Magyar történelem

Kapcsolódó:

• A magyar nép kialakulásának időszaka
• Finnugor őshaza
• Baskíria
• Levédia
• Etelköz

A magyar őstörténet alapvető kérdéseiben folyamatos viták jellemzik a tudományt. A vitát, amely döntően a finnugor vagy török származás kérdése körül zajlik, politikai felhangok is színezték. A „finnugor pártiaknál” az Európához tartozás, az „ős-európaiság” hangsúlyozása számít. A török rokonság híveinél a dicső és komoly történeti múlttal rendelkező keleti népekkel való rokonság tudata játszott szerepet. A két ellentétes tábor érvei (bár több elmélet is létezik), természetesen korszakról korszakra változik, a tudományos ismeretek változásának megfelelően.

A finnugor népek őshazája az Urál hegység és az Ob folyó menti erdős, mocsaras vidékére tehető. A nyelvészet tanúsága szerint e népek halász-vadász életmódot folytattak. Ezen ősi korból valók hal, háló, evez, tűz szavaink. Feltehetően dél felől érkező hatásokra elterjedt a csiszolt kőeszközök használata (kb. i. e. 3. évezred). A halászat és a vadászat eredményesebbé vált, nőtt a népességszám. Az erdőlakók egy része nyugat felé húzódott egészen a Skandináv-félszigetig. Ezek a csoportok alkották a későbbiekben a nyelvcsaládunk finnugor részét.

Az Uráltól keletre, az Irtis és a Tobol folyók vidékén maradt ugor népesség déli szomszédjaitól átvette a fémmegmunkálás képességét (kb. i. e. 2. évezred). Szintén déli hatásra, jelent meg az állattenyésztés. Az életmódváltásban szerepet játszott az éghajlatváltozás is. A felmelegedés az erdős tájakat ligetes vidékké, erdős sztyeppé alakította. A nyugat-szibériai sztyeppe nomádjaitól az ugorok déli csoportjai fokozatosan átvezették a nomád állattartás módszereit, ami az ugorok szétválásához vezetett (kb. i. e. 1000 – 500 körül). A déli, nomáddá vált ugorságból ekkor kezdődött meg a magyarság kialakulása. Az ugorok másik része északra húzódott az Ob mentén. Miután az időjárás hidegre fordult, ismét a halász-vadász életmódra kényszerült. Utódaik, az egyre fogyatkozó vogulok és osztjákok ma is ezen a vidéken élnek.

Az eurázsiai füves puszták Kínától a Kárpát-medencéig húzódtak. Ezen a „sztyeppei országúton” vonultak állataikat legeltetve i. e. 2. évezred óta a nomád népek. Az ókor végi népvándorlást a hunok idézték elő, i. sz. 370 körül jelentek meg a Volga vidékén, majd rövidesen megérkeztek a Kárpát-medencébe. A hunokat az avarok követték, majd a török népek következtek. A kelet európai pusztán rövid időre létrejött a Bolgár Birodalom, és ennek szétesése után (670 táján), a kazárok birodalma emelkedett fel. A sztyeppére kikerülő magyarság a török népek szövetségi rendszerébe illeszkedve i. e. 500 körül megkezdte vándorlását a Kárpát-medence irányába. A török környezet anyagi műveltségét átvették, de finnugor nyelvüket nagyrészt megőrizték. A török hatást mutatják a mezőgazdaságra és a törzsi szervezet fejlődésér utaló szavaink (például: ökör, bika, borjú, búza, sarló, szőlő, bor, sereg, bűn stb.). Feltehetően i. sz. 500-ra a nomád népmozgások egyike átsodorta eleinket új szállásterületekre, a Volga és a Káma vidékére. Ezt a területet ma ott élő tatár népről „Baskíriának” nevezik. A magyar törzsek baskíriai jelenlétét a 6 – 7. században a permi nyelvhatás igazolja. Számneveink -nc, -van, -ven, és főnévi igeneveink -ni végződését, valamint kenyér szavunkat az itt élő permiektől vettük át. Írásos emlékek bizonyítják, hogy Baskíriában (amit a források Magna Hungariának (Nagy Magyarországnak vagy Ősi Magyarországnak) is említenek), a 9. században magyar törzsek éltek.

Julianus barát, a IV. Béla király által felkutatásukra küldött szerzetes talált rájuk. Elszakadt testvéreink jelentős részét a tatárok elpusztították. Maradékaik beleolvadtak a baskírok közé. Eleink a feltételezések szerint Baskíriából a Volga és a Don vidékére vándoroltak. Ezt a földet egy bizánci forrás (Bíborban született Konstantin) híradása alapján „Levédiának” nevezzük. Új szálláshelyükön a magyarok a Kazár Birodalommal kerültek szoros kapcsolatba (kb. a 8. században). A kazároktól vették át a kettős fejedelemség intézményét. A törzseket a kultikus-szellemi hatalommal rendelkező kündü vagy kende (nap) és a tényleges hatalmú katonai vezető, a gyula (hold) irányította. A magas szintű földművelést végző kazároktól eleink mezőgazdasági ismereteket is átvettek (például a nehézeke, szőlő- és gyümölcstermesztés). Kazár eredetű a rovásírásunk, amely a székelység körében a középkor folyamán is fennmaradt.

Őseink a 9. század első felében Levédiától nyugatabbra, Etelközbe (Folyóköz), a Don és a Duna közötti sztyeppékre húzódtak. Elszakadtak a kazároktól, és ekkor csatlakoztak hozzájuk a kabarok (lázadók), akik a nyolcadik törzset szervezték. A kabarok, mint az általában a nomádoknál szokásos volt, segédhadként támadáskor elöl, visszavonuláskor hátul küzdöttek. Etelközben került sor a törzsszövetség megerősítésére, a vérszerződésre, ami jelentősen megnövelte a magyarság erejét.