellenoldal számára – tehát a magyar nemzet számára globálisan – kötelezőnek gondolják saját álláspontjukat. E mindkét oldalon létező és visszatérő kölcsönös vádaskodásokat gerjesztő kizárólagossági igényt a belpolitikai szembenállás táplálja.

Ugyanakkor az 1945-ös szovjet felszabadulás valóban sokak életét megmentette és a folyamatos halálveszélyhez képest „jobbá” tette, miközben másokét elvette, életveszélyessé tette – e két egyidejű történés közt nem feszül valós ellentmondás. Sőt rengeteg példa bizonyítja, hogy a két halmaz át is fedte egymást, jelezve, hogy Magyarország az egyik diktatúra szorításából a másikéba csúszott át. A két diktatúra által szenvedéssel és hátrányokkal sújtott tömegek, illetve leszármazottaik közt elvben nem szükséges hogy létezzen feszültség szimbolikus történelmi dátumok körül – ha mégis van ilyen, azt az érdekkülönbségek vélt vagy valós fennmaradásának érzete, illetve ennek bel- és külpolitikai lecsapódása tartja fenn.

1945-ben a szovjet csapatok által elhurcolt
politikusok, Raoul Wallenberg és Bethlen István

Felszabadulási emlékmű avatása Nemesmedvesen

fotó: Jákfalvi Elemér/1970

A felszabadulás fogalma a mai napig heves vita tárgyát képezi. Egyénileg sokak számára valóban felszabadulást jelentettek az 1945-ös események, mivel megmenekültek a holokauszt veszélyétől és az ország számára ezzel véget ért a háború. Konkrétan egyik érv sem teljesen helytálló: sok német koncentrációs táborból frissen visszatért magyar zsidó szinte egyenesen szovjet munkatáborokba került, a szovjet politikai és hadvezetés szándéka szerint ugyanakkor a háború sem ért volna véget Magyarország számára: az országot nyolc, a németek ellen küzdő hadosztály felállítására kívánták kötelezni (igaz, végül egy sem állt fel a háború vége előtt).

Az ország lakosságának nagy része számára ugyanakkor maga a szovjet hadsereg jelentette a háború borzalmait, és nehéz megmagyarázni valakinek, miért jelképez felszabadulást egy olyan nap, amely a maga vagy családja, barátai számára személyes tragédiát jelentett.

A határon túli magyarság, amelynek jelentős része az 1938 és 1941 között végrehajtott határrendezések során visszakerült Magyarországhoz, a világháborús vereség nyomán újra idegen uralom alá került.

A magyar közbeszédben már 1945-től a felszabadulás megnevezés vált általánossá minden a Horthy-rendszerrel szemben új politikai berendezkedést célzó körben, tehát nem kizárólag a szovjeteket kiszolgáló kommunisták szóhasználatában. Ezzel ellentétben a szovjet álláspont kezdetben ellenséges ország legyőzésének tekintette az eseményeket, így a Vörös Hadsereg több mint 350 ezer katonája kapta meg a Budapest bevételéért, illetve a Fasiszta Magyarország legyőzéséért elnevezésű háborús kitüntetéseket. Ez a terminológia azonban a lakosság Szovjetunióval kapcsolatos érzelmeinek pozitív befolyásolása céljából hamar megváltozott.

Az ország lakossága továbbra is megosztott abban, milyen elnevezést tart megfelelőnek. A Medián közvélemény-kutató egy 2005-ben készült felmérése szerint a korábbi MSZMP-tagok kétharmada és az összes megkérdezett egyharmada értett egyet a „felszabadulás” minősítéssel. A megkérdezettek másik harmada a „megszállás” kifejezést tartotta helyesnek, míg további egyharmad szerint sem a felszabadulás, sem a megszállás nem megfelelő.

Az ezzel kapcsolatos, évek óta folyó viták során felmerült a „megszabadulás” kifejezés használata is, mely utalna a korábbi diktatúrától való megszabadulásra ám nem sugallná azt, hogy ezután valódi szabadság következett az ország számára.

Mindazonáltal Magyarország lakosságának egy része valódi felszabadulásként élte meg a szovjet hadsereg érkezését, gondoljunk akár a túlélő zsidóságra és cigányságra, akár a társadalom legalsó, a háborús ínségnek és pusztításnak leginkább kiszolgáltatott rétegeire. A lakosság egy másik részének viszont a szovjet hadsereg érkezése valódi rabságot jelentett a malenykij robot formájában.

A dátum kérdése

1945. április 4. Magyarország német csapatoktól való megtisztításának a Sztálin által kitűzött időpontja volt, a katonai terv szerint ennek Nemesmedvesnél kellett volna megtörténnie. A történelmi adatok szerint azonban ezt a határidőt nem tudták tartani, mivel több ponton erősebb ellenállásba ütköztek a vártnál. A késés végül több mint egy hetes volt, az utolsó német egységek április 13-án hagyták el az országot Pinkamindszentnél. Ennek ellenére az eredeti katonai terv szerinti dátumra került az ünnepnap, és 1990-ig a magyar tankönyvekben is ez szerepelt.

Következmények

A málenykij robot

A málenykij robot a második világháború utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. A kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtő akció a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyilt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civil embereket. Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060 számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el az elsősorban német nevű férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig.

