Nyugati front

A Német Birodalom a Moltke-terv (a Schlieffen-terv átdolgozása) alapján 1914. augusztus 4-én megtámadta Belgiumot, megnyitva a nyugati frontot. A németek már másnap jelentős ellenállásba ütköztek, és a liège-i erődítményrendszer megszerzéséért komoly csatát kellett vívniuk a belgákkal. Augusztus 17-én végül elesett az erődrendszer. A német terv a csata miatt kétnapos csúszásban volt, segítve a franciákat és a briteket a csapataik megerősítésében. A franciák a XVII. terv szerint betörtek Elzászba és Lotaringiába, a német erők azonban néhány nap alatt megállították őket, sőt 1914. augusztus 20-án ellentámadásba lendültek, és sikeresen visszavetették az ellenséget. Eközben az Ardennekben is komoly küzdelmek zajlottak, a németek azonban a jobb kiképzésüknek köszönhetően egészen Sedanig illetve Verdunig vissza tudták szorítani a francia hadsereget. A Sambre és a Mons-csatorna környékét ekkor érte el a német jobbszárny, a küzdelem kiegyenlített volt mindaddig, amíg a németek el nem foglalták augusztus 20-án Brüsszelt, mivel a főerőket a város eleste után gyorsan át tudták csoportosítani. A franciáknak vissza kellett vonulniuk, viszont a Mons-csatornánál az angolok tartották magukat.

1914. augusztus 25-én Joseph Joffre tábornok általános visszavonulást rendelt el a Somme folyóig, majd innen tervezte meg az újabb offenzívát, a német főerők azonban gyorsan közelítettek, így még hátrább rendelte csapatait, egészen a Marne folyóig. A németeknek azonban nem volt elég erejük Párizs átkarolására, így a jobbszárnynak frontálisan kellett a francia főváros felé nyomulni. A kimerült támadók a hadtáp és utánpótlási útvonalak meghosszabbodása miatt nem voltak képesek rövid idő alatt a francia–angol hadsereggel szemben annyi erőt felsorakoztatni, amivel további sikereket érhettek volna el. Ezt felismerve Joffre szeptember 5-én támadást rendelt el a Marne-nál, miközben a németek átkeltek a folyón. A franciák az első napon 600 taxit rendeltek, hogy minél előbb katonákat szállíthassanak a frontra. A négy napig tartó csatát követően a németek visszavonultak az Aisne folyóig. A csata a Moltke-terv teljes bukását hozta, a németek nem tudták hat hét alatt bevenni a francia fővárost

Az első marne-i csata után mindkét fél belátta, hogy a jól kiépített megerősített fedezékekbe beásott gyalogság elleni frontális támadás reménytelen, ezért megkezdődött a „versenyfutás a tengerhez”. Mindkét fél az ellenség szárnyának megkerülésével próbált sikereket elérni, de csak a frontvonal további kiszélesítését érték el. Például az antanthatalmak kezén volt a belga Antwerpen városa is, mélyen a német vonalak mögött. A német vezérkar ezért a város ostromáról határozott 1914. szeptember 28-án, és megkezdték a város bevételéhez a tüzérségi előkészítést. Az ezt követő néhány napos harc után, október 6-án az antant csapatai feladták a hiábavaló védelmet és kiürítést rendeltek el. A várost végül október 10-én foglalták el a Német Birodalom egységei. Ezt követően a németek Ypres-nél próbálták meg áttörni az ellenséges vonalakat. Az első ypres-i csata október 12-i kezdetekor a németek erőfölényben voltak, de néhány nappal később már a belga, francia és angol egységek együttes ellenállása megállásra késztette őket. Az antant ellentámadása, majd a németek második támadása is kudarcba fulladt, és a nyugati fronton első ízben alakult ki állóháború.