„ …..0060 számú parancsa értelmében elrendelem az összes német származású munkaképes személyek mozgósítását. 1. Minden német származású munkaképes személy mozgósítandó és jelentkezni tartozik, férfiak 17-től, nők 18-tól 30 éves korig. …5. Mindazok, akik kivonják magukat a mozgósítás alól, a háborús törvények szerint felelősségre vonatnak – Hadbíróság fog felettük ítélni. Ugyancsak szigorú megtorlásban részesülnek családtagjaik és bűntársaik. ”

– A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060 számú parancsa

A legenda szerint, ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenykaja rabota, magyarul kis munka) orosz kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. A magyar nyelvben „málenykij robot” néven rögzült, a Szovjetunióban végzett kényszermunka elnevezése.

A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el málenykij robotra.

A „kis munka” valójában kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. Az elhurcoltakról az itthonmaradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart.

A málenykij robot a zsidónak minősített magyarok kiirtása és a 2. magyar hadsereg Don-kanyari pusztulása mellett a második világháború három legnagyobb magyar tragédiájának egyike.

A kifejezés eredete

A „malenykij” (маленький) orosz szó, jelentése kicsi (hímnemben). A „robot” szláv eredetű magyar szó, ami etimológiailag összefügg a munka jelentésű orosz „rabota” (работа) szóval. A két szó együtt azonban se magyarul, se oroszul nem jelent semmit.

A deportálás megszervezése

A deportálást a szovjet által megszállt területeken a 2. és a 3. Ukrán Front 1944. december 22-i 0060. számú parancsa rendelte el. A parancs értelmében 17-45 év közötti német származású férfiakat és 18-30 év közötti német származású nőket kellett begyűjteni területenként megadott létszámban. A szovjetek a német származást legtöbbször a név alapján állapították meg, így nem volt ritka német nevű zsidók elhurcolása sem. Ahol nem volt elég német származású és német nevű ember, ott magyarokkal egészítették ki a létszámot. A szovjet őrök egyszerűen a járókelők közül berántották a hadifoglyok sorába a civileket, főként fiatal és ártatlan férfiakat. A begyűjtötteket semmiről sem tájékoztatták azon kívül, hogy egy kis munkát kell végezni front mögötti területeken. Az embereket legtöbbször fenyegetéssel vagy becsapással (összeírás, gazdagyűlés, betakarítás, mozielőadás vagy egyszerűen „egy kis segítség” ürügyén) gyűjtötték össze, melyben sokszor segítettek magyar kollaboránsok is.

A módszer a legtöbb helyen hasonló volt. A hadköteles korban levő férfiaknak igazoló papír, „dokument” megszerzéséért jelentkezniük kellett a helyi szovjet parancsnokságon. Őket távolabbi helyekre irányították, majd gyűjtőtáborokba meneteltették. A civil lakosság elhurcolása – különböző intenzitással – az egész ország területén folyt. Megállapítható volt azonban, hogy ahol a szovjet csapatok gyorsan végigvonultak, ott az elhurcolás csak szórványos volt. Időben egészen a harcok befejeztéig elhúzódott, sőt 1945 májusának végéig is eltartott.

Magyarországi svábok deportálása

A magyarországi németek egy részének elhurcolása 1944-45 fordulóján, néhány hét alatt megtörtént, melynek során mintegy 32.000 magyarországi német elhurcolására került sor..

A Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia területén tartózkodó valamennyi 17 és 45 év közötti munkaképes német férfit, valamint 18 és 30 év közötti munkaképes német nőt internálni kell, és a későbbiekben szovjetunióbeli munkára kell szállítani. A német és magyar állampolgárságú németek, valamint a romániai, jugoszláviai, bulgáriai és csehszlovákiai német állampolgárok szintén internálandók.
Az internálás irányítására a Szovjetunió NKVD-je (Berija elvtárs) kapott megbízást. A gyűjtőhelyek kijelölése, az internáltak fogadása, a vasúti szállítmányok megszervezése és lebonyolítása az NKVD feladata. Az internáltakat vonattal szállítják a Szovjetunióba. A transzportok sűrűsége a gyűjtőhelyeken tartózkodó németek számától függ.

– Az Állami Honvédelmi Bizottság 1944. december 15-ei, 7161. sz. határozata

A szovjet belügyi csapatoknak területekre lebontott fogoly-kontingenst kellett kiállítaniuk és a Szovjetunióba szállítaniuk. Ha a kontingenst a német nemzetiségűekkel nem lehetett feltölteni, jöttek a német nevű, majd a magyar nevű magyarok. Az irányelv a következő volt: Ha csak egy csepp német vér folyik az ereiben, német!

Korabeli magyar felmérések szerint 1945 nyaráig így összességében mintegy 90.000 civilt hurcoltak el vidékről a Szovjetunióba. Az elhurcolást követő hetekben Gyöngyösi János, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külügyminiszteréhez intézett panaszok, kérelmek tömege azt eredményezte, hogy a Fegyverszüneti Ellenőrző Bizottság 1945. március 18-án rendeletet adott ki a „Vörös Hadsereg által elszállított” személyek összeírására. Ennek az összeírásnak azoban semmi köze nem volt a foglyok „elengedéséhez”, mivel nyíltan kifejezték, hogy a „közbenjárás” – ti. a visszaszállítás érdekében – csak akkor lehetséges, ha a hozzátartozók ismerik a keresett fogoly pontos címét a Szovjetunióban. Márpedig ennek a feltételnek gyakorlatilag nem lehetett eleget tenni…

Fogságban

A trianoni Magyarország területén több mint 50 gyűjtőtábor működött a 71 és 107.000 közé tehető fogoly számára, jórészt a nagyobb városokban vagy a vasúti csomópontok közelében; többek között Szegeden létezett egy nagyobb méretű gyűjtőtábor. Itt a foglyok „ízelítőt” kaphattak a későbbi fogság elemeiből, bár gyűjtőtáborokban munka helyett még csak fegyelmező és tisztelgési gyakorlatokat tartottak. Az érkezés után következett a „zabrálás”, a foglyok szervezett kirablása. A táborban pedig szinte katasztrofális körülményeket találtak: óriási zsúfoltság, a fűtés, higiénia szinte teljes hiánya, minimális élelmezés. Mindez járványok terjedéséhez, óriási halandósághoz vezetett. A veszteségek azonban a kiszállítás során csak tovább nőttek. Ezzel párhuzamosan kiépült a táborok belső rendje, hierarchiája, mely mindenütt azonos volt. A foglyok közül kijelöltek egy belső parancsnokot, szláv foglyokból állították fel a tábori, belső rendőrséget. A tábori rendfenntartók közül a ruszin tolmácsok voltak a legkegyetlenebbek, de nem etnikai okokból. A hatalmat kapott gyenge erkölcsi alapon álló kisember természetes reakciója volt ez. A gyűjtőtáborban eltöltött néhány hónap után deportálták tovább a foglyokat a Szovjetunióba.

Szegeden a rossz higiéniás körülmények miatt a legyengült szervezetű férfiak körében járvány tört ki, ahol sokan meghaltak. Az itt elhalálozott embereket a szegedi temetőben tömegsírban temették el. Azóta néhánynak önálló sírkövet állítottak a rokonok, a legtöbb azonban névtelenül, a tömegsírban nyugszik.

Akik eljutottak a Szovjetunióba, azok közül sokan ott haltak meg, csekély részük haza tudott szökni. Ezek az emberek a rendszerváltásig nem beszélhettek ezekről a szörnyűségekről.

Kárpátalján

A málenykij robot áldozatainak emlékműve Szolyván

A kárpátaljai és azzal szomszédos bodrogközi, Ung vidéki, tiszaháti begyűjtéseknek – a munkaerőszerzésen túl – etnikai tisztogatás jellege is volt. 1944 novemberében a szovjet csapatok az akkor még Magyarországhoz tartozó, jelenleg Kárpátaljaként ismert területről, úgynevezett háromnapi jóvátételi munkára („málenykij robotra”) behívtak több mint tízezer civil magyar és német férfilakost. Az önként jelentkező férfiakat háromnapi jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba kísérték gyalog, majd onnét a Gulag koncentrációs táboraiba kerültek. Sokan közülük megtértek, a hazatértek többsége pedig nem érte meg az öregkort. A szovjetrendszerben ezeket a férfiakat háborús bűnösként tartották számon, helyzetükről nem beszélhettek. Az 1990-es évek elején a KMKSZ falvanként összegyűjtötte a lágereket megjártak névsorát. Az áldozatok emlékére építették fel az egykori szolyvai gyűjtőtábor tömegsírjának közelében a Szolyvai Emlékparkot.

A Párizsi békeszerződés (1947)

Aláírásával zárult le a második világháború Magyarország, Finnország, Bulgária, Olaszország és Románia számára, 1947. február 10-én.(1947. évi XVIII. törvény)

A magyar békeszerződés

A magyar békeszerződés öt fő részből állt:

1. területi rendelkezések: visszaálltak a trianoni békeszerződésben kijelölt határok, kis módosítással. Csehszlovákia öt Pozsony-környéki falura tartott igényt. Ebből három falut kapott meg (Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún). 1946. február 27-én Magyarország és Csehszlovákia lakosságcserére vonatkozó szerződést kötött, ezt az 1946. XV. törvény hirdette ki. A lakosságcsere a magyarországi szlovákok számára önkéntes, a szlovákiai magyarok számára azonban kötelező jellegű volt.
2. politikai rendelkezések: Magyarország köteles tiszteletben tartani az emberi jogokat. Feladatként tűzte ki a szerződés Magyarország számára a fasiszta szervezetek betiltását és feloszlatását.
3. háborús bűnösök felelősségre vonása: Sor került a népbíróságok felállítására, melynek következtében eddig soha nem látott felelősségre vonások kezdődtek. Nem kímélték az államférfiakat sem, példásul Bárdossy, Imrédy és Szálasi ügyében is a népbíróság mondta ki a halálos ítéletet. Emellett kiadatásokra is sor került (pl.: Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök Jugoszláviának történő kiadatása, majd kivégzése).
4. fegyveres erők: E tekintetben a párizsi békeszerződés engedékenyebb Trianonhoz képest. A hadsereg létszámát 65 ezer főben maximalizálták, de nem tiltották be a sorkatonaságot. A légierő 5 ezer főt számlálhatott, illetve 70 repülőgépet tarthatott. Magyarország rendelkezhetett nehézfegyverzettel, de atomfegyver gyártása, illetve megszerzése tilos volt. A szerződés rendelkezett továbbá arról, hogy a szövetséges erők 90 napon belül kötelesek elhagyni az országot, ez alól azonban kivételt képezett az a szovjet fegyveres erő, mely az ausztriai megszállási zóna fenntartásához elengedhetetlen volt.
5. jóvátétel: 300 millió dollár fizetésére kötelezett a szerződés, ebből 200 millió a Szovjetuniónak, 70 millió Jugoszláviának és 30 millió Csehszlovákiának járt. Emellett felállították az erőszakos szerzés vélelmét, melynek értelmében a Magyarországon található szövetséges tárgyak erőszakkal kerültek az ország területére. Ez egy megdönthető vélelem volt, melynek ellenkezőjét természetesen Magyarországnak kellett bizonyítania.

A Párizsi békeszerződés a Dunával nem foglalkozott, arról külön egyezmény született 1948-ban, Belgrádban.