A lövészárok-hadviseléssel a nyugati fronton patthelyzet alakult ki. 1915. február 16-án a franciák Reims és Verdun térségében indítottak támadást. A frontvonal 240 000 fős veszteség mellett is alig mozdult valamit. Németország 1915 áprilisában ismét Ypres-nél próbálta áttörni a vonalakat. A második ypres-i csata során vetették be első ízben a harci gázt, amivel komoly veszteségeket (5000 katona meghalt) szenvedett el az ellenség,[89] viszont a frontvonal egy hónap elteltével egy métert sem változott, mert az angolok védeni tudták a várost. A franciák és az angolok közben május 9-én Artois-ban indítottak támadást. Sikeresen betörtek az ellenséges állásokba, de végül minden alkalommal visszaverték őket. Ezt belátva Joffre június 20-án leállította a támadásokat. Az év őszén ismét támadásba lendültek az angol és a francia katonák Champagne-ban és Artois-ban. Mindkét területen sikeresek voltak a támadások, elfoglalták a német elsődleges vonalakat, azonban a hátsó állásokat a keleti frontról átvezényelt katonákkal töltötték fel, akik megtartották ezeket a pozíciókat. 1915. október 7-én Champagne-ban, október 14-én Artois-ban is befejeződött az antant támadása.

Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök 1916 elején új támadást tervezett Verdunnél. A verduni csata február 21-én nyolcórás tüzérségi tűzzel vette kezdetét, majd megindult a gyalogság rohama, és hatalmas áldozatok árán nyolc kilométerrel tolták előre a frontvonalat. Ekkor teherautókon francia utánpótlást szállítottak a frontra, akik végül megállították a németeket. Márciusban áthelyeződött a támadás a Maas folyótól nyugatra, ahol a németek ismét előre tudtak nyomulni, és 4–5 kilométert haladtak előre, elfoglalva a „Halott ember dombját”. Áprilisban a németek a verduni erőd ellen indultak, de a december 18-ig tartó harcokban sem tudták azt bevenni, a franciák 169 000, a németek 149 000 katonát veszítettek a 10 véres hónap alatt. Az antanthatalmak a verduni csata alatt a német erők megbontása végett megegyeztek, hogy az olasz és a keleti fronton, majd a nyugati fronton is támadást indítanak. 1916. június 24-én Péronne városától nyugatra a Somme folyónál megkezdődött a tüzérségi előkészítés, majd július 1-jén reggel fél 8-kor a gyalogság is megindult a német vonalak felé. A csata totális katasztrófává vált a britek számára. Az első napon a vezérkar azt sem tudta, hogy mi folyik a csatatereken, a németek minden támadást visszavertek. A november 18-ig tartó kisebb támadások során is csak tíz kilométerrel tudták előrébb tolni a vonalaikat. A somme-i csatában az antanthatalmak 794 238, a németek 537 918 katonát veszítettek.

1917. április 9-én az angolok a második arrasi csatában ismét bevetettek tankokat, a franciák pedig a második aisne-i csatában először alkalmazták ezt az új harci technikát. Ezzel sem sikerült azonban az egy hónapos csatákat megnyerniük. A francia haderőben ez komoly válsághoz vezetett, és súlyosbította a helyzetet, hogy az oroszok által ide vezényelt két orosz dandár közül az egyik fellázadt. Pétain tábornok, az új vezérkari főnök, 23 oroszt végeztetett ki. Az angolok 1917. június 7-én, Messines-nél támadást indítottak. A csatában tökéletesítették a korábbi eszközöket: alagutakat fúrtak és abban robbantottak, a detonáció után megindult a tankok és a gyalogság együttes rohama, melynek köszönhetően általában bevették a kijelölt állásokat. Július 31-én újabb angol támadás következett Ypres-nél. A november 6-ig tartó ütközetekben végül az angolok elfoglalták Passendale romjait. Az angolok következő támadása Cambrai mellett történt, amikor már tömegesen vetették be a harckocsikat. A november 20-án kitört cambrai-i csata már előrevetítette a jövő harcászatát. A tüzérségi előkészítés után a tankokkal és repülőkkel támogatott gyalogság 15 kilométer széles szakaszon nyolc kilométert nyomult előre. A területet azonban mégsem tudták megtartani, mert a németek két nappal később megállították az előrenyomulást, és november 30-án ellentámadást indítottak, melynek során visszafoglalták az elvesztett területeiket