A Párizsi békeszerződés Trianonhoz képest sokkal rövidebb és tömörebb volt. Emellett különbség még, hogy a párizsi szerződés nem rendelkezett az ENSZ-ről, csupán utalást tett arra nézve, hogy az ENSZ támogatni fogja Magyarország felvételét.

A pozsonyi hídfő

Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések Magyarország elleni stratégiai megfontolásból csehszlovák hídfőt képeztek Pozsonnyal szemben a Duna jobb partján Pozsonyligetfalu Csehszlovákiához csatolásával.

1938 októberében, a müncheni egyezmény nyomán a Harmadik Birodalom megszerezte Pozsonyligetfalut és a Duna-balparti Dévényt, szintén stratégiai megfontolásból.

A háború végén a fegyverszüneti egyezmények Kárpátalja kivételével visszaállították Csehszlovákia 1938-as határait. (Kárpátalját a moszkvai szerződés alapján csatolták a Szovjetunióhoz, Ukrajnához 1945-ben.) Pozsonyligetfaluban működött az a tábor, ahová 1945-ben vélt vagy valós bűnökkel vádolt magyarokat és németek zártak, irtózatos körülmények közé.

A párizsi békeszerződésben érintett területek. 1-gyel jelölve a pozsonyi hídfő.

A párizsi béketárgyalásokon vetette föl a csehszlovák delegáció, hogy a magyarok ellen honvédelmi okokból szükség van a pozsonyi hídfő kibővítésére, öt magyarországi községgel. A tervezetben eredetileg Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka és Bezenye szerepelt, de végül csak az első hármat ítélték Csehszlovákiának.

Pozsonyligetfalu területén az 1970-es években százezres lakótelepet építettek. Ma mind a négy egykori település (Pozsonyligetfalu, Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár) Pozsony városrésze, a Pozsonyi V. járáshoz tartoznak.

A magyar népbíróságok

1945-ben hozták létre, azzal a céllal, hogy ítéleteikkel felelősségre vonják a második világháború idején elkövetett háborús és népellenes bűnök elkövetőit. A népbíróságok 1950-ig működtek, a már látókörbe került elkövetők figyelése és zaklatása és további elkövetők felkutatása azonban ezután is folytatódott, egészen az 1970-es évekig.

Ilyen bíróságok több európai országban működtek ebben az időszakban, melyeket korábban a német hadsereg és szövetségesei megszálltak (de népbíróság Volksgerichthof néven a Harmadik Birodalomban is működött). A magyar népbíróságok, bár kezdetben eredeti céljukat követték, más, szovjetek megszállta országok hasonló bíróságaihoz hasonlóan idővel a kommunista párt eszközeivé váltak a politikai ellenfeleikkel szembeni leszámolásban.

A népbírósági ítélettel kivégzettek között volt a magyar zsidók halálba küldésében főszerepet játszó Sztójay Döme, Szálasi Ferenc, Imrédy Béla, Bárdossy László, Endre László, Baky László és Ferenczy László, de a kommunista Rajk László is. A főbűnösök perei mellett tömegesek voltak a nyilas párttagok, a szomszédjukat feljelentők, a zsidóktól elvett vagyontárgyakban részesedők elleni perek. Számos nagy politikai jelentőséggel bíró koncepciós pert is a népbíróságok bonyolítottak.

Felállításuk

Dálnoki Miklós Béla

A Dálnoki Miklós Béla vezette, Debrecenben felállított Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1944. december 22-én nyilatkozatban vállalta, hogy bíróság elé állítja a háborús és népellenes bűnösöket, illetve ha bűneiket más országban követték el, akkor kiadja őket. A nyilatkozatot a Szovjetunióval 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezményben megerősítették. A kormány január 25-én már meg is tárgyalta az erről szóló rendelettervezetet. A cél a kész rendelet bevezető része szerint az volt, hogy „akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak mielőbb elnyerjék büntetésüket”.

A kész rendeletet 81/1945. M. E. számon február 5-én hirdették ki. Ekkor azonban a népbíróságok ténylegesen már működtek. A Budapesti Nemzeti Bizottság már január végén döntött a Budapesti Népbíróság felállításáról. A Néptörvényszéknek nevezett testület elnökévé 1945. január 30-ával Major Ákost nevezték ki, a következő nap pedig Szabó Ferenc lett a népbíróság ügyésze. Február 3-án, tehát a rendelet kihirdetése előtt a Major Ákos vezette tanács már ítéletet is hirdetett. (Rotyis Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szívós Sándor tartalékos szakaszvezető ügyében, akiket 124 rendbeli gyilkossággal vádoltak a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére. Már másnap mindkettejüket nyilvánosan felakasztották az Oktogonon).

Január és május közt a budapestin kívül 24 népbíróságot állítottak fel (időben az első a Szegedi Nemzeti Bizottság január 9-ei rendeletére felállított szegedi volt).

A népbíróságok bírói tanácsaiba a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt delegálhatta a népbírókat. Nem kellett rendelkezniük jogi végzettséggel, az igazságügy-miniszter delegálta tanácsvezető bírók azonban szakemberek voltak (ők csak szavazategyenlőség esetén szavazhattak). A tanács hét, később öt tagú volt. 1947-ig az Országos Szakszervezeti Tanács (SZOT) is delegálhatott tagot (az 1947:34. tc. a Polgári Demokrata Párttól és a SZOT-tól megvonta a bíróküldés jogát).

A fellebbezési fórum a Népbíróságok Országos Tanácsa volt, amelynek elnöke szintén Major Ákos volt. Ebbe már csak jogi végzettségű bírót küldhettek a pártok.

Jogszabályi háttér

A népbíróságok intézményét az eredeti elképzelés szerint addig kívánták fenntartani, amíg meg nem születik az esküdtbíráskodást szabályozó törvényi háttér. A felállításukról szóló rendeletet az 1440/1945. M. E. rendelettel áprilisban módosították, majd 1945. szeptember 16-i hatállyal törvényerőre emelték az 1945. évi VII. törvényben.

Az eredeti célokat Soós Mihály történész szerint 1946 márciusáig követték. A kommunisták leszámoló eszközévé a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tc. értelmében az ítélőtáblák székhelyén felállított különtanácsok tették – írta Soós Mihály.

A háborús és népellenes bűnök elkövetőinek felkutatását ugyanakkor a kezdettől a kommunisták ellenőrzése alatt álló rendészeti szervek végezték (de Major Ákos egy írása szerint vádemelési indítványaik alig felében emeltek ténylegesen vádat a népügyészségek ).

A népbíróságok hatásköre az eredeti rendelet szerint kiterjedt a polgári egyénekre, a fegyveres testületek tagjaira, a miniszterekre és állampolgárságtól függetlenül a Magyarországon elfogottakra és a magyar államnak kiadott személyekre. Népbíróság elé állítható volt az is, aki háborús és népellenes bűncselekménnyel összefüggésben követett el bűncselekményt, például gyújtogatást, közegészség elleni bűncselekményt, vagyonrongálást. A rendelet lehetővé tette, hogy halálra ítéljék azokat, akik a bűncselekmény elkövetésekor már betöltötték a 16 évet (a nyilasterrorban sok fiatal vett részt).

Az áprilisi rendeletmódosítás mellékbüntetésként behozta a vagyonelkobzást is, amely teljes is lehetett, és kiterjesztette a népbíróságok hatáskörét azon cselekményekre, amelyek a háború utáni békekötést, a népek közötti együttműködést nehezítették.

Főleg a demokrácia és a köztársaság védelméről hozott 1946:VII. törvénycikk adott lehetőséget arra, hogy a népbíróságok koncepciós pereket is tárgyalhassanak. A népbíróságok hoztak ítéletet az összeesküvési perekben, mint a Magyar Közösség, a Földművelésügyi Minisztériumban „leleplezett” mozgalom és a MAORT ügyei.

Problémák

A népbíróságok ítéletei erkölcsi jóvátételt jelentettek az üldözötteknek és túlélő családtagjaiknak, de a bíróságok tevékenységét kezdettől súlyos problémák kísérték.

Alapelveik, tevékenységük jogi és eljárási háttere megkérdőjelezhetőek voltak.

A Volksbund tagjai, a Waffen-SS-be besorozott németek automatikusan potenciális háborús bűnösnek számítottak, ugyanígy a Szálasi-rezsim hivatalnokainak jelentős része is. Előfordult, hogy megvertek és hamis vallomásra kényszerítettek vádlottakat, a Horthy Miklós rendszerét egészében elítélni igyekvő kommunista sajtó és politikusok pedig ezen törekvésüket támogatandó nemegyszer nyomást gyakoroltak a bíróságokra. Levéltári irat őrzi például a párthatározatot arról, mit hirdessen ki másodfokú ítéletében a Népbíróságok Országos Tanácsa a Mindszenty József bíboros elleni eljárásban 1948-ban.

Péter Gábor

Máig ható, a magyar társadalom egységét sújtó hullámokat vetett, hogy a bűnösöket felkutató politikai rendőrséget a zsidó származású kommunista Péter Gábor vezette és a rendőrséghez másokkal együtt sokan csatlakoztak a túlélő magyar zsidók közül, akiknek családjával, ismerőseivel a háború idején borzalmak történtek. Mindezek miatt sokak számára úgy tűnhetett, hogy a felelősségre vonás nem más, mint a zsidók bosszúja, amihez a kommunisták által elkövetett törvénytelenségek és megfélemlítés tudata társult.

A problémás pontok miatt a népbíróságok tevékenysége a magyar múlt nehezen emészthető, máig vitákat és érzelmeket kavaró szeletei közé tartozik.

Statisztikák

Az ügyek jelentős része 1946-ra, túlnyomó része 1948-ra már lezárult.

1945 és 1949 között Soós Mihály kutatásai szerint 59 429 fő került a népbíróságok elé és 55 322 fő ügye le is zárult. A népbíróságok 26 997 főt elítéltek, 14 727 főt felmentettek, 12 644 fő ügye pedig más módon zárult.

A legfontosabb ügyekben eljáró Budapesti Népbíróság statisztikái szerint 1945-1946-ban 202 főt, 1947-ben 33-at ítéltek halálra. 1945 és 1947 közt 127 főt végeztek ki, 1948-ban 33-at. Szakács Sándor és Zinner Tibor adatai szerint a népbíróságok 477 halálos ítéletet hoztak és ténylegesen összesen 189 embert végeztek ki ítéleteik alapján. Jellemző a szigorra, hogy a nácikkal hosszabb ideig együttműködő Ausztriában csak 32 embert végeztek ki a háború után.

<p”>1950. február 1-jén 13 128 fő volt letartóztató-intézetekben, közülük 2561-et ítéltek el háborús, illetve népellenes bűncselekményekért.</p”>

A tevékenység lezárása

A 25 népbíróságból 15 1948 januárjára már befejezte működését. A Budapesti Népbíróság 1949. október 31-éig működött. Az utolsó népbíróság Szegeden fejezte be működését, 1950. április 1-jén.