1917 elején megváltozott a helyzet a tengeri hajózásban. A németek meghirdették a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Az Atlanti-óceánon minden tengeri szállítást végző hajóra tüzeltek a német tengeralattjárók. Miután több amerikai kereskedelmi hajót is elsüllyesztettek, és a Zimmermann-távirattal Németország be kívánta vonni a háborúba Mexikót, április 6-án az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent nekik. Ezt követően megkezdődött az amerikai szárazföldi haderő felkészítése és Európába szállítása. Mivel ez jelentős időt vett igénybe, a német hadvezetés felismerte, hogy a háborút eldöntő támadást azelőtt kell megindítani, mielőtt az amerikai csapatokat bevetik a nyugati fronton. A német vezérkar ekkor már csak egy mindent elsöprő utolsó támadásban látta a háború megnyerésének esélyét. Érdekes módon a német politikai vezetésnek semmilyen beleszólása nem volt ebbe a kérdésbe. 1917. június 25-én megérkeztek az első amerikai csapatok, akik az Amerikai Expedíciós Hadsereg tagjai voltak. Ugyanakkor az amerikaiak nem szálltak be a küzdelembe egészen októberig.

A tavaszi offenzíva 1918. március 21-én kezdődött a Michael hadművelettel, amikor Arras és La Fère között megindultak előre a német csapatok. A támadás egy hét után kifulladt, ezért április 9-én Armentières és Canal d’Aire (a magyar forrásokban La Bassée-csatorna néven említik) között újabb hadműveletre, a Georgette hadműveletre került sor. Armentières városát elfoglalták, de összességében a támadással nem sikerült elérni azokat a stratégiai célkitűzéseket, amelyek miatt Ludendorff a támadás megindítása mellett döntött. Viszont úgy vélte, hogy nem szabad a kezdeményezést átengedni a szövetségeseknek és további támadásokat kell vezetni. 1918. május 27-én a németek újabb támadást indítottak Soissons és Reims között. A harmadik aisne-i csata (vagy másképpen Blücher-Yorck hadművelet) során a szövetségesek 137 000, a németek 130 000 főt vesztettek halottakban és sebesültekben, a hadművelet június 6-án történő lefújásáig. Június 9-én kezdődött a tavaszi offenzíva negyedik támadása, a Gneisenau hadművelet, amit az amerikai és francia hadsereg megállított, ezért június 12-én abbamaradtak a további támadó hadmozdulatok. 1918. július 15-én indította meg Ludendorff a világháború utolsó német offenzíváját. A második marne-i csata első két napján sorban akadtak el a támadó csapatok, majd július 17-én az antanthatalmak ellentámadásba lendültek, és július 20-án a németek már visszavonultak.

1918. augusztus 8-án az antanthatalmak új stratégiával, 600 tankkal és 2000 repülőgéppel megindították támadásukat Amiens városánál. A száznapos offenzíva során 20 km-re nyomultak előre, a németeknél pedig teljes volt a zűrzavar. A német hadvezetés viszont nem látta be az új stratégia sikerét, és továbbra is kitartott korábbi elképzelésében. Ferdinand Foch marsall 1918 szeptemberében általános offenzívát tervezett. A nyugati fronton több területen összpontosította erőit úgy, hogy több frontszakaszról átcsoportosította a védők egy részét. Foch ugyanis tudta, hogy a németek már nem képesek támadást indítani. 1918. szeptember 26–28. közötti három napon Verdunnél, Reimsnél, Cambrai-nál és Flandriában megindultak előre az antantcsapatok. A németek nem tudták tartani állásaikat, és az állóháborút egy más jellegű, sokkal mozgalmasabb hadműveleti időszak követte.

Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett, november 9-én a császár lemondott a trónról, és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt a Német Birodalommal, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe. Ekkor a nyugati fronton szemben álló hadseregek beszüntették a harcot, és visszavonultak állásaikból.