Iratanyaguk

A népbírósági peranyagok legnagyobb része az 1950-es években a bírósági irattáraktól az az állambiztonsági szervekhez kerültek, amelyek saját szempontjaik alapján rendezték át az anyagot, megbontva a pertest egységét. (Még korábban, a folyamatosan megszűnő vidéki népbíróságok anyagai a budapesti népbíróság irattárába kerültek). Az 1970-1990-es években az anyag több fázisban levéltárakba került, de csonkán. Az iratok egy részét a Belügyminisztérium akkor visszatartotta és a hiányosságok a levéltárba került anyagokból gyakran nem is derülnek ki, ezért kutatóknak célszerű a Történeti Hivatalnál is körülnézni, ahová a Belügyminisztérium iratanyaga került át.

A Budapesti Népügyészség 1945 és 1946-os anyaga majdnem teljesen elpusztult. A későbbi évek anyagaiban olyan selejtezéseket végeztek, hogy néha csak az ügyiratborító maradt meg.

Tábornokok pere

Tábornokok pere (használatos a Sólyom-per elnevezés is) alatt az 1950 augusztusában Magyarországon lefolytatott koncepciós pereket értjük, amelyek során 66 katonai, rendőri, illetve polgári személyt vettek őrizetbe és ítéltek el. A perben 12 halálos (melyből 7-et hajtottak végre), 6 esetben pedig kényszermunka ítélet (10, 15 év, illetve életfogytiglan) született.

Sólyom László tábornok

A per célja az volt, hogy a két világháború között katonai végzettséget szerzett, (ludovikás) katonákat eltávolítsák a Magyar Honvédség vezetőségéből. A megüresedett helyekre párthű, fiatal katonákat helyeztek.

Előzmények

Bővebb infó: Magyarország 1945–1956 között, Rákosi-korszak és Rajk-per

A második világháborút követően Magyarország politikai berendezkedése a demokratikustól lassan, de biztosan eltolódott a szovjet mintához hasonló diktatúráig. Ennek egyik eszköze volt az 1946. VII. tc. a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvény (az úgynevezett „Hóhértörvény”). A törvény segítségével 1946–56 között 42 679 főt ítéltek el, melyből közel 500 főt kivégeztek. Gyakran köztörvényesnek álcázott perek több százezres nagyságrendűek voltak.

A korszak legnagyobb koncepciós pere a Rajk-per volt, melyben Pálffy Györgyöt – az akkori honvédelmi miniszter-helyettest – is elítélték, majd kivégezték. A Pálffy-per főleg a határőrség tiszti állományát érintette, ennek a pernek folytatása volt a tábornokok pere. Ez a per már egyértelműen a honvédségben folytatott tisztogatási akció jegyében zajlott.

A valódi kompromittálást a Magyar Közösség elleni nyomozás jelentette, de felhasználták Pálffy fogságban tett vallomásait is.

Ennek a pernek is két vonulata volt – mint minden koncepciós pernek ebben az időben –, az egyik politikai, a másik katonai. A politikai vonulatot a szociáldemokrata párt (SZDP) szétverése jelentette.

Az államvédelem már 1947 tavaszától megnövekedett figyelemmel kísérte a magas beosztásban levő katonatiszteket.[j 4] 1950. május-június hónapjaiban a tábornokok pere kapcsán 66 személyt vettek őrizetbe. Katonák, rendőrök és civilek egyaránt kerültek az Államvédelmi Hatóság látókörébe. Olyan személyek kerültek ekkor letartoztatásba, mint Kéthly Anna országgyűlési képviselő (SZDP), Szakasits Árpád az elnöki tanács elnöke, Schiffer Pál országgyűlési képviselő vagy Szeder Ferenc az SZDP főtitkára.

A katonai vonulat a peren kívül egyértelművé válik, ha megnézzünk, hogy a honvédség állományából hány embert bocsátottak el. Az 1950. első félévében 256 főt, míg a második félévben több mint 1000 embert távolítottak el a Magyar Honvédség tiszti állományából.

Per

A per eredeti iratai nem maradtak fenn, így csak a felülvizsgálati eljárás dokumentumai, a későbbi perek tanúvallomásai és személyes beszámolók alapján lehet rekonstruálni az eseményeket.

A kémkedés, a demokratikus államrend megdöntésére szőtt állítólagos összeesküvés bizonyítéka csak a korábbi koncepciós perekben elítéltek, illetve a vádlottak egymás ellen – kényszer hatása alatt – tett terhelő vallomása volt. Szabó István altábornagy – a HM személyügyi csoportfőnökeként tett – szakértői véleménye szerint Sólyom László és társai „reakciós, fasiszta” tiszteket vettek vissza az állományba. A honvéd tisztikar összetételéről készített jelentése szerint a törzstiszteknek több mint 90%-a régi horthysta tiszt, és körülbelül 20%-a nyugatos.

Sólyom a hűtlenség bűntettét a vád szerint azzal követte el, hogy kémkedett Jugoszlávia, valamint Franciaország részére. A jugoszláv hírszerzőszervek számára állítólag Pálffy György szervezte be.

A tárgyalóteremig tartó munkáról Berkesi András 1956-ban a következőképpen vallott:

„A Sólyom ügy irányítói Szücs, Janikovszky, Tihanyi voltak. Az egész ügyre döntő volt Somogyi vallomása, melyet Tihanyi vett fel. Az egyes kihallgatók csak kivonatokat kaptak belőle, amit el kellett ismertetni a többiekkel. Azok a kihallgatók, akik az ügy hátterét nem ismerték, lényegében semmit sem csinálhattak. Vagy elhitték, hogy összeesküvés van, vagy nem, de csinálták, mert kellett. Lényegében csak abban a kihallgatóban merült fel kétség, aki operatív érzékkel rendelkezett. A vezetők hivatkoztak arra, hogy itt összeesküvés van, vallomások születtek csak bizonyítékok nem.(…) Az egyes kihallgatók tudták, hogy Farkas Mihály és Péter Gábor irányítják az ügyet és bíztak bennük. Azért volt nehéz a helyzetem, mert az én addigi ügyeimet töviről-hegyire ismertem, hiszen a felderítéstől kezdve az őrizetbe vételig irányítottam s őrizetbe vételre csak akkor került már sor, amikor tárgyi bizonyítékot vagy lehallgatási anyagot szereztünk és biztos volt a bűnösség. Egyetlenegy olyan ügyünk nem volt 45 óta (a vezetésem alatt álló egységnek) ahol tárgyi bizonyíték ne lett volna.
(…) Hónapokkal később hallottam a tábornokok felakasztásáról és akkor nagyon megdöbbentem. Azt hittem, hogy valóban csak pár érve fogják elítélni őket. Nemsokára ezután őrizetbe vettek. (…)”

– Berkesi András (1956. június 22.)

Dr. Jávor Iván hadbíró ezredes – aki a tárgyalást vezette – elmondta, Farkas Mihály azt akarta, hogy a tárgyalást ne a katonai bíróság épületében, hanem az ÁVH épületében tartsák meg. Ebbe nem egyezett bele. Az ítéleteket előre megkapta, e szerint Sólyom, Illy, Beleznay, Révay, Pórffy, Somogyi, Merényi és Lőrincz ügyében olyan halálos ítéletet kellett hozni, amelynek végrehajtására is sor került. Mivel Jávor sokallta a halálos ítéletek számát, Farkas Mihályhoz fordult. Farkas közölte, a párt álláspontját tartalmazza a lista.

Révész Géza, ülnök – későbbi honvédelmi miniszter – szerint maga a tárgyalás 3-5 percig tartott, mivel már ismert volt, milyen ítéletet is kell hozni, az I-IV. rendű vádlottakat halálra kellett ítélni.

Ítéletek

Sólyom Lászlót a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének büntette, valamint a folytatólagosan elkövetett hűtlenség büntette alapján ítélték halálra. Az előre meghatározott ítéletek alapján első fokon 12 személyt ítéltek halálra, melyből másodfokon 5 ítéletet életfogytig tartó börtönre változtattak.

A halálbüntetésen kívüli ítéletek:

Somogyi Imre vezérőrnagy, halál / kegyelem
Somogyi a kegyelmet valószínűleg Jávor Ivánnak köszönhette, aki Farkas Mihálynál tett látogatásakor emlékeztette Farkast, hogy Somogyi vallomásaira alapozták a pert és nem kellene kivégezni.
Dumbovich Emil vezérőrnagy, halál / kegyelem
Dr. Gömöry Viktor vezérőrnagy, halál / kegyelem
Bodrossy Erik ezredes, halál / kegyelem
Kuthy László vezérezredes, halál / kegyelem
Dr. Aranyosi Sándor orvos-ezredes, 15 évi kényszermunka
Vermes Zoltán alezredes, életfogytiglan, kényszermunka
Vértes László ezredes, életfogytiglan, kényszermunka
Solt Pál alezredes, 15 évi kényszermunka
Pogány Lajos őrnagy, 15 évi kényszermunka
özv. Koszorús Gáborné tisztviselő, 10 évi kényszermunka

Ítélet végrehajtás

A halálos ítéleteket 1950. augusztus 19-én hajnalban, a Margit körúti Katonai Törvényszék és Börtön udvarán hajtották végre. A rendszer, az áruló katonák esetében szokásos és megalázó kötél általi kivégzést választotta.

Kivégzett személyek neve:

Sólyom László altábornagy, a HVK főnöke,
Révay Kálmán vezérőrnagy, a páncélos csapatok parancsnoka
Beleznay István vezérőrnagy, a hadtápszolgálat főnöke
Dr. Merényi Gusztáv orvos-vezérőrnagy, az egészségügyi csoportfőnök
Pórffy György vezérőrnagy, a tüzérség parancsnoka,
Illy Gusztáv nyugállományú altábornagy
Lőrincz Sándor ezredes, az anyagtervezési csoportfőnök

A per utóélete

A sors fintora, hogy a Dr. Jávor Iván hadbíró ezredest még 1950-ben – egy másik koncepciós per keretében – vagyon elleni bűncselekmény elkövetésének vádjával a katonai bíróság szintén börtönre ítélték.

1954-es felemás felmentés

1954-ben a miniszterelnök – Nagy Imre első miniszterelnöksége – részére Sarkadi Mihály főügyész jelentést készített és már ekkor, a tárgyalás előtt tudatta a végeredményt: „az ügyben hozott régi ítéletet a felülvizsgálat során felmerült bizonyítékok alapján (a bíróság) meg fogja semmisíteni.”

1954. augusztus 27-én 9 órára tűzték ki a tárgyalást. A bíróságot Ledényi Ferenc hadbíró alezredes vezette, ülnökei Keleti Ferenc és Köböl József ezredesek voltak. Az elnök a tárgyalás egész tartamára elrendelte a nyilvánosság kizárását, tekintettel arra, hogy az ügyben államtitkokat képező adatok szerepelnek.

Az 1954. szeptember 16-17-én megtartott tárgyaláson a Katonai Felsőbíróság megállapításai alapján Sólyom Lászlót és társait a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés büntette alól bűncselekmény hiányában felmentette.

Új vádpontok a régiek helyett

Az új vádpontok között szolgálati hatalommal visszaélés, szolgálati titok megsértése, háborús és népellenes bűntett szerepelt.

Sólyom László betöltött vezető beosztását többek között arra használta fel, hogy ellenséges beállítottságú, nem ritkán háborús bűnös, volt horthysta tiszteket, vezető beosztásba helyeztetett. Ennek bizonyítására a Szabó István-féle jelentést használták fel.

Beleznay István szolgálati hatalmát arra használta, hogy megbízhatatlan, ellenséges elemeket alkalmazott. Miniszteri utasítás ellenére 6 hónap helyett 18 hónapban állapította meg a hadbiztos képzést. A kiképzés ellehetetlenítése végett a tanagyagot megnehezítette. Célja az volt, hogy munkáskáderek vezető pozícióba ne kerülhessenek. Általában a már tisztként szolgálatot teljesítők magasabb beosztásba való helyezését is hátráltatta.

Révay Kálmán, mint a Kossuth Akadémia parancsnoka szintén hátráltatta a munkás és paraszt származású fiatalok fejlődését. Ellenben előnyben részesítette a régi horthysta tisztjeit, sőt több esetben akadályozta ilyen személyek elbocsátását. A páncélos csapatok parancsnokaként helytelen parancsai következtében 1948-1949. telén több harckocsi tönkrement.

Pórffy György összeköttetései révén ellenséges személyeket helyezett a vezető állásba, valamint ilyen személyek eltávolítását megakadályozta. Állandóan erkölcstelen és züllött életmódot folytatott.

Illy Gusztáv szabályellenesen nyugatos tiszteket vett vissza és helyezett vezető állásokba. Az előléptetési rendszert kidolgozását pedig hátráltatta. A sürgetésekre úgy reagált, hogy „nekünk annál jobb, minél nagyobb a káosz”.

Dr. Merényi Gusztáv orvos vezérőrnagy kb. 50 ezer orvosi műszer megjavítására nem tett intézkedést. Baráti összeköttetéseket felhasználva tett javaslatot horthysta orvoskari tisztek visszavételére és vezető beosztásba való helyezésre.

A Katonai Felsőbíróság – tekintettel arra, hogy vádlottak időközben meghaltak – büntethetőséget megszüntető ok címén a bűnvádi eljárást megszüntette.

1956-os újratemetés

Az 1954-es felülvizsgálatot, valamint a Rajk László 1956. október 6-i újratemetését követően, Sólyom László és társai számára is megadatott a rendes sír, bár itt ismét felemás megoldást választott a rendszer. Az újratemetés katonai tiszteladás mellett, de a nyilvánosság teljes kizárásával történt. A sírok a Farkasréti temetőben találhatók meg (30/2-1-90 sírhelytől a 30/2-1-96 sírhelyig)

Sólyom László beszél 1949-ben

1990-es rehabilitáció

A Legfelsőbb Bíróság 1990-ben felülvizsgálta az 1950-es és 1954-es ítéleteket. A felülvizsgálat döntése alapján a Legfelsőbb Bíróság Sólyom László altábornagyot, Beleznay István vezérőrnagyot, Illy Gusztáv altábornagyot és dr. Merényi Gusztáv vezérőrnagyot a szolgálati hatalommal visszaélés bűntette miatt emelt vád alól, továbbá Pórffy György vezérőrnagyot a szolgálati titoksértés bűntette, Illy Gusztáv altábornagyot a háborús és népellenes bűntett, míg dr. Merényi Gusztáv vezérőrnagyot a népellenes bűntett miatti vád alól bűncselekmény hiányában felmentette.

A felmentő ítéletet követően a katonákat – a Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága előterjesztésére – a Honvédelmi Miniszter, illetve a tábornokok esetében a Köztársaság Elnöke rendfokozatukban rehabilitálta.

2007-es katonai tiszteletadás

2007. október 13-án 51 évvel az újratemetést követően, Dr. Szekeres Imre honvédelmi miniszter javaslatára, a köztársasági elnök posztumusz előléptette: Sólyom László altábornagyot és Illy Gusztáv altábornagyot vezérezredessé, Beleznay István vezérőrnagyot, dr. Merényi Gusztáv vezérőrnagyot, Pórffy György vezérőrnagyot, valamint Révay Kálmán vezérőrnagyot altábornaggyá, Lőrincz Sándor ezredest dandártábornokká.

Forrás:

A második világháború teljes története, 18. kötet – Küzdelem Magyarországért. Írta: Szélinger Balázs, Tóth Marcell, Szalay Könyvek, 2010. ISBN 978 963 251 185 6
Dupcsik Csaba, Repárszky Ildikó: Történelem IV, Műszaki Kiadó, 2011. ISBN 978 963 162 945 3
Levelek Hitlernek, Szátlinnak, ill. az emigrációban Zsitvay Tivadarnak
Találkozók Hitlerrel: [https://mult-kor.hu/-20141105], [https://hvg.hu/itthon/200706HVGFriss10]
Budapest védelmi vonalainak rekonstrukciója
Holtak hallgatása (dokumentumfilm)
Harcok a bekerített Budapesten
1945. tavaszi harcok

Kapcsolódó oldalak

2. világháború

Tartalomjegyzék A második világháború az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa. A legelterjedtebb álláspont szerint kezdete

Multunk 2023.01.17.

Magyarország a 2. világháborúban

Tartalomjegyzék A két világháború közötti Magyarország fő célkitűzése az 1920-as trianoni békeszerződés revíziója és a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés volt,

Multunk 2023.01.17.

Szólj hozzá! Válasz megszakítása

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